I.
A férjed téged nem szeret már.
Pedig oly jó vagy, oly szép, oly szelíd,
Szegény asszony, szívem úgy sajnál,
Szemem, ha könnyes szemedbe tekint.
Megunt portéka vagy szép asszony,
Eldobott gyémánt, nem kellesz neki.
S a kincset, mely az úton fekszik,
Talán a koldús is felveheti.
Koldús vagyok, koldúsként éltem.
Kincsekről eddig álmodám csak,
S ím most határán nyárnak, ősznek
Csodás álmim valóra válnak.
Kincset leltem az út porába
Reszketve, félően felemelém –
Én Istenem, ugy-e, hogy nem versz érte,
Ugy-e, hogy amit leltem, az enyém?...
II.
Szeretlek s mégis elkerüllek messze;
Szived s szivem közé bűn nem kerül,
Magam festem be egünk feketére
S világos szín rá tán sose derül.
Nem lesz ragyogás már a mi egünkön
Vigasztalan lesz, bánatos, sötét;
Boldogságunknak most fakadt vón’ fája
S kiáztatta a sok könny a tövét.
III.
Elmentél és itt hagytál engem,
Ha tudnád, hogy didereg lelkem,
Még egyszer visszajönnél hozzám
És megsimítnád könnyes orczám.
Ne légy nekem se több, mint másnak;
Csak tudjam azt, hogy néha látlak,
Hogy legyen néha egy ünnepnapom.
Mikor láthatlak édes angyalom.
Vagy ha sose is láthatlak! Legyen.
Csak egy városban tudjalak, velem.
Légy távol tőlem, de mégis közel
Házamba ne jöjj, csak haza jövel!...
IV.
Abban az érzésben, mely összeköt minket,
Nincs a szerelemből ugy-e semmi sem?
Mikor egymást látjuk, egymás kezét fogjuk
Szeretetet érez csak szíved s szívem.
Csupán azt érezzük, mit a vándor utas,
Mikor útja végén haza-hazatér –
S szülőföldje rétjén, hogy csokorba kösse,
Lehajlik egy-egy szál nyiló virágér’…
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VIII. évf. 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése