S. Szabó József: Főhadnagy Fazekas szerelmei*

Főhadnagy Fazekas Mihály, a Ludas Matyi hírneves szerzője, ifjú korában szép, deli levente volt. Így szólnak róla a  hagyományok, amelyek vele egykorú emberektől maradtak reánk. Barna arcú, kék szemű, délceg termetű. az az arckép, melyet a debreceni öreg kollégium könyvtárában őriznek, s melyet itt közülünk, tulajdonképpen nem az övé, bár őt akarja ábrázolni. Egy hozzá hasonló ember után festtette Bécsben unokaöccse, Diószeghy Sámuel, ottani nagykerekesdő. Ez már meglett férfi korában, mint költőt és botanikust tünteti fel. Csontos, szikár arc, magas, nyílt homlok, elmélyedő szemek, finom metszésű orr, gondozott bajusz jellemzik. Valami keserű agglegénység és katonás szigorúság rí le arcáról. Csak szemei révedeznek bársonyos, lágy tekintettel a letűnt, édes múlt felé. Én legalább így látom s van okom így látni.

Ifjúkora önfeledt, vidám s kalandokkal teljes volt, mint ahogy a háborúskodó katonáké szokott lenni. Ma erre, holnap amarra barangolt, s ha nem kereste is, önként kínálkozott a változatos, hadi élet, lelket, testet súlyos próbára tevő mozzanatai mellet, sokféle, tarka szórakozásaival és élveivel. Tizenhat éves korától harmincig katonáskodott. 1782-től 96-ig abban az időben, amikor keleten a török háború, nyugaton a nagy franci forradalom tartotta lázban Európa népeit. Ekkor élni, katonának lenni, keleten és nyugaton hadakozni, mint főhadnagy Fazekas, nem mindennapi dolog. Kezdett érdekelni a Fazekas ifjú sorsa; a „lángoló érzemények”, mik keblét hevítették, az ábrándok, mik szívét eltöltötték s a szerelmek, mik édes álmait meglopták. Főleg, hogy a múlt évben Fazekas maga jött el hozzám verseivel. Mert eljött. Egy jókora köteg kéziratot kaptam. A Fazekasét. Vastag, merített, diósgyőri papíron, amilyet a múlt század elején használtak. De mennyire elavult, megsárgult az időtől! Hisz majdnem 100 esztendős! Az írása is fakó lett, de nem fakó a szellem, az ember, mely belőle szól. Harmincegy dal, a főhadnagy Fazekas lelkének elszaggatott, hátrahagyott darabjai. Vannak köztük forró sóhajtások is. Ezek szóltak legjobban a szívemhez, ezek ösztönöztek, hogy a költővel foglalkozzam. Ismerjük a legtöbbet, de egynéhány mégis kiadatlan közülök, s növeli főhadnagy Fazekas költői babérait.

Ezekkel a versekkel jött el hozzám lélekben Fazekas. Rejtőzött eddig, s mikor a múlt ősszel itt ünnepeltük, kiszállt rejtekhelyéből, hogy halála után is adjon, hálaképpen, valami ajándékot szeretett nemzetének.

Mindjárt a kézirat első lapjain egymás után három dal énekli a költő legelső szerelmét. Friss havasi rózsaillat árad belőlük: a nagy Kárpátnak kikelethozó szellője csap meg s rózsák illatában, szellők hűs szárnyain megjelen előttünk Fazekas szerelme tárgya, Ruszánda, a moldvai szép.  Egy havasi oláhnak, egy vad fának szép gyümölcse, a természet gyönyörű virága. Így írja le a belé bomló s érte epedő huszárhadnagy. Mert Fazekas akkor, amikor Moldvában járt és a török elleni háborúban részt vett, az 1790-ik év a tavaszán huszárhadnagy volt. Huszonnégy éves ifjú, kinek bohó szíve lángba borult a szép arc látásán.

Életírói (Mátray, dr. Tóth Rezső, Szinnyey József) azt állítják, hogy Fazekas Mihály a 84-ik lovasezredben szolgált. Ez nyilvánvaló tévedés, már csak azért is, mert a török háború alatt II. József császár idejében az egész birodalomban csak 42 lovasezred volt (dr. Marczali H.). Huszárezred összesen nyolc. Kétségkívül ezek valamelyikében katonáskodott Fazekas.

Magyar fiú nem lett sem vasas, sem dragonyos, sem svalizsér. ellenben akkor, amikor a Nádasdy és Hadik huszárjainak legendás hősiessége és dicsősége egész Európát beragyogta, többen siettek a huszárok közé. Így Fazekas is hevülő szívvel, fellengős reményekkel, színes álmokkal. A huszárság a hadsereg elitje. Csak városi születésű, deákifjakat vettek fel bele. Ilyen volt Fazekas is. Mikor hadnaggyá léptették elő, valami szokatlanul büszkeség és nagy önérzet dagasztotta keblét s nem is ok nélkül. „Egy huszárhadnagy valódi tábornok” – írta abban a korban a francia Ligné herceg.

És ennek a tábornoknak a szívét fogta meg egy bocskoros, havasi, oláh pásztornak a leánya, a szép Ruszánda. Fazekas öt szerelmi dala őrzi a moldvai-idyll emlékét. Eddig hármat (Ruszánda, a moldvai szép; A kétségbeesett szerelem; A grátiákhoz) vettek fel életírói a Ruszánda-cyclusba. Napfényre jött kézirata mutatja, hogy a Csermelyhez című költeményének írására is Ruszánda ihlette, s nem, mint hitték, Ámeli, későbbi szerelme tárgya. Ha szorosan vizsgáljuk e verset, a tartalomból is kivehetjük, hogy a malomnál vizet merítő leány csakugyan nem lehet más, mint Ruszánda. A kéziratban ötödikül egy ismeretlen Ruszánda-dalt találunk. Egy komikus végű, mámoros, szerelmi álom leírását.

A szép oláh fáta csak futó ideálja a lobbanékony szívű hadnagy Fazekasnak. A honfi tűz elhalványítja szerelmét. A magyar név és szív, vagy ahogy ő mondja: a hazai hűség dicséretét zengik eme sorai:

Én is, ha magyar nem volnék,

Érte nevem letenném,

Vagy halnék, vagy megbomolnék,

De Ruszándát elvenném.

Hát nem vette el. Amint kivonult Moldvából, csakhamar el is feledte. Tüzes szemű, bájos magyar leány bűvölte meg újra királynői, pompás termetével és hamisítatlan kellemeivel. Manczinak hívták (Csokonainak is van egy Mancája Megkérlelés c. versében), így nevezi a költő abban a két versében (A szem tüze; Mancihoz), mely újabb szerelme tárgyáról felmaradt. De  hogy ki volt ez a hódító kecsekkel megáldott, remek Emerentia, - arról hagyomány se szól s a versekből sem lehet gyanítani semmit. Tán egy szép rózsája a délibábos Alföldnek, a hol a huszárok akkor leginkább voltak elhelyezve.

Ez a lángolás sem tartott sokáig. A rettenetes francia forradalom fegyverre szólította Európa uralkodóit. A huszárokat is a franciák ellen küldötték. A hadi lárma kínosan rázta fel Fazekast szerelmi ábrándozásából. Philosophiai szemlélődésre hajlandó, nyugodt kedélye s mély vallásos és philanthrop érzése, melyet a szülei házból és a debreceni kollégiumból vitt magával, egyaránt visszariadt a forradalomnak Istent tagadó s embereket mészárló szertelenségeitől. A kéziratban lévő, egyik ismeretlen, töredék versében ekként zúg belőle a keserűség és a szörnyülködés:

„Óh kannibálok s emberevésre nőtt

Robespierek! szünjetek életünk

Nektáros ízét mérgesítni!

Szünjetek, - óh de mihaszna sírok

Nem szünnek ők meg….”

Fazekas hadnagy nehéz szívvel, de azzal a bravúros vitézséggel és csudás vakmerőséggel ment ellenök, melyről a magyar huszárok elhíresültek. E hadjárat alatt szövődött újabb szerelmi viszonya; sokkal mélyebb és tartósabb az eddigieknél; sőt ha egynémely hagyománynak hitelt adhatunk, egész életére kiható. Mert vannak, akik ebből megmagyarázzák, hogy Fazekas soha meg nem nősült.

A kedves, akiért szíve megint lángra gyúlt, egy francia leány, a kegyes Amelie, ahogy epedő költeményeiben nevezi. Színleni nem tudó, angyali, jószívű teremtés, akinek bájoló ajkaik édes ölő szemei teljesen megigézték az immár főhadnaggyá lett Fazekast. Hét dalban (Végbucsu Amelitől, Amelihez, Az öröm tündérsége, Az érzékenységek, Álom, Kívánság, Egy gerlicze keserve) örökítette meg ezt a szerelmét s az Amelie gyöngéd, vonzó, kedves alakját. Ezek közül háromban a szeretett leánytól való keserves elszakadását siratja valóban szívhez szóló, mély érzéssel. az egyikben (Egy gerlicze keserve) mint párját vesztő gerlice kesereg. Mivel ebben társáról és párjáról beszél, többen elhalt feleségére vonatkoztatták. S e feleséget Weszprémi Istvánnak, Debrecen város hírneves főorvosának egyik leányában vélték föltalálni. Így hirdetik Fazekas sógorságát Földivel, aki egy másik Weszprémi leányt vett el. Ma azonban már bizonyos, hogy Fazekas holtáig agglegény maradt. Csudálkozom azért, hogy még oly gondosan szerkesztett életrajzaiban is, minők újabban a Tóth Rezsőé és Négyessy Lászlóé, benne maradt a Földivel való sógorsága. Gerliceként keseregni s panaszkodni a bús szerelmesnek Fazekas korában, sőt azóta is, szokásos költői motívuma volt. Csokonai is gerliceként nyögdécselt Lilla után (Siralom). Egy azonkori latin diáknóta is így kezdődik: „Gemebunde turturis instar!” Óh te nyögdécselő gerlice!

Ameliért nem közönséges és gyorsan múló érzéssel rajongott Fazekas. Versei mutatják. Feleségévé óhajtja tenni, de az Ameli „angyali kis kezét durcás sorsa irigyli” tőle. Más ragadja el a kedves leányt „nem hívebb, noha boldogabb”. Elszakadnak egymástól örökre.

Hogy Ameli szerette és nem csalta meg Fazekast, azt a költő tőle vett végbúcsújának minden sora mutatja. A „koszoruk alá nőtt virtus” volt az, amelyért „megfojtá gerjedezéseit”. Mit ért e virtus alatt a költő, nem tudhatjuk. De talán nem járunk messze az igazságtól, ha a szülőknek tartozó engedelmességre vonatkoztatjuk. A szülők, valószínűleg nem akarták, hogy a francia leány egy idegen nemzetbeli, akkor ellenségként harcoló katonának, egy messze lakó, ismeretlen férfinak legyen felesége.

Ki volt Amelie, tudni nem, csak sejteni lehet. E sejtelmet igazolni látszik a rokonság körében felmaradt hagyomány is, noha az ilyen szóbeszéd sokszor nem megbízható. A Fazekas-féle hagyományt elmondom mégis, mert nincs minden alap nélkül.

A debreceni főiskola könyvtárában egy kézirat gyűjteményben (R. 472. sz.) Fazekas rokonának Karap Sándor debreceni váltótörvényszéki elnöknek előadása után ismeretlen egyéntől érdekes följegyzés olvasható. Ami ott le van írva, az t Karap magától Fazekastól hallotta. Szűcs István is tesz róla röviden említést. – Németalföldön harcolt Fazekas ezredével. Egy ellenszegülő várost foglaltak el, s a vezér a seregnek két órai sarcolási engedett. Fazekas egy nagy, kétemeletes házba ment be. A betódult rác katonák a földszintet és első emeletet kirabolták. Lakói legyilkolva hevertek lépcsőkön, szobákban szanaszét. Fazekas megborzadva rohant feljebb s a második emeleten egy szobába benyitott. A házigazda egy órás, az ajtónak háttal ülve dolgozott, s két leánya mellette kötött. Hidegen pillantottak a belépőre, de fel sem álltak;tovább folytatták munkájokat. Fazekast meglepte a család rettenthetetlensége az iszonyú lárma, rablás, halálordítás és gyilkolás közepette. Feszesen állott meg a szobában s kardjára ütve mondá: „Tudjátok-e, ki áll előttetek?!” A gazda hátra se nézve felelt:”Tudom, ellenség van a szobámban.” „Hát azt tudjátok-e, mi történik most a városban és hogy vagyonotok, életetek kezemben van?!” „Tudjuk, ön a német császár zsoldosa, ám tegye, amit akar”. – Fazekas ekkor egy könyvszekrényhez lépett s kivett belőle egy francia grammatikát: „Ez az én prédám!” Egy másik szekrény tetején pompás almákat pillantott meg. Ezekből is levett egy párt s a tarsolyába tette: „Ez is préda. Most pedig ajánlom magamat!” – s indult kifelé. A leányok, akik eddig visszafojtott lélegzettel nézték, most reménykedve rohantak hozzá és összetett kezekkel kérték: „uram! ön nemes érzésű ember; ne távozzék; mentsen meg bennünket!” Fazekas kivonta kardját, s kívülről az ajtó elé állott. A rác katonák már zajongva tolongtak a lépcsőn fölfelé; rájuk rivallt: „Vissza! Lárma ne legyen! Itt a fővezér és tisztikara van, várják a rablás leteltét”. A katonák csendesen sompolyogtak vissza: Fazekas pedig a rablás ideje alatt kivont karddal állt az ajtó előtt. A megmentett család mindenféle drágaságot akart neki adni, de ő csak egy zsebórát fogadott el – emlékül.

Ez eseménynek – Karap előadása szerint – folytatása lett. Hat hétig táborozott Fazekas ezredes a város közelében, kint a szabad ég alatt fedetlen helyen. Ősz volt, kellemetlen esős, sáros idő, mely miatt az élelem is megrekedt. A lovagias huszárfőhadnagy azonban nem látott szükséget. Takaros kis sátor érkezett számára a városból s két csinos leány naponként ételeket és italokat vitt neki, úgy, hogy még barátjait és feljebbvalóit is vendégelhette. A föltevés és a hagyomány amellett szól, hogy az órás leányainak egyike volt a megdalolt, a megszeretett, a kegyes Ámeli, akivel állítólag még elvonulása után is levelezett Fazekas, míg végre Ámelit apja máshoz adta férjhez.

E följegyzést hitelesnek kell elismernünk. Fazekas nem volt Hári János, ellenkezőleg, igazi fabriciusi jellem, nemkülönben az előadó Karap Sándor is.

A belgiumi epizódhoz a monda sokat fűz: Fazekas örökös nőtlenségét, kedélyének fanyarságát, sőt valóságos nőgyűlöletét. Ez utóbbi azonban nem igazolt. Fazekast nem csalta meg szerelme, nem volt oka nőgyűlöletre. De az nem lehetetlen, hogy Ámor nyila oly mély sebet ejtett szívén, amely többé nem engedte meg neki, hogy Hymen rózsaláncaira gondoljon.

Egyik életírója, Mátray ismeretlen verseiként több költeményt adott ki. Mélabús, kesergő szerelmi versek ezek. Egyik csakugyan az „idegen hon szép virágá”-t siratja. De a nagy része nem Fazekasé, hanem más korabeli költőké. Mégis, mint Fazekas kézírása, mely a családban ereklyeként maradt fel, egyet bizonyít. Azt, hogy a költőnek tartós szerelmi bánata volt, melynek enyhítésére örömest olvasgatta és írogatta le mindazokat a költeményeket, melyeknek hangulata és tartalma búsongó szíve érzelmeivel találkozott.

És itt be is fejezhetném a főhadnagy Fazekas szerelmi regényét, ha tündéri képzelet mesét nem szőtt volna a nyugalmazott főhadnagy öreg szívének holmi másodvirágzásáról is. Ez a mese azt mondja, hogy a költő hajlott korában unokahúga, a szép Diószegi Erzsike iránt gyulladt szerelemre. S még Csokonait is fölidézi ennek az igazolására, sőt mi több, még Csokonait is belebolondíttatja a gyönyörű leányba. De ha a valóságnak megfelelően a hideg történelmi adatokra támaszkodva tekintjük ezt a mesét, akkor látjuk csak, mennyire elkalandozott a csapongó fantázia. Mutassunk rá tehát a tényekre!

Fazekas, int huszárfőhadnagy, 1796-ban nyugalomba vonult szülővárosába, Debrecenbe. Sem apját, sem anyját nem találta már életben. Elhalt két fitestvére is (mindkettő István, szül. 1768 és 1877-ben) még gyermekkorában. Három nőtestvére készül a legidősebb, Mária (szül. 1773. szept. 28, (?) keresztelve okt. 3.) Diószegi Sámuel, akkor hajdúböszörményi reform. lelkésznél, a második. Sára (szül. 1775. nov. 2, (?) keresztelve nov. 10) Komáromy Pál, udvari református papnál volt férjnél. A harmadik, Éva (született 1779. nov. 2, (?) keresztelve nov. 10.) hajadon. Úgy kellett lenni, hogy a hazatérő Fazekas, miután nővéreivel anyagi ügyeit rendbe hozta s a nemrég emlékkel jelölt Piac- (akkor Várad-) utcai nagy portáján berendezkedett, hajadon húgát magához vette. Ez vitte  háztartását. Erre vonatkoznak és nem Diószegi Erzsikére, mint Fazekas életrajzírói (Mátray, dr. Tóth Rezső) eddig állították. Csokonainak „Főhadnagy Fazekas urhoz” intézett következő sorai:

Ő a fösvények sorában,

A dögkincsekkel felhágy,

S hugának társaságában

Gyöngyvirág gyöngyökre vágy.

És miért nem vonatkozhatnak e sorok Diószegi Erzsikére? Egyszerűen azért, mert ő 1805. jan. 5-én született (12-én keresztelték), amint azt a debreceni ref. egyház anyakönyve hitelesen bizonyítja. Tehát három hetes csecsemő volt, amikor Csokonai meghalt (1805. január 28.). Ennek a társaságában, a Csokonai szeme láttára nem járhatta Fazekas virágos kertjét, viszont Csokonainak sem lehetett a három hetes leány ideálja. Mindez a fantázia szüleményes, s valót nélkülöző szóbeszéd, melyet Mátray Lajos egész költőileg kiszínezett. Tóth Rezső óvatosabb. Életrajzában nem terjeszkedik ki, nincs is helyén Csokonai állítólagos szerelmére, de Mátraytól hűségesen átveszi, hogy Diószegi Erzsike az, „kit Csokonai Fazekashoz írt levelében „félig fejlett virágnak” nevez, s kinek „társaságában gyöngyvirág gyöngyökre vágy”. Dehogy ő! Fazekas Éva nevű  húga. A „félig fejlett virág” nem is hasonlatként veendő a Csokonai versében. Egyenes vonatkozás Fazekas botanikus hajlamaira és szenvedélyes virágkedvelésére, amellyel várta, leste, lelke gyönyörűségére is, tudományos célból is, a kertjében fáradhatatlan gonddal ápolt virágok nyílását.

A polgári foglalkozás, a tudományos vizsgálódás mellett, éveinek haladtával elmaradtak Fazekastól a szerelmi vágyak, a játszi álmok, epedő, lágy sóhajtások. Szigorú, rideg, kemény agglegény lett. Ilyennek rajzolják őt a családi hagyományok.

1813-ban elhunyt sógora, Diószegi Sámuel, akivel együtt írta a híres Magyar Fűvészkönyvet. Özvegyét kiskorú fiával és két leányával Fazekas vette magához. A legidősb Diószegi leány, Juliánna, már akkor férjnél volt. (Férje Császár József, vésztői lelkész.) A középső leány, Zsuzsa 12. a legfiatalabb. Erzsike 8 éves. Harminckilenc év korkülönbség van ez utóbbi közt és Fazekas közt. Minden egyebet mellőzve, már ez a körülmény is nagyon kétségessé teszi azt a kései szerelmi lángot, melyet a mendemonda Fazekasban unokahúga iránt élesztget. 1821-ben (május 6) ment férjhez a Fazekas házától Diószegi Zsuzsánna Karap Sándorhoz, aki akkor districtuális főnótárius volt. Az ő még életben levő leányuk, a család élő krónikása, Kovács Ferencné Karap Emma úrnő írja, hogy ő a családban semmit sem hallott Fazekas szerelméről kis unokahúga iránt. Ez tehát mese. A Fazekas versei közül a képzelt szerelemre vonatkoztatott anakreontikák (Az uj bor, A szerencsés történet, A kölcsönadott gyümölcs), a pajzán keosi dalnok modorában írt bor- és szerelmi dalok minden személyes illusió nélkül. A Fazekas föltalált kézirataiból kimutathatólag jóval előbb is, még Csokonai életében keltek, mintsem hogy Diószegi Erzsikére vonatkoztatnának.

Az is csak rege, hogy Diószegi Erzsike korán teljes árvaságra jutott, s mint ilyet nevelte föl Fazekas (Mátray). Apját, igaz, 8 éves korában elveszítette, de édesanyja, Diószegi Sámuelné, Fazekas Mária 1823. szept. 6-án hunyt el 51 éves korában. Diószegi Erzsi ekkor 19-ik évében járt s egy év múlva, 1824. dec. 27-énférjhez ment Aranyi Istvánhoz, a debreceni kollégium tudós theologiae professzorához.

Fazekas magára maradt portáján. Életének még hátralévő 4 esztendejét rideg magánosságban töltötte. Perceptori hivataláról is lemondott, s csak a Debreceni Kalendárium szerkesztésében találta örömét. Vajon bús egyedüliségében, midőn még barátai is elhaltak mellőle, gondolt-e eltűnt reményeire, éltének virágos, szellős hajnalára? Vajon a múltak édes emlékein fölengedett-e olykor-olykor kemény szíve?  Vajon letarolt, sivár kebel s kifosztott, megrabolt élet zordonsága borult-e reá hanyatló élte alkonyán? Én nem hiszem, mert ahogy Tompa mondja:

Szép emlékkel még nem szegény a szív,

S bár a jelen keservet nyújt talán,

A gyémánt a nappal magába szítt

Fénytől világol a nagy éjszakán.

(* Ezt a tanulmányt a Csokonai-körben olvasta fel a szerző 1908 február havában.)

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. IX. évf. 1909.