Le
van tarolva a látóhatár széltében-hosszában; a ringó, tömött kalászok
összezúzva, törve, ott a szalma, pelyva kazlakban, átkozva a gazdák
szívtelenségét.
A
síró északi szelek a Kárpátok felől keresztülvágtatnak a kopasz pusztaságon,
megrázva a magánosan álló cserbokor sárguló leveleit.
Gulyák,
ménesek elterülve legelésznek az avaros tarlók sovány mezején, szabad a vásár
minden irányban, nem kell őket többé téregetni, hogy kárt tegyenek az elhajló
kalászok országában.
A
pásztor egy magas domboldalában fújja tilinkóját. Ennek a hangja sem szól már
olyan idyllikusan; belekiált a hűvös szellő rohanása és megsemmisíti romantikus
zenéjét, olyan zagyvalékos szerenádot teremt meg, mintha most componálná a
gyászdalt a nyár temetésére.
A
szénaboglyák a virágos rétek kebeléből betakaríttattak. Egy pár sarjú rudas van
még néhány hozzáférhetetlen helyen, annak tetejében egy Mátyás madár
tollászkodik, fél szemével a sugártalan napba néz, míg a másikkal a közelgő
embert kíséri, kinek vállán ragyogó fegyver fényeskedik.
Az
alantabb helyeken – összefutott vadvizek gyüldéjében – gyűlést tartanak a
vadkacsák, szárcsák, sirályok. Olyan lármát csinálnak az esthajnali csillag felbukkanásánál,
mintha az övék volna az egész határ.
Közé
ereszkedik a levegőűrből lassú méltósággal a kék gém és fekete gólya, mint
félistenek a madarak világában; fél lábon állva hallgatják az apró alattvalók
tanácskozását, mely bizonyosan abban kulminál, hogy rövid idő múlva melyik
irányban repülnek el egy szebb, melegebb hazafelé.
A
özü hányások úgy szaporodnak a száraz tarlók poros felületén, mint a gomba az
árokpartokon. Az elhagyott kalászok mennyiségét a rágcsáló állatok ezen
legfurcsábbika halomra hordja és betakarja vastagon laza homokkal; majd a
halmocskák közepébe költözik családostól együtt és ott jómódban, ellátva téli
eleséggel, nyugodtan várakozik egy újabb aratásra.
A
hörcsög tele pofákkal érkezik meg a lyukához rablási körútjáról. Felmászott a
tengeri vastag szárára s éles metszőfogaival a csövet kihámozza a héjából és a
zsengés, sárguló szemeket leharapdálja onnan. A szegényebb osztály gyermekei
nagyon megvigyázzák az ilyen hörcsöglyuk hollétezését. Késő ősszel kiássák azt,
a hörcsöggeli – nem éppen veszélytelen csata után. – Volt reá eset, hogy 2 véka
vegyes szemet is találtak ilyen rablófészekben.
**
A
lombos bokrok madarai is elnémultak. Ott ugrálnak most is a görbe ágakon, de
dalos ajkuk énekre többé nem nyílik, a természet törvénye hallgatást
parancsolt. Felborzolt tollakkal keresgélik az alkalmas faodúkat, hol kényelmes
téli fészket alkossanak.
A
természet andalító idealizmusát a száraz próza váltja fel teljes ridegségében.
Az
állat keresi az enyhe helyet, az ember a szoba zárt levegőjét.
A
gazdák napégetett arcai visszanyerik mindennapi színüket, a pirosságot
felváltja a halvány fehérség árnyalata, egy aggódás vonásával, mely azt látszik
kifejezni, vajon mit hoz a jövő? rosszabbat-e vagy jobbat??
A
jelenben elszórt vetőmag megfizeti-e a reá szórt fáradságot, nyújt-e annyi
mennyiséget, hogy árából kiteljék az adó és a gyermekek rongyos ruhácskáikat
újabbal felcserélhetjük-e?
Az
ember így gondolkozik. Az állat, az igavonó barom pedig egykedvűen húzza a
nehéz jármot, neki minden mindegy, őróla az embernek kell gondoskodni.
A
hűvös kárpáti szél erősebben fúj; a levegő hűvösebb lesz, a fecskék útra készen
állanak, a gazda pedig hű társát, szorgalmas feleségét ölébe húzza és egy
ajakkal, egy gondolattal rebegik: Uram!! adj egy boldogabb esztendőt!
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. VII. évf. 1907.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése