Milyen jó volt a múlt vasárnap
együtt lenni veled
- habár kórházi ágyon láttalak -,
fogni a kezed,
hallgatni szavad.
Látni kigyúlt szemed,
amikor beléptem,
s arcod égő rózsáit,
miket az öröm festett.
Ruhámon érzett a vonat-füst,
s a távolság szaga,
de elvegyült
az orgonák buja illatában.
Milyen jó volt beszélni
közös dolgainkat
s az otthoniakat.
Világ árnyékában s dicsőségében
számba venni az apró-cseprőket…
Májusi mezőkön vitt át vonatunk,
dolgos falvak, kies városok
és sürgő gyárkémények
tulipán-erdei között,
ahol a munka friss láza égett.
Otthon félbemaradt a sor,
a vers nem készült el,
üresen áll a szék, árván,
kopasz az asztal,
melyet a te kezed nem terített meg,
viaszosvásznon eszem a vacsorám.
Milyen jó volt a sok kérdés-felelet,
amiket feladtál,
csacskaság, semmiség…
és milyen rossz volt,
mikor az idő lejárt,
s indulni kellett haza.
Éjféli vonattal döcögtem,
az eső permetezett,
a szürke kupéban,
alvó utasok közt
idéztem képed,
s az évek hosszú gyöngysorát,
mit együtt töltöttünk - -
Most itthon vagyok.
Vár a szobád.
Vár az ablak, a lámpa.
Vár ágyad fejénél a virág.
Vár szívem –
hogy nemsokára
gyógyultan betoppanju.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése