Koporsóját körül zokogja
Bús arczú gyászoló sereg,
Szemem borús. Szivem dobogja,
Hogy itt a könny méltán pereg.
A ravatalhoz oda lépek,
Teszek reá egy koszorút.
Óh, ti virágok, hófehérek:
Enyhítitek-e a borút?
Az ő világa más világ volt,
Egészen más, mint az enyém.
Hű gonddal ő régmúltat ápolt:
Én a jövőt építeném.
Mindég előre, csak előre
Veti szilaj tüzét e szem:
És most a néma pihenőre
A koszorúmat leteszem.
Elégeté a munka láza, -
Hajh, tétlenül soh’sem bevert.
Keze után virúlt egyháza:
Dicsérte a kertészt a kert.
És az a legszebb gyászkíséret,
Melynek ruháján annyi folt!
Szegények könnyje! Mily dicséret!
Virágot neki! Szíve volt.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VII. évf. 1907.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése