ifj. Móricz Pál: Útban a temető felé…*

(Hajdú történet)

I.

Az ám! a Kolák, de még a Márók is híres, nagy nemzetség valának odeló; hát még a Kékyek!... Lovon járó nemzetség volt ez mindnyájan. Némely nap négy paripát is összefogtak a könnyen vasalt futókocsiba. Hová réztokos kardjokat ajánlák: nem volt kétséges a vidadal. Szilaj csapású hajdúkard csörgött-pörgött abban a rezestokban.

És ládd! Cudarság biz ez, - a nemes Kékek is napszámba járnak. Nem a kardmarkolatától, kapanyéltől, kaszanyéltől töredezik fel a hajdúvitézek ivadéknak tenyere. Suhog a ragyogós acélkasza. Miközben rendekre dűl a hajnali harmattól fürdetett illatos fű, ama kaszás ember lelkét is meglepi a mélaság harmatja. Révedezve tekint szét a libocjárta érparton. Fenkővel fenegeti kaszáját, ami alkalmatos időszak a sajgó derék egyengetésére, sőt kurta szóváltásra is. Napszámba járó hajdúkománk a messziről kéklő nagy-Fekete halom felé suhint kaszája sugárfényes hegyével. Büszkén sunyítva említi a zsidóbérlő  hájrahízott botos ispánjának:

- Uram! amaz is ott Kéki föld fólt… Az vólt az…

A veresnyakú zsidóispán neveti a hajdút:

- Márton gazda, nekem mondja ezt?

Hajdú kománk szilajdacosan rándít bajusznyi vastag szemöldökén:

- Hát nem is a lovad farához beszélek… Iczik!

- No, no! Márton gazda. A veresnyakú zsispán pihegve mászik talyigájára. Oldalba üti a pejkót. Aztán gyihé… De még mindig vigyorog a morcos hajdúra. No, no! Márton gazda, hisz’ tudhatja: én is zsidó vagyok, mán pedig a zsidó nem ád semmit a vóltra.

… A többi kaszás komák is nevetik a napszámba járó nemes hajdúvitézt, akinek ilyenkor még inkább sajgatja hólyagtörte kevély markát az az irdatlan goromba fogású kemény kaszanyél.

De ím, nézzük a Márókat is. Manapság mér őkeméék is gyalogszeresek. Paraszt ült a nyeregbe. Ez még hagyján! Ámde a határban meg: hajdúk között: szokatlan ábrázatú idegenek feszelegnek.

Darumadár szólajtatós őszi éjszakáján hallszott ez a beszélgetés; midőn az öreg ház tornácfáján már hervadozott a vadszőlő levél és a borulat sötétjében egyedül a mi asztali lámpánk pislogott. Borzongatós szellőket csapdosott az éjszaka. A Hajdúságon támadnak ilyen nehézérzésű éjjelek. Máró Miklós, az öreg hajdú, komoran rázta szeglete nagy fejét. Mint valami vén daru, oly rekedten búgott hangja:

- Úrecsém, azír ne is dicsírjík, nekem bizony ne is dicsírjík ezt a mai nagy magyar szabadságot! Úrecsém! Hát vakok magok? Teljesen megvakult ez a mai magyarság?

- Ejnye, ejnye! Öreg ember létire, hogy is mondhat ilyent?

- Pedig holtomig azt mondom; mert csak az istentülvert vak nem látja, nem érzi, nem szenvedi; miként szaporodik a csúfságos idegen erkölcsű jövevénység. Nagy földár alkalmával a kolokánfűvek dudvája nyomja így el a honi rétek illatos, balzsamos, jószágkövérítő kedves virágait… És milyen nagyra nyílt, nímelyik ki tudná honnan jött embernek szeme? A betívő falatot is kiszedik kezünkből. Semmibe nízik azt, kinek elődjei a földet szereztík. Pedig azoknak a csontjától a barázda is termíkenyebb. Látott már ilyen csontot?

- Láttam…

- Ugyi, vastag koponyák ezek? A tedeji templomnál, a testhalmoknál, no még a zeleméri csonkatoronynál is találhatók ilyen koponyák. Kardvágástól, csákányütéstől szakított az ilyen koponya… Becsülésre méltók ezek a csontok, de még azok is, akik a földporhanyító csontok velőiből származának.

- Hát meg is becsülik…

Miklós hajdú a pilléktől körülrajzott lámpás gyérvilágánál gyanakvólag fürkészi orcámat.

- Hogy értsem?

- Hallgassa csak! Odafönt! A sötét felhők között… Ez a zúgás, búgás, rikoltozás?... Bizonyosan a réti, büdi boszorkányok nyergelték  meg a seprűt. Hallja! most zajlanak a tokaji Kopasz-hegyre…

- Ejnye, tekintetes úrecsém, bolonddá tart engem?... Hisz’ itt az ősz! Vándormadarak húznak. azoknak a zajgásátúl erednek ezek az ijcakai titkos hangok…

- Lássa öregem, a törzsökös magyar embernek is ennyi a becsülete; mert midőn a mostoha, lelketlen hivatalnoki kormányzás, no meg a sáskánál is falánkabb különfajta jövevények ősi vagyonából, jogaiból, tisztes szokásaiból kiforgatják: az árvahodott magyar ember is szabadon vándorolhat tovább szülötte földjéről. A jóságos kegyelmű királyi kormányok ellen nem panaszolkodhatunk! Öregem! Vén bajtárs, hallotta híröket a fiúmei nevezetes tengerjáró Kunárdhajóknak?

- Ühm…

- Bár ümget, akár hömget kigyelmed; de ezekről a hajókról is kitetszik, micsoda szerfelett becsülik a mai törzsökös magyart. A jóságos kegyelmű királyi kormány ügynököket rendelt, hajójáratokat szervezett, hogy a hazából kimart földimádó magyart lehető jutányosan és ügyesen szállítsák tengerentúli Amerikába. Poggyászát sem felejti itthon a magyar. Elherdált vagyonának utolsó filléreit csörgeti a zsebben. Reménységével sincs különben. Halavány felesége, az éhes, rongyolt gyermekek, miként a végzet árnyai követik az idegenbe… Hát ne is panaszolja kigyelmed, hogy illendőképpen nem becsülik a népet; hogy minálunk nem gondoskodnak a magyar népről.

Miklós hajdú, a szürkefejű vén daru, ütődötten pislogat.

- Furcsa beszíd ez, uram!

- Hm, furcsa… Talán inkább szomorú; mert igaz is…

- Igazság, igazság! Ha csak igazság kell az úrnak, az én belső zsebemben is hányódik nímely erős, igaz írás… Rígi huncut hadnagyok mikíppen forgatták ki a hajdú ősöket Bocskai jó atyánktól szerzett adományokból. Uram! Csupán annak a ríti földnek az esete sem tiszta sor. A kevíly egyház, a kapzsi város hasznára: ennél a ríti földosztásnál is: nihány ezer holdig rövidítették meg az igazi hajdúhazafiakat… Mink ugyan nihányan amellett kardoskodtunk, hogy ezt a ríti nagytagot az eredeti, ősnemes hajdúhazafiak között osszák szít. Már piros örves úrigubát is csináltattam nemes Takaró Pál urammal, az öreg szűccsel. A sértődött hajdúhazafiak ríszírül ebben a gubában szándíkoztam fel király urunkhoz Bécsbe. Ámde az elöljáróság erőszakja attúl is elgáncsolt minket, uram! Pedig olyan selyemszőrű fekete báránybőr gubát még nem látott a király… Azután meg az igazság is csak igazság mindenütt, bárlan Hajdúnánásra nem mindig mondhatnám. Bölcsőjébe fojtották a mi igazságunkat. Bezzeg most azután látjuk is hasznát. Az igazi hajdúhazafiaktól hiába kápányozták el a ríti földet: mert imhol manap zsidó árendások szívják a mi városrítünk zsírját. Az i gazi hajdúivadík pedig idegen határban zsellérkedik. Hát ez az igazság? Uram!

- Hm…

- Ugy-i, most mán meg tekintetes úrecsémnek höm?... Höm bizony! Mert manap, mint a lopott jószágot, dugdosni kell az igazságot… Hm! Öreg Máró Miklós hajdú titkolódzólag kaparászgat a zsíros lajbi belső zsebében. Sárga papírdarabok ezek a dugdosott kincsek. Vég nélküli, meddő, fortélyos öreg hajdúpörök okmányai.

Várom, Miklós hajdú majd csak kézhez adja ez írást. Hisz’ eredendős Bocskai hajdú, de meg az öreg írások közismert barátja vagyok magam is.

- Hát nekem nem mutatja meg?

- No, ezt már nem, uram! Még csak az hiányzik, hogy: valamelyik újságban: ezeket is világszájára bocsássa.

- Tyüh! Hát olyan veszedelmes írások ezek?

- Midőn a ríti földek prédálása miatt zendültek fel nímely hajdúk, tulajdon ezzel az írással kíszülődtem Bécsbe…

- Miklósom, akkor ne is mutassa, hanem minél szigorúbban rejtse el…

Darumadár szólajtatós őszi éjszakán szemreveszem az öreget. A tornác alá csapongó széltől lihog az ablakba állított lámpás fénye… Szegény öreg hajdú! Be meg is koptál! Csak csizmádat nézem, azt a rogyottszárú nehéz borjúbőr csizmát. Micsoda szegényszínű! Szárazsága miatt szinte töredezik. Ez igen szegénysorsú csizma. Hájjal, avas szalonnafelsővel rég’ dörzsölték ezt a csizmát. Bizony a nadrágon is vagynak foltok. Számos foltok. Erős foltok. Alapos foltok. Semmiképpen sem mesteri foltok. A vitézek unokája varrosgatta ezeket a foltokat is. Még birkabőr kucsmájáról is foszladozik a szőr. Bajszát torzsosra nyírja. Keshedt, ráncos vén arcát hunyorgós apró szeme élénkíti. ez a fürge, okos szempár ravaszkásan mosolyog a tömpeorrú, borostos paraszti arcból.

… Koccintunk. Milós hajdú sóhajt.

- Nehéz az ílet!

- Mindnyájunkak…

- Nekem különösebben. Ha az a házacskám, kertecském nem vólna, vígrül még az árokpartra kerülök… De így legalább kertecskémben tere népi paszuly, kolompír, tengeri s miegymás. A kaptárakban is vígan duruzsolnak méheim. Padlásomon falkástól físzkel a galamb… Gazdájától egyik se kír ez enni, bár odelő a magamfajta szegíny ember se fogyasztott panaszos kenyeret… Hát bűn az? Az időmbeli parasztság nagyobbríszt nem konyított sem íráshoz, sem olvasáshoz, hát hozzám fordultak. Én meg olyan fiú vagyok, sohsem kentem szalonnával az iskolaház farát, hogy tán így hamarébb ellopják a papok kutyái… Szerettem az iskolába járást. Máig fájlalom, hogy szegínysígem miatt nem járhattam felsőbb iskolákat. Node annyi ragadt rám, hogy már sok ügyes-bajos parasztot egyenes útra vittem a kátyúból. Ha kontraktus kell neki: kontraktust írok. Nálamnál értelmesebben az ügyvéd sem ír testámetumot, sőt tán még Csohány Józsep nótárius urunk sem, ámbátor szinte metszi azokat a kacskaringós bajuszú betűit. A törvényt is ösmérem. Úgy forgatom a telekkönyvet is, int jó oskolásgyerek az ábécét… Mindamellett az a sok tekintetes tyukász ügyvéd úr irigyli ezt a kis keresetemet is. Pedig még az a kis avas szalonna, kendermagos tyúk, öt-hat tojás, szütyő búzácska, kotyogós kis üvegnyi szilvórium, níhány kirges garas nem dáriusi kincs. A tekintetes uraknak egy kártyaosztáshoz sem volna elíg az én egísz havi cüllődésem sáfárkodása. Mégis üldöznek, mint zugírót! Hát zugírászat vagy mi a fránya az, midőn jótanáccsal segítek gyarlóbb tudású felebarátomon? Avagy taáln másnak nincsen is józan belátása, csupádon az ügyvédnek? Pedig ennek nem fizetsíg a kendermagos tyúk, sem az avas szalonna! Ezek az avatatlan, jóhitű parasztságnak bűrire, vagyonára ácsingóznak? Hát ezeknek az ilyen is szabad?

- Haj, a korszellem! A korszerű berendezkedések. Alkalmazkodnunk kell.

- Értem, uram! Értem ezt a korszellemet! A csizmadia, asztalos, lakatos, szabó, gubacsapó, meg a többi mestercéheket törölték, mert nem tartották korhoz illőnek, hogy valóban tanult mesterek csinálják a csizmát, bekecset, bölcsőt, lakatot és a többi helmi-holmit; hanem az ügyvédi céh, hivatalnoki céh és a többi diplomával szabadított céh korszerű berendezések, még ha címeres szamár, sáskaként káros, komisz lelkű is az egyik-másik ílődiségre szabadult tekintetes-nagyságos úr. Bezzeg én hiába gondolkozom józanul, hiába gyűjtök hasznos tapasztalatokat, kípessígeimet nem használhatom. Mint a bugát: títlensígre kárhoztatnak. Miért? Mert szegínysígem miatt nem mászhattam végig a tudákos diplomagyártó céhiskolákat. Hát ez a korszellem? Ez az igazságos berendezkedís? Engemet bíró elé állítanak, még ha jól is vígezem avatatlan paraszti felebarátom ügyét? Azokat pedig akkor is bíróilag jutalmazzák, midőn a szamarak veszedelembe sodorják az ügyefogyott parasztot és csak költsígszaporításír növelik a huzavonát! Szamarka, nímelykor lelketlen fosztogatók egyszemílyben, akik a magok szakmáját sem értik, csak a parasztnyúzásban kiválók. Miért? Mert ezeket nyakunkra szabadítja a diploma! Hát ez igazság? Ez már azután helyeselhető? Amerikában is ilyen a világ?

-  Amerikában? Hm! Kedves cimborám, ott bizony elsősorban azt keresik, ki mily módon viseli vállalt hivatalát. Ott még a szabó is lehet köztársasági elnök. A volt utcaseprő is nyithat patikát. A csizmadiából is lehet főbíró. Hanem azután mindenkitől megkövetelik, hogy becsületesen, alaposan, okosan, a kívánalmaknak megfelelően jól végezze, amit magára vállalt…

- Ejnye, ejnye! Tekintetes úrecsém, ezekről tájíkoztassa az ügyvéd urakat, meg azt a pávalíptű királyi főjárásbírót! Tudom, majd nevetik. Talán még azt is ráfogják: zugírász! Azír hirdet ilyeneket.

- Öregem, ez pedig így igaz! Nem is csodálom, ha az a kivándorolt szegény magyar haza sem kívánkozik Amerikából. Hisz’ itthon állandó akadályverseny az élete. Hisz itthon a mi tudományos céhekbeli legényeink szamárságból, kevélységből, kapzsiságból is sanyaragtják, gázolgatják a parasztot…

- Tekintetes úrecsém! Márpedig én a’ mondó vagyok, sem kincsírt, sem nyomorúság miatt nem hagynám itt szülőhazámat; holott pedig rígentébb a bíróság is másvalami volt minálunk. Midőn mi hajdúk magunk választottuk törvínybíráinkat.

Boldogult Sós Gábor nagyurunk is ilyen bíró volt. Ükigyelmijék bölcsen tudták, kinek a családfája milyen figyelmet érdemel. Paraszti vagy nemesrendű az illető? Bezzeg, manap! Nem is folytatom, úrecsém, jójcakát…

II.

A nánási királyi bíró színe elé parancsolja nemes Máró Miklós urat. Bizonyosan megint valami zugírászati ügyletecske felől érkezett hozzája jelentés? Miklós úr, természetesen, nem ügyit a szép hívásra. A szigorú járásbíró úr meg: természetesen: azonnal zsandárokat küld a makacs hajdú kurkászására. Eme zsandárok Böszörményben akadtak az öregre. Miklós hajdúnak kerülnek ilyen fordulásai. Hiszen Uzonyi Szabó Péter jókomája is Böszörményben lakik. Másrészt meg a régi hajdúkerület emeletes nagy ősi gyűlésháza is Böszörményben ékeskedik. Máró Miklós uram olyan törzsökös hajdú, a jöttmentek, őkemének nem hánytorgathatják midőn érdeklődik, hogy: a böszörményi hajdúk micsodás rendben tartják a régi Hajdúság eme kormányzó palotáját? A zsandárok is valahol eme palota tájékán akadtak reá.

- Mit akarnak tőlem?

- Még kérdezi? Hazavisszük és a királyi járásbíró úr elé állítjuk kendet!

Ámde nemes Máró Miklós uram ösmeri a hajdúk jussát. Bűnösségét sem érezi. Szeredásában is ott zörög a címereslevél. Háborog a lelke. Tiltakozik a hetyke zsandárkáplár illetlen, erőszakos eljárása ellen.

- Tyű! A Héródessét kendnek! Tudja meg kend, bennem nemes embert becsmérel! Ösmérem a törvínyt is. Egyenes járatú emberrel nem szabad így bánni.

Azonban a zsandár megint olyan valaki, nemhiába hogy a zsandár is korszerű berendezkedésünkhöz tartozik, nem ösmer tréfát. Imhol a káplár is mentem az öregre förmed:

- Gyerünk atyafi! Ne papoljon kend…

- Felőlem, mehet kend a pokolba is. Ha dolgom vígeztem, hazamegyek. Csavargó nem vagyok. Megértette kend?

A zsandárkáplár úr nem ellenkedett tovább. Öreg Máró Miklóst vasra verte… Mint veszedelmes csavargót hajkurászták hazafelé. Poros országúton. Lovak előtt. Öreg Máró Miklósnak ziháló mellére esett daruszürke vén feje. Szeredás lötyögött oldalán. Lába csetlik-botlik. Abban a kopott szeredásban nehány erős régi írás mellett címeres levele is ott nyiszorgott. Midőn pedig Nánásra értek, a sok nép, péntek napi heti piacon, kurját kiáltott a vén hajdú látására. A jobbérzésű hazafiak sajnálkozva nézték a zsandárló előtt hajszolt vén hajdút. Mások vihogtak, csúfolkodtak, leginkább a jövevények hada… Nemes Máró Miklós uram a kérdéses ügy intézése után így feddette a királyi bírót:

- Uram, nem érdemeltem ezt a csúfot. Megszolgálom. Köszönés nélkül mene ki és az öreg ember ezután keresett, kutatott. Különféle vádakat foglalt írásba. Panaszt is tőn a királyi bíró ellen. Hiába! Panaszával elutasították; sőt most már a királyi bíró vádolta Máró Miklós urat és a hivatalbeli személy rágalmazása miatt börtönre is ítélték. Nem „státus fogságba”, amilyen a kállói nemesi börtön volt az emeleten, hanem a tolvajok, csirkefogók, rablók rendjébe… Miklós hajdú ekkor a régi erős írásokat ládájába dobta, nemesi levelét is.

- A moly emisszen meg, h a ilyen kevés a becsületetek… Ez a hitevesztett árva öreg ember bánatában el is pusztul; hiszen várják a tömlöctartók… Midőn utólszor láttam: nyakgörbülten botorkált az ákácvirágos utcán.

- Hová, öregem?

Rám emelte hunyorgatós apró szemét. Talán föl sem ösmert? Alig hallhatólag hummogta:

- A temetőbe, uram!...

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VIII. évf. 1908.