Bartalis János (1893-1976): Fehér rózsató virága

 

Szivem sír utánad szüntelen,
szemem könnytől ázott,
oh, hogy te nem látod ezt.
Arcom halovány és bús, int a hold.
És sírok szüntelen.
Szememnek tüze nem éget már,
Ajakam hamuszin és vértelen,
Mert te, kedvesem, távol vagy tőlem.
A nap nem süt, szomorú az idő.
És én mégis rólad gondolkozom.
Temetkeznek a fák. Ezer színben
feküsznek a levelek. És te
nem látod ezt, nem vagy itt mellettem.
Mindjárt elzarándokol a rózsa is
Mindenki elhagy engem.
Mint ahogy te is elhagytál engem
Fehér rózsatő virága.

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 41. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. okt. 17. 

Bartalis János (1893-1976): Egy új hárfát

Egy új hárfát szeretnék feltalálni,
amely folyton csak neked zengjen,
különös, ködös nótákat, fekete éjjeken.
Szegény leányka!
Te ártatlan rózsafakadás.
Mért nincs nekem időm, mert én akkor
mindig csak Téged siratnálak?
Mért nincs nekem időm, hogy én folyton
csak rólad gondolkozzam.
Nem lenne madár, amely zokogóbban tudná
siratni elveszett párját, mint ahogy én tudnám.
Elvégre… Mit ér az élet ha te nem vagy velem?
Oly kevés a veszíteni való ebben az életben,
hogy a Halál összedugott kézzel távozhatna tőlem.
Az ember előbb-utóbb elgondolja, hogy mért is él
a földön? - - - - -

Forrás: Erdélyi Szemle VI. évf. 43-44. szám Cloj (Kolozsvár), 1920. nov. 7.

Bartalis János (1893-19976): Falun (Alsókosály)

 
Eljöttem ide, virágaid közé, a magányba,
hogy megismerjelek, Itten.
Itt jobban érzem hatalmad, jóságod,
haragod, szíved.
Eljöttem a falusi emberekhez, hogy a falusi emberekkel
egyféleképpen szóljak Hozzád:
„Adj esőt.” „Adj jó időt.” „Adj áldást.”
Ó, Uram, itt egyszerűbben, tisztábban cseng neved.

Itt szebben szól a fohász:
„Istenem, segíts!” „Uram, légy velem!”
„Adj szerencsét állataimhoz!”
„Őrizz meg tűztől, veszedelemtől.”
„Segíts, hogy csűrt építsek és betakarodjak.”
„Segíts, hogy a mennyországba jussak.”
Ó, Uram,
itt egyszerűbben, tisztábban, magasztosabban
cseng neved.

Bartalis János (1893-1976): Két kicsi fa

 

 

Mikor születtél: akkor ültettem.

és most már virágba lobbant az ága.

Ma öt éve –

azon a tavaszon

hoztam a piacról

egy füttyös reggelen

s fölébe tűztem szép neved: Beácska.

 

Emlékszem:

mily remegéssel ástam a gödröt.

Állítottam karót melléje.

Csináltam nyolcas kötést,

hogy vihartól, széltől

gyenge éltét

legyen, ami megóvja-védje.

 

Öntöztem, kapáltam a tövét.

Kigyomláltam minden hitvány gazt.

Őriztem fagytól, forróságtól

és trágyáztam, ha jött a tavasz.

Nyestem, igazítottam koronáját,

hadd törjön merészen a fény felé.

Példázza életünk győzelmes álmát

s harangozzon boldog jövőnk elé.

 

És így nőtt a kicsi fa.

És így nőttél együtt vele, te.

Míg egyszer,

pá rév múlva aztán,

egy szép nap hajnalán

a házban új virág fakadt,

új mosoly, új remény

s kis fa mellé

még egy fát tettem én.

Mily szép nap volt.

Fénylő reggel.

Fény pásztázott a kertben.

A napsugár dalolt.

A füvön ezüstharangként

apró harmatcsepp csillogott millió.

És boldogan írtam fel az új nevet: Ildikó.

 

Most itt van a két kicsi fa

virágba borulva.

És itt vagytok ti is ketten,

két kicsi unoka.

Én kézen fogva vezetlek.

Megsimogatom szöszke fejetek.

Éljetek, viruljatok!

Nőjetek nagyra!

örömre, békére, nyugalomra.

A beteg világ szíve megnyugszik.

Dobbanása elhallszik idáig.

De mély éjjelen s fénylő nappalon,

még küldi jelét az élő borzalom.

Ám, őrző-két karunk védve-véd:

megoltalmazzuk

elszánt szerelemmel

a gyermekek s a fák új életét.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

 

Bartalis János (1893-1976): Múlt vasárnap

 

Milyen jó volt a múlt vasárnap

együtt lenni veled

- habár kórházi ágyon láttalak -,

fogni a kezed,

hallgatni szavad.

 

Látni kigyúlt szemed,

amikor beléptem,

s arcod égő rózsáit,

miket az öröm festett.

Ruhámon érzett a vonat-füst,

s a távolság szaga,

de elvegyült

az orgonák buja illatában.

 

Milyen jó volt beszélni

közös dolgainkat

s az otthoniakat.

Világ árnyékában s dicsőségében

számba venni az apró-cseprőket…

Májusi mezőkön vitt át vonatunk,

dolgos falvak, kies városok

és sürgő gyárkémények

tulipán-erdei között,

ahol a munka friss láza égett.

 

Otthon félbemaradt a sor,

a vers nem készült el,

üresen áll a szék, árván,

kopasz az asztal,

melyet a te kezed nem terített meg,

viaszosvásznon eszem a vacsorám.

 

Milyen jó volt a sok kérdés-felelet,

amiket feladtál,

csacskaság, semmiség…

és milyen rossz volt,

mikor az idő lejárt,

s indulni kellett haza.

Éjféli vonattal döcögtem,

az eső permetezett,

a szürke kupéban,

alvó utasok közt

idéztem képed,

s az évek hosszú gyöngysorát,

mit együtt töltöttünk - -

 

Most itthon vagyok.

Vár a szobád.

Vár az ablak, a lámpa.

Vár ágyad fejénél a virág.

Vár szívem –

hogy nemsokára

gyógyultan betoppanju.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

 

Bartalis János: Reggel

Oh, reggel, köszöntlek!

De mért babonázod meg lelkem,

Mint az oláh asszony, hogy szép, ifju lányát szeressem?

Mért ejtesz rabul, hisz anélkül is szeretlek?

Mért jössz előmbe dal- és virágszekéren, hogy

elkáprázzék a szemem és ne tudjam, hogy szívem dobogását

csitítgassam-e, vagy ajkamra tegyem ujjam és hallgatva

roskadjak le előtted?

Mintha minden lomb integetne és megmozdulnának

a mezőknek füvei.

Mintha minden virág kibomlana és folyna az illat.

Úgy tetszik, mintha kezek nyúlnának ki

az ágak közül és csak téged tisztelnének

és csak neked bókolnának.

Úgy tetszik, mintha nyelve támadna minden porszemnek

És olyan új, sohanemhallott hangon szólni kezdenének,

hogy megáll gondolkozásomnak folyása az ámulattól és

hideg zsibbadás fut végig tagjaimban, mert

minden csak téged dicsér és minden csak neked áldoz.

Feltartózhatatlanul minden csak eléd siet,

hogy elsőnek hódoljon: csak én állok némán, mozdulatlan.

Feltartózhatatlanul minden csak ünnepet hirdet:

Csak én nem tudom ajkam szóra elhatározni:

Mert minden nyelv olyan nagyszerű

és minden igéjük olyan új.

Mert minden nyelv olyan szédületesen-szép és minden

szavak olyan vad boroszlán illat.

Mert minden nyelv annyira túlszárnyaló és annyira hatalmas,

hogy csak elveszni és beletörpülni tudok hangjuk árnyékába.

Mért indítsam tehát szólásra nyelvem?

És olyan kisértetiesen megdöbbentők, hogy

Csak szent némasággal roskadhassak le előttük és

hideg kezemmel megrészegült lelkem

mámorát takargassam.

Forrás: Nyugat 1918. 5. szám