Ünneplő magyarok, várjatok egy szóra,
Megpendítem én is zengő cziterám.
A hajdu rónákon szállt belé a nóta,
A hajduktól maradt örökbe reám.
Lantos diák vagyok… Merész ujjal vágom
A zengő húrokat ősi cziterámon…
S szilajan zokog fel nyomában a dal:
Csak búsúlt és harczolt mindig a magyar!
Hallom: itt Bocskai ércz-szive megdobban.
Öntött ereiben megindul a vér.
Látom: e faragott kőről földre toppan
S koronás urához bizvást utra kél.
Lelkében a nemzet magos lelkét hordja
S a prágai várban köszönti Rudolfra.
De nem érti soha – császár a magyart!...
S Bocskai oldalán fölszisszen a kard!
A hajdu rónaság aczél katonái
Nyeregbe szöknek a barna ugaron.
Bocskai megindul… Táborába szállni
A búsúlt magyarnak gazdag jutalom.
És ah ajduk előtt Rudolf hada sápad…
Erősitik is már a prágai várat.
Meglapúl a gyáva… Bocskai megáll…
S békét kér tőle a koronás – király!
Az én hajdu ősöm ott harczolt merészen.
Bocskaiért égett hős lelke csupán.
És megszakadt szive roppant szégyenében
a császárt megmentő nagy béke után.
Tisztább homlok volt-e akkor koronára?
S mégsem Bocskai lett a hajduk királya!
Ősöm fegyvereit elásta elébb…
S valami átokkal lehunyta szemét.
Lelke bennem ég most. Tüzét itt szétszóróm;
Császármentő békét manap is kötünk.
S remegő lélekkel aggódva aggódom,
Hogy ez a mi átkos, ősi örökünk.
Bocskai érczszive szavamra följajdul
És én most diadalt jósolok e jajbul.
A munka lázában megerősödünk
És Béccsel több békét soha nem kötünk!
Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VIII. évf. 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése