A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta, ó jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben...
A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam:
- Kérlek... várj rám... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel...
És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet... amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez.
- Hát... nem látsz?... - mondtam végre halkan.
- De igen - mondta, de nem fordult felém.
Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.
- Azonnal megismertelek - mondtam hangosan -, amint elmentél mellettem.
- Tudom - mondta.
- Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám?
Nem felelt. Ideges lettem.
- Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös... De hát miért nem nézel rám... Nézd, bajuszom van... Huszonhat éves vagyok... De furcsa vagy. Haragszol rám?
Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.
- Eh!... - mondtam. - Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog... Nem látom, hogy sokat használt neked... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni... Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!
Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe. Aztán megint elfordult.
- Sokat beszélsz - mondta szárazan.
Megsértődtem.
- Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... érted? Végre, idősebb vagyok nálad... és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam... te gyerek vagy... mit tudod te...
Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan mosolyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam:
- ...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett...
Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.
- Hol a repülőgép? - kérdezte rekedten.
Zavartan dadogtam:
- Hát... mit tegyek... feltalálták... Farman... a Wright-testvérek... nem voltam ott... De hidd el, ők is elég jól csinálták... egész jó, aránylag... lehet vele repülni...
- Látom - mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. - Hol az Északi-sark?
Lesütöttem a szemem:
- Valami Peary elérte... Kérlek, hát nem volt időm... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam...
- Úgy - mondta.
Aztán:
- Hol a büszke és szabad Magyarország?
- Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta... én is... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell.
Hadarni kezdtem:
- De látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked, megígértem... írtam ám. Elég jó dolgokat írtam... Nézd meg csak kérlek a kirakatokat... a nevem ismerik... jónevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, könyveket is írtam... ahogy te elgondoltad... nézd csak... itt van egy... elég jó...
Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki.
- Nézd csak... elég jó...
Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.
- Igen, láttam már - mondta kurtán. - Elég jó.
Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.
- Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?
Elpirultam.
- Hát, kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni vele... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett... és azóta jobban fizetnek...
Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem.
- Kérlek... - mondtam - jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony... értékes, nagyszerű nő... látod... és én meghódítottam... szeret engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad...
Most rám nézett, és a szemében végtelen gúny volt.
- Meghódítottad - mondta. - Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta... Miért nem jön ide a feleséged?
Összehúztam a szemem.
- Ostoba vagy - mondtam. - Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!
Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.
- Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni...
El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg...
Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:
- Hová mész? Maradj... - suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:
- Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...
Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak.
A feleségem türelmetlen lett.
- Ki volt ez a fiatalember? - kérdezte.
- Egy régi ismerősöm - mondtam neki zavartan. - Kedves fiú...
- Igen - mondta a feleségem kicsit élesen. - Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád.
Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs.
A téma szép - mondtam magamban, felvidulva. - Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.
Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: "Találkozás egy fiatalemberrel..."
És csak tompán fájt már a seb.
***
Komáromi Gabriella: Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel
Ez a novella sose marad ki a tankönyvekből. És ott van a között a néhány mű között is, amelyet a leggyakrabban emlegetünk a szerzőről szólva. Kulcsnovella. Karinthys a javából! Úgyszólván minden porcikáját elemezték már – a gondolatoktól az írásjelekig. Az ilyen művet újraolvasni és fél az ember, hátha oda lesz az a bizonyos régi élmény.
De az újraolvasás nem jár csalódással. Ellenkezőleg: revelációkkal. Egyszer csak kivillan valami a szövegből, ami eddig nem látszott, agy nem volt fontossága. Például az első találkozáskor – tizenhat éves voltam – észre se vettem, hogy a megvetett, „leírt” felnőtt csak huszonhat éves. Valószínűleg azt gondoltam, eben a korban illik már megváltani a világot. Bizonyára a mai gimnazista se akad fenn a tényen. Most meg rezignáltan rácsodálkozom. Arra is, hogy az eddigi elemzések milyen keveset törődtek vele. És revelációként hat, hogy másképp olvassuk a novellát, ha már az életműnek is olvasói vagyunk. Sok mindennek felhangja lesz, egy mögöttes nyelven megszólal valami más is. Korábbi, későbbi művek fénytörésében látjuk az elbeszélést. Egy-egy motívum az asszociációk láncreakcióját indítja el bennünk. Felidéződnek a Lógok a szeren kamaszábrándjai vagy agy Karinthy-vers (A gyermek mostanában nyugtalan). A novella hátterében megjelenik Karinthy gyerekkori naplója, és hitelesíti az álmokat. Az olvasat kontextuson kívüli elemekkel gazdagodik. A rádöbbenéseink közé tartozhat, hogy ennek a novellának az életműben sajátos helye van.
A Találkozás egy fiatalemberrel (1913) az első jelentős, maradandó és igazi Karinthy-novella. A korai novellák társaságában bizony van mit bámulni rajta. Ami előtte, körülötte született (1906 óra), azzal keményen elbánt az idő. „Nem egészen érett”, „nem éppen jó” írások – jegyezte meg a már kötetben is megjelent novellák némelyikéről Karinthy monográfusa, Szalay Károly. Kíméletes véleményéhez hozzáfűzte, hogy a napilapok hasábjain „gyönge” írások is lapulnak. A kezdő novellista úgy kísérletezett, mint a Tanár ú kérem nebulója. Lelkesen, de kevés sikerrel. Karinthy akkoriban érdekes témákat hajszol. Azt is mondhatnánk, hogy: kiagyal. A groteszk és morbid határán játszódó elmekórtani esettanulmányok, a bersoni, freudi álommagyarázatok ma már érdekesnek se mondhatók. Akkoriban azok voltak. Ami igaz, az igaz: szerzőnk gyermekkori naplójának töredékeit sokkal nagyobb élvezet olvasni, mint a pályakezdő újságíró tárcáit, novelláit. A Találkozás egy fiatalemberrel a nagy kivétel.
Mindennek nem mond ellent, hogy ennek a novellának a szerzője már híres ember. De nem a novella, hanem a paródia, az irodalmi karikatúra műfajában lett azzá az 1912-es évben. Már ott van a háta mögött az Így írtok sikere. A novellában bizonyára ezzel a kötettel büszkélkedik. „Elég jó” – veregeti vállon egy kurta dicsérettel kamasz önmaga. Kevesli a teljesítményt. Pedig nem az. Karinthy 1913-ban huszonhat éves, akárcsak novellabeli mása. Ma azt mondanánk, előtte az élet. Ő meg már hátranéz. – Úgy készít számadást, mint a hatvanéves Arany az Epilógusban („Mily kevés, amit beválték...”)? Vagy mint a harmincöt éves Kosztolányi a Boldog, szomorú dalban („... nincs meg a kincs, mire vágytam...”)? Az egyetemes írói-költői tematikában réges-régi közhely a megvalósítatlan álmok, tervek fájdalma. Vajon ez a közhely lappang a huszonhat éves Karinthy novellájának mélyén? Nem hinném. A Karinthy-novellák alapanyaga mindig ötlet, sohasem közhely. Így van ez a Találkozás egy fiatalemberrel című novellában is.
„Az ötletek, amelyekre apró munkái épülnek, váratlan villanások – írja Kardos László -, amelyek fényében egy pillanatra szakadékok válnak láthatóvá...” A novellaépítő ötlet itt a „mi lenne?” egyik variációja. Karinthy sokszor, sokféleképp forgatja ezt az ötletet. Mi lenne például, ha az ember visszafelé élhetné le az életét? (Tanulság) Mi lenne, ha egy csecsemő félóra alatt aggastyánná szakállasodna? (Örvendetes fejlődés) Mi lenne, ha egy Mars-lakó Pestre kerülne? (Levél az Űrön át) És mi lenne, ha egyszer találkoznánk kamaszkori önmagunkkal? Vajon mit mondhatnánk egymásnak? (Találkozás egy fiatalemberrel) – Már gyerekkorában is játszott az ötlettel. „Hejh, csak 6 vagy 5 évet ugorhatnék (sic!) vissza. Gyereknek lenni!” – írta 11 évesen a naplójába.
Karinthy minden ötlettel halálosan komolyan játszik. Közben hagyja, hogy sok mindenki és sok minden hasson rá. Bergson, Freud, Strindberg, a filozófia és a pszichológia, a biológia és a technika, a szecesszió és a dekadencia. Nemcsak a repülés, az álmaink és az ösztöneink titokzatossága ejti rabul, de korán megérinti a halálmítosz, az elmúlás is, akárcsak nemzedéktársait. „Mint aki sínek közé esett.../ És általérzi tűnő életét” – írja A szegény kisgyermek panaszaiban a huszonhat éves Kosztolányi. A huszonéves Karinthyt pedig szüntelenül az kísérti, hogy valami végképp elveszett, hogy valamiről elkésett, lekésett. Ennek az érzésnek is köze van az elmúláshoz, az eltűnt, visszahozhatatlan időhöz. (Az idő múlása nem az öregkor küszöbén érinti meg, amikor illik számadást csinálni. Egyébként Kosztolányival együtt nem is volt módja megöregedni.) Ez az ünnepelt humorista egyfolytában szorong és szabadkozik. A Találkozás egy fiatalemberrel felnőtt hőseként ugyanúgy, mint a Tanár úr kérem lapjain. Mindez korántsem csupán a kor divatos közérzetéből való. Rájátszik persze az is. De szorongott ő már a gyerekkori naplóban is, anyja halála révén a veszteségérzést is korán megismeri.
Korjelenségeket emlegettünk. A gyerekkor euforikus felfedezése is az. Egyszerre van köze a szecesszió motívumkincséhez, a szimbolizmushoz, a freudizmushoz – persze különböző mértékben. De a gyerekséghez, kamaszsághoz való vonzódás Karinthy alkatából is fakad. Az a naplóíró kölyök holtáig ott él benne. Meg-megszólal. Akárcsak Kosztolányiban a „szegény kisgyermek”, akiről 1911-ben ezt írta: „az élményeim ma is gyermekélmények, és a szenzációim gyermekszenzációk”. De hát benne élt az „ordító, toporzékoló”, szeretetet követelő gyerek József Attilában is. – Karinthynak különösen jól állt a gyerekszerep. Sose nőtte ki. Ragaszkodott hozzá. Szerette. A kamasz alteregó volt a számára, a jobbik énje. Írásművészetének egyik legfontosabb toposza lett belőle. Mondandója volt vele. Merészen 20. századi! Ahogy Kosztolányinak, Csáth Gézának vagy József Attilának. – Élt ez a toposz korábban is. Akkoriban már közel százéves! Dickenstől Csehovig, Jókaitól Mikszáthig az ártatlanság, a tisztaság, az őszinteség, a kiszolgáltatottság szimbóluma a gyerek, a kamasz. Az irodalom nagyszabású trükkjeihez tartozik, hogy igazán a gyermeki szenvedés kiált az égig. Ez később sem felejtődik (l. Nyilas Misi!). Csakhogy gyilkosként sincs rettenetesebb, mint a gyerek (l. Csáth Géza: A kis Emma, József Attila: Iszonyat). És a szorongás is gyerekben a legszánalmasabb. Igazságérzetben nincs kérlelhetetlenebb, fölényesebb, mint a kamasz. Mint például Karinthyé elemzett novellánkban. A toposz századunkra árnyaltabb és jelentésgazdagabb lett. Az elemzett novellában morálfilozófiai tartalma is van. Ez a novella konfliktusát is áthatja.
A történetben nem kevesebb, mint a „sollen” (kell) és a „sein” (van) feszülnek egymással szembe. A dramatizált számonkérésben a kamasz képviseli az elsőt, a felnőtt a másodikat. A kamasznak 100 szó elég ahhoz, hogy elmondja: Mégis mindezt meg kellett volna csinálnod. Valóra kellett volna váltanod az álmaidat. – A felnőtt 400 szóval magyarázza a bizonyítványát. A summája ennyi: „Hát mit tegyek?” Hidd el, nem lehetett. Ez van! – Kardos László utánaszámolt: a felnőtt magyarázkodását 90-szer szakítják meg írásjelként pontok. Az újra és újra felbukkanó három pont fokozza a szaggatottságot, a zavart, a hebegést, habogást, dadogást. A kamasz szövegében ugyanez az írásjel (...) mindössze 20-szor szakítja meg a mondandót. Ez is kifejezi, hogy a jobbik én fölényesen ül törvényt. Morálisan a kamasznak van igaza. Mindvégig. Kettőjük közül ő a szabad. Mégpedig a bergsoni értelemben: cselekedetei, álmai, vágyai teljes személyiségéből fakadnak. A felnőtt a lehetőségek korlátaihoz igazítja ábrándjait. Szinte természetes, hogy a kamasszal szemben a felnőttnek bűntudata van. Bár vannak mentségei, de gyáva és megalkuvó. A kamasz bátor. „... a művésznek a bátorsága ez, amely az örök gyermekiség akadályt nem ismerő szabadságával és korlátlan fantáziájával túllát az ismeretlen igazságokon... nyugodt gesztussal világokat fog át...” – írta a Találkozás egy fiatalemberrel című kötet első kritikusa (Nyugat, 1913.). Az amúgy mások által is ködösnek nevezett eszmefuttatásból ebben a citátumban kiragyog valami lényeges, ami már a Tanár úr kérem (1916) novelláit is sejteti. Egyébként a Találkozás egy fiatalemberrel olyan, mintha az említett kötet előhangja volna. Megírván a novellát, 1913 és 1916 között Karinthynak nosztalgiái támadtak arra, hogy gyakorta visszalopakodjon a kamaszkorba. Már tudja, hogy „nem volt jó kimenni onnan”; hogy „minden másképpen van”, mint gondolta; és hogy annak a hajdani kamasznak, aki volt, mindennek ellenére mégiscsak igaza van.
Klasszikus novellának nevezzük a Találkozás egy fiatalemberrel című írást. Krízishelyzetet mutat fel. Hirtelen, váratlan fordulattal minden más megvilágításba kerül. Feszült a történéssor, erős, rugalmas a váz, csattanóra épített a szerkezet. Sok okból drámainak is nevezhetjük, de azért ezt mégiscsak vegyük fontolóra! Lehet, hogy a szituációban levő cselekvési lehetőségek túlságosan is hamar kimerülnek. Lehet, hogy csak látszólagos a dialógus drámai mozgása, hogy van konfliktus, de nincs összeütközés. Lehet, hogy a dolgok nem változnak ellenkező előjelűre, hogy még sincs fordulat. Pedig ez utóbbit nagyon is ígéri a novella. Igencsak bevált fogásokkal él.
Ennek a történetnek az arisztotelészi poétika szellemében van eleje, közepe, vége. Annak rendje, módja szerint. (Újabb érv a drámaiság mellett, hiszen mindez kellék.) A „dráma” mindig teljes, befejezett cselekmény. A történet kezdete, az első négy sor olyannyira a pozitív értékvilágra, a kellemesség szférájába hangolt, hogy szinte mérget vehetnénk rá, szerencséből szerencsétlenségbe fordul a dolog. A kezdet szinte idilli. Minden a szerző kollaboránsa eben: a szavak jelentése, a jelzők szépsége, az indázó szecessziós mondat, a fokozó ismétlések, a narrativika bensőségessége az egyes szám első személyű közlésmód révén. Ez az idill lélegzetnyi, még idézni is lehet: „Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága felesége mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem.” Ami ezután jön, azzal mindezt ellenpontozza.
Filmszerű képben jelenik meg a fiatalember, a 17-18 éves kamasz. Filmszerű jelenet a találkozás is. Előbb árnyékban tartja szerzőnk a figurát, aztán közelképeket vág egymás mellé. Látjuk a kamasz karcsú derekát, széles füzetét, a vágást a kezén, a száját, a szemét. Az író hangokat és mozdulatokat rögzít („... torkom köszörültem. Melléje álltam...”). Pontos a kép. A novella felnőtt hőse megbizonyosodhat afelől, hogy az alkonyban, a Duna-parton hajdani önmagával találkozott. Eközben a kellemesség szférája oda lesz, csupa negatív töltésű szó és kifejezés jellemzi a szövegvilágot (például: „kopott”, „rettenetes” és „ó, jaj”, „zavart nyugtalanság”, „éles nyilallás”, „heves dobogás”, „szorongó izgalom” és mindenütt „nem”-ek!)
A párbeszéd csak fokozza ezt („... elcsuklott a hangom”, „lehorgasztottam a fejem”, „motyogtam”). A felnőtt legjellemzőbb szavai a „nem lehetett” és a „zavartan” („.-... zavartan motyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartanLógok a szerenben! Jókai hősei hozzá képest tucatemberek, drámájának 500. előadását tapsolják a Nemzetiben, és mint egyszerű gyarmatot Magyarországhoz csatolja Angliát. – De időzzünk egy kicsit a gyerek Karinthy ábrándjainál! 11 éves korában írta: „belőlem még minden lehet!” 1899. február 1-jén így rögzít néhány jövőbeli napot: „1934. június11.: Budapest legünnepeltebb embere vagyok! Ah! Az egész világ ugrál körülöttem. Nem is értem, mit bolondulnak olyan nagyon a repülőgép után!” (Ha nem is ő találta fel, de 1931-ben a repülés iránti szenvedélyes rajongással kipróbálta már a Zeppelint.) „1936: El kellet(!) csatában esnem, végzetem így akarta... E sorokat Karinthy Frigyes, az „Ihla” feltalálója írta, Várna mellet(!), végső óráiban.” (Ha meggondoljuk, az agyműtét évében vagyunk, az „utazás” a koponyája körül a végső óra is lehetett volna.) Kamaszábránd volt a szép feleség is. 1912-re álmodta boldog házasságát (1913-ra lett valóság, Judik Etel, azaz Boga megjelenik a novellában). A fikció és a valóság nem is esnek egymástól olyan nagyon távol. mosolyogva suttogtam...”). A kamasz nyugodt, magabiztos, úgy kell belőle kihúzni a szót. Eleinte legföljebb annyit mond, hogy „De igen...”, „Tudom”. Aztán megjön a szava, s egyre inkább a felnőtt hallgat. Dadog, hebeg, habog. – „Hol a repülőgép? „Hol az Északi-sark?” „Hol a büszke és szabad Magyarország?” „Hol a nagy szimfónia?” – kéri számon a fiatalember. S felnőttünk mit it válaszolhatna erre? Azt, hogy „feltalálták... egész jó... lehet vele repülni...”. Vagy azt, hogy „valami Peary elérte”, hogy „dolgozunk rajta... nem megy olyan hamar...”, „nem lehetett...”. Beletörődött, feladta. Az álmok és a valóság konfliktusát elaltatta. – Eszünkbe juthat, hogy az Északi-sark felfedezésénél, a repülőgépnél, a nagy szimfóniánál a gyerek Karinthy se adta alább. A naplója dokumentum. Micsoda álmok lettek ebből a nyersanyagból a
Ez a novella nem érhet úgy véget, hogy a felnőtt megrendül, visszatér hajdani álmaihoz, és keblére öleli a kamaszt. Ez a lehetőség nincs benn a szituációban. A „sollen” és a „sein” között ott a szakadék. Egy fantasztikus találkozás alkalmával megpillantjuk. Nincs rajta híd. A kell és a van, az álmok és a valóság konfliktusa feloldhatatlan. Elaltatjuk, elsikkad. – Az összeütközés a novellában mindössze ennyi: „... te senki... Merj a szemembe nézni...” És egy bombasztikus mondattal örökre eltűnik a kamasz: „mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg – mondja - ... írd meg ezt a találkozást!” (Karinthy nem szenvedhette a stílusromantikát, de néha nem tud szabadulni tőle. Fölényes, morálisan győztes kamaszunkhoz egyébként illik ez a teatralitás.) A fordulat elmarad. A feloldás se nem drámai, se nem idilli. Ironikus. „A téma szép” – mondja magában hősünk, és felvidul. Egy kicsit megrendült az imént, de múló érzés. Csak tompán fáj.
A téma tényleg szép. Nem fog rajta az idő. Bizony jó lenne találkozni azzal a rossz modorú kamasszal, aki valaha voltunk! Legalább egyetlenegyszer. De mit is mondhatnánk neki?
***
KARINTHY FRIGYES (1887-1938) író, költő. Csodagyerek az irodalomban, rossz tanuló az iskolában. Tizenöt éves korában regénye jelenik meg, később mindent ír: a verstől a kabarétréfáig. Jellegzetesen nagyvárosi és 20. századi. Szenvedélyesen érdekli a technika és a tudomány. Humorista, homo ludens, pedig az életét tragédiák kísérik. Gyermekként veszíti el anyját, ifjú házasként feleségét, később a nővérét, végül eltemeti legjobb barátját, Kosztolányit. A második felesége orvos, Bőhm Arankának hívják; fiai közül a költőt Gábornak, az írót pedig Ferencnek.
Jelentősebb művei: Így írok ti (1912), Tanár úr kérem (1916), Utazás Faremidóba (1916), Hőköm színház (1921), Capillária (1929), Nem mondhatom el senkinek (1930), Utazás a koponyám körül (1937), Üzenet a palackban (1938.)
(Forrás: Huszonöt nagyon fontos novella - Művek és műelemzések - Lord Könyvkiadó, 1997., 254-263. old)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése