Dezső Dénes: Anyós

A keserűség úgy égette lelkét, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett. Úgy érezte, megfullad a szobában és szeretett volna elmenni valahova, ahol nincs senki és semmi, csak csend és béke, a másik percben meg már arra vágyott, hogy beszélhessen valakivel, aki okos és megértő. Aztán már csak egy kívánsága volt: bezárni az ajtót, leborulni az asztalra és sírni, sírni…

De már hallotta a csengetést s tudta, hogy megérkezett Kardosné, akit uzsonnára várt. Ideges sietséggel igazította meg a díványpárnát és tolta egy centiméterrel odébb a virágvázát. Aztán mosolyogva ment vendége elé.

Egy szót se szabad megtudnia az egészből – gondolta erős elhatározással -, jó lélek, az igaz, de szétvinné hírét az egész telepen.

Az első negyedóra zavartalanul telt el. Kardosné beszélt és ő hallgatta, szórakozottan. De akkor egyszerre éles figyelem feszült az arcára, szeme kitágult, ajka szétnyílt. Kardosné meglepetten hallgatott el. Ő is hallotta, hogy valahonnan halk énekhang kúszik a szobába, de eszébe se jutott, hogy ennek tulajdonítsa barátnője színe változását.

- Mi az, Hedvig? Valami baj van? – kérdezte.

- Dúdol! Bözsi dúdol! – tört föl Hedvig lelkéből a megütközés, menye hangjának hallatára, és mint robbanásig fűtött kazánból a gőz, sisteregve zuhogott ajkáról a szó: - Ő dúdol! Derűsen, hidegvérrel, mintha semmi se történt volna. Hát miből van ez a teremtés? Nincs szíve? Nincsenek idegei? Vagy csak egyszerűen olyan, int a kutya, lerázza magáról a vizet s már el is felejti, hogy fürdött? – hirtelen arca elé kapta a kezét.

- Nem bírom! Nem bírom ezt tovább! Az idegeim felmondják a szolgálatot.

Kardosné megdöbbenve ölelte át.

- De hát mi történt, édesem? Csaknem volt valami kellemetlenséged a menyeddel?

Hedvig csak percek múlva felelt:

- Kellemetlenség? Micsoda szelíd szó! Pokol ez! Nem, hogy velem szemben milyen. Azt már megszoktam. Kiszolgáltatja magát, mint valami hercegnő, holott mindennap hálát kellene adnia az Istennek, hogy ilyen jó sorsot adott neki. Eleinte rosszul esett és megkíséreltem tisztelethez szoktatni… de az is úgy lepergett róla, mint minden egyéb. Már beletörődtem abba is, hogy a lakásban minden állandóan szanaszét van, az egyik cipő az ágyon, a másik az ebédlőasztal alatt, új kalapja a mosdón, rajta Péterke sáros labdája, a perzsaszőnyegen a nedves pelenka… Megszoktam, hogy egy leszakadt gombért háromszor kell szólnom, s akkor is én varrom föl, mert nem bírom tovább nézni Péterke nyitott ingecskéjét… Már nem szólok abba se, hogyan neveli a gyereket, illetve hogyan nem neveli, mert mindent megenged neki a világon, kihúzhatja a fiókokat, szétvághatja a terítőket, ki-bejárhat sáros cipővel és ő csak nevet: „Milyen kis huncut vagy Péterke, már megint nem törülted le a lábadat!” Máskor meg pofon üti azt a csepp gyereket jelentéktelen apróságokért. Azon sem lepődöm meg, hogy már két éves Péterke, de még mindig nem tudta tisztaságra szoktatni. Mindent, mindent elviselek, ha nehezemre esik is, türtőztetem magam… De ami máma történt, az már sok volt!

Elcsuklott a hangja és könny szaladt a szemébe. Kardosné izgalomtól és kíváncsiságtól remegő hangon vigasztalta. De Hedvig nem is hallotta.

- Mert eddig azt hittem, hogy ha mással goromba is, az urával szemben mégis csak jó. De ma, amikor Péter fel akarta emelni a gyereket, rákiáltott: „Ne ott fogd meg, te buta! – kiabálta. – Nem tudod, hogy fáj a karja?” Azt hittem, nem jól hallok és Péterre néztem. De láttam, hogy mégis jól hallottam.

A torkát fojtogató zokogástól rekedtre vált hangja.

- Olyan harag öntött el abban a pillanatban, hogy… majdnem… megütöttem. Az a szégyen és az a fájdalom Péter arcán… Azt hittem, megszakad a szívem, minden erőmet össze kellett szednem, hogy… Hiszen ha őt megszégyenítem, Pétert ütöm arcul. Nem tettem. Megálltam. Megálltam egy szó nélkül, egy megjegyzés nélkül. Csak később, amikor Péter visszament a hivatalba, csak akkor beszéltem vele. Nyugodtan, komolyan. A lelkét akartam felrázni, de ő csak vonogatta a vállát dacos közönnyel és egy negyedóra múlva már olyan jó kedve van, hogy énekel!

- Felháborító! – fakadt ki Kardosné őszinte megbotránkozással. – Édes szívem, végtelenül sajnállak! Együtt élni egy ilyen teremtéssel! De hidd el, én már az első pillanatban láttam, hogy nem lehet jót várni ettől a fiatalasszonytól. Mondtam is Juliskámnak. Különben ő sem rokonszenvezett vele. Ezt természetesen sose említettem neked, hiszen mindnyájan azt hittük, hogy szereted Bözsit és meg vagy elégedve vele. De már amikor az első látogatásokat tették, már akkor mondta mindenki, érthetetlen, hova tette Péter a szemét. Hiszen a legjobb, a legszebb lányok között válogathatott a telepen! Mért kellett neki pont Alsódörgicséről feleséget hozni? Mert még ha szép volna, vagy kedves. De hiszen ez még köszönni se tud rendesen! Csak megbiccenteni a fejét. Pedig hát mindenki tudja, hogy semmit se hozott a házhoz, csak ami rajta van!

- No… hiszen azért egy kis kelengyét hozott – mondta kelletlenül Hedvig.

- Ugyan kérlek, egy kis kelengye! Gondolj csak arra, mit kapott az én Juliskám! Hiszen látszik rajta, hogy fogalma sincs az öltözködésről! Megvallom, én féltem, hogy neked rosszul fog esni, amért Juliskám nem hívta meg a múlt heti vacsorájára, de beláttam, hogy lehetetlen lett volna meghívni egy ilyen nőt!

- Hogy-hogy „ilyen nő”-t? – kérdezte Hedvig.

- Hát ilyen modortalan, rossz megjelenésű, mindig kócos valakit! – folytatta gyanútlanul Kardosné. – Hiszen az igazgatóék is hivatalosak voltak! És tudod, hogy az igazgatóné született bárónő! Megjegyzem, Bözsi nem is köszön Juliskának az utcán. Egyszerűen elmegy mellette. Talán bizony azt várja, hogy Juliska köszönjön előre.

Hedvig szeme villant egyet.

- Az bizony lehet – mondta hűvösen -, mert ha meggondoljuk, Juliska ura díjtalan gyakornok, Péter viszont már régen főmérnök.

Kardosné nagyot nyelt. És már vágott a szeme is.

- Nem tudom, mióta osztályozzák férjük rangja szerint az úriasszonyokat! Szerintem csak műveltségben és jó nevelésben különbözhetnek egymástól!

- Hát hiszem, ami azt illeti… a jó neveléshez tartozik az is, hogy az ember nem osztályozza asszonytársait a kelengyéjük mennyisége szerint. És az is, hogy előre köszön annak az asszonynak, aki az ura főnökének a felesége!

- Úgy?! Szóval te nem tartod elég jólneveltnek az én Juliskámat? Ez jó! Igazán! Mondhatnám, mulatságos!! Hiszen nem is olyan régen, még célzásokat tettél arra, hogy szívesen látnád menyednek!

- Lehet. De most már örülök, hogy nem lett a menyem. Mert aki képes arra, hogy kizárjon a társaságból valakit csak azért, mert az illető nem született hercegnőnek, hát az több, mint gőgös… az szívtelen!

- Tudomásul veszem – állt fel vérig sértve Kardosné -, és nem óhajtom folytatni ezt az élvezetes beszélgetést. Ajánlom magam!

Hedvig halálos kimerültséget érzett.

- Összevesztem Boriskával! Összevesztem!... Istenem, miért? Hiszen… hiszen neki volt igaza.

Fáradtan hunyta le égő szemét és nyirkos, hideg tenyerét homlokára szorította.

Ebben a pillanatban csengő kacagás hallatszott be a kertből. vonakodva nyitotta fel szemét.

Menye fogócskázott odakint Péterkével, röpködő hajjal, kipirult arccal.

Sokáig elnézte őket.

- Gyerek… gyerek még… - mondta magában békítően. – Jobban kell szeretnem… sokkal jobban. akkor menni fog minden. És jobb ruhákat varratok neki. És ezentúl gondom lesz rá, hogy ne legyen olyan kócos, szegényke…

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét

Barabás Gyula (1894-1973): Barbárok

Már a cédulaházon is látszott, hogy nincsen rendes állapotában. Vaksi ablakszeme most úgy hunyorgott, mintha egy liter pálinkát ivott volna és zsindelytetejét is félrecsapta kihívóan. Belül egy vadászpuska és egy nagy halom pénzt feszítette a csöndet és türelmetlenül lapult bennük a vágy, hogy vérbe és örömbe lobbanjanak.

Mántó, az írnok ingujjra vetkőzve rakosgatta borítékba a pénzt. Kerek, piros arca hevült volt, mert már vágyott a kuglira és a szivarra. Szeretett volna már bent lenni a faluban, a pap leányánál, fényes csizmában és jószagú fejjel és egy nóta is volt benne, aminek szövegét éppen most tanulta meg a daloskönyvből. Egész héten itt az erdőben mérte a farakásokat, nem látott egy valamirevaló nőt, csak a favágókat és a hegyoldalból lenézve a messzi országúton elsuhanó autókat. az autók pedig nyugtalanították, mert amint utánuk nézett hosszan, arra gondolt, hogy leányok ülnek bennük. Ülnek az ülésen hátradűlve, keresztbe rakott lábukon felcsúszik a szoknya és feszül rajtuk a selyemharisnya. Jószagú nők, szemükben és arcukon messzi városok fénye és illata. Ilyenkor szeretett volna lerohanni az országútra, rájuk fogott puskával megállítani az autót és egy magas leányt, aki szőke és a nyaka olyan, mint a hegedűké, ölbe kapni és elhozni ide. A világ tele van szépséggel, muzsikával és pénzzel és ő egy ilyen fakó vaságyon kell, hogy eltöltse a nyári éjszakákat egyedül. Nézheti a fákat, a méla csillagokat, már úgy jóllakott velük, mint gyermekkorában a puliszkával. Ő már villanyt szeretne látni, rózsaszínű paplant és fűzőt.

Az ablak előtt a fahalmokon vártak az emberek a fizetésre. Mögöttük volt az erdő, előttük a pénz és az ünnepnap mellettük a fejsze. Az erdő már elcsitulva pihent, a kidöntött fák megadóan nyúltak el, mint egy nagy csata halottai és a fejcsék b ágyadtan pihentek. Az emberek ültek türelmesen, fakéreg arcukat néha ráemelték a kicsi ablakra és a pénzre gondoltak, amelyet mindjárt kiadogat az írnok az ablakon keresztül. Amint fejük lusta mozdulásával az ablakra néztek, volt a szemükben valami gyanakvó komorság, de Mántó ezt nem látta. Ő amúgy sem értett a szemek titkaihoz, csak a vontatott, alázatos hangjukról tudott, pedig ezekben a favágószemekben mostanában néha különös árnyékok lebegtek, mint az erdei vizek tükrözésében. Néha lobbant bennük a régi életek emlékezése. A pásztorszabadság, amikor még övék volt az erdő, ők parancsoltak a bozontos kutyáknak és a birkáknak. Amikor szabadon heverészhettek a tüzek mellett és nem kellett bérért forgatni a fejszét. Apáiknak ez a szabad élete, néha átrezgett vérükön, ilyenkor kitágult a szemük és nagyobbat sújtottak a fa tövére.

- Be hosszan számol ma.

Ezt Veckán mondta. A kicsi, vastag ember nyaka megrándult, mintha darázs szállt volna rá.

- Akkor úgy látom, valami baj lesz – felelte Ambrus csendesen.

Ez idősebb ember volt, magas, szikkadt, de egyenes, int a köves helyen nőtt fenyő.

- Akkor igyunk egy kicsit – folytatta Prokup és üveget húzott elő tarisznyájából. Kortyintott egyet az üvegből, aztán továbbadta. Előkerült még két üveg és sorban járt. A cédulaház ereszén végigcsurgott a lefelé hajló nap, a csönd átmelegedett, zsongott. Mántó kinyitotta az ablakot és Ambrust szólította először. Az öreg, cserszínű ujjai között megmorzsolta a borítékot, majd a pénzt kifordította tenyerébe és olvasni kezdte. Sorba mentek az ablakhoz a többiek is és a megkapott pénzzel leültek a földre. Egymástól elhúzódva rakosgatták a pénzt, mint amikor a kutya csontot kap.

- Kevés – mondta Ambrus és hosszú kezét benyújtotta az ablakon. A borítékot letette Mántó elé.

- Kevés – mondta Veckán és ő is odaállott az ablakhoz. Aztán sorban mind odagyűltek és mind azt mondták, hogy kevés a pénz. Valahol a közelben sikkantott egy madár élesen, rekedten, mint veszekedő cigányasszony.

- Ne tökéletlenkedjenek, mondtam már a múlt héten, hogy kevesebb lesz ezután. Annyi a fal, mint a szemét, nincsen ára, nem fizetnek többet sehol, máshol még kevesebbet fizetnek.

- Kevés – ismételte Ambrus tompán.

- Én csak azt fizethetem ki, amit ideküldenek.

az ablakot leeresztette és hátrább húzódott. Kint csend lett, mintha elmentek volna. Aztán hallotta a bocskorok csoszogását az ajtó felől. Odaugrott és ráfordította a reteszt az ajtóra, csücsörített szájjal fújt eget, mint amikor a mozdony kiengedi a gőzt. Aztán felvette az asztalról a puskát és megnézte, hogy benne vannak-e a töltények. Az ajtó koppant.

- Mit akarnak?

Érezte, hogy hangja rekedt.

- Meg kell beszélni ezt – hallatszott Veckán hangja.

- az irodába nem jöhet be senki. Velem hiába számolnak, menjenek az igazgatósághoz.

Az ajtó megroppant.

- Nagy tolvaj vagy te az irodával együtt – hallatszott be.

Az asztalt az ajtóhoz tolta és megszorította a puskát.

- Aki bejön ide, lelövöm – válaszolta.

Az ajtót egykettőre kifeszítették és benyomultak. Veckán jött elől és úgy kilökte a puskát kezéből, mintha nádszál volna.

- Suppints rá – mondta Ambrus.

De Veckán csak a fejsze nyelével bökte mellbe az írnokot, aki kis elfojtott nyikkanással begurult a vaságy alá. Nem érzett fájdalmat, csak mintha mély vízbe zuhant volna. Egy vaskazetta volt az asztalon nyitva, abban egy halom pénz, a fuvarosok fizetése, akik reggel érkeznek meg. Veckán kimarkolta a pénzt, aztán kirakta az asztalra sorjában és elosztotta húsz egyenlő részre. Mert éppen ennyien voltak. Farcádi az írnokot lábánál fogva kihúzta az ágy alól, erre felnyitotta szemét. Nem bántották, felfektették szépen az ágyra és odakötözték.

- Az apád becsületes tutajos volt, te meg ilyen elfajzott fia lettél – mondta Ambrus.

Aztán a kifeszített ajtót visszakalapálták és elmentek.

- Dél felé láttam egy piros autót – mondta Farcádi.

- Az meg mitől jó? – kérdezte Ambrus.

- Attól, hogy abban alighanem a főigazgató ült.

- Akkor hozzámegyünk – válaszolta Ambrus.

Útközben bementek a kocsmába és mindegyik ivott egy fertálypálinkát. De nem ültek le, csak úgy állva, szó nélkül megitták.

- Na, hogy vannak emberek? – kérdezte Mendel nyájasan. Biztatta őket, hogy üljenek le, hogy friss szalonna érkezett és liszt. De az emberek nem vásároltak.

- Előbb még el kell valamit igazítani – felelte Farcádi.

Mendel ezen gondolkozott,mert máskor fizetés napján mindjárt leültek az emberek. Vásároltak és énekeltek a pálinka mellett, most pedig hallgatnak és mennek tovább. Utánuk nézett, de látta, hogy az emberek szép csendesen mennek, kissé hajlott cammogással, hosszú karjuk lusta lóbálásával, amint általában mennek a favágók mindig. Ez megnyugtatta.

A vadászlak előtt megálltak, Farcádi, Ambrus és Veckán fejszéjüket letámasztották a kerítés mellé és bementek, a többiek leültek a fűbe.

Egy erdészruhás legény állott elébük a tornácon, gallérján ezüst cserlevéllel, erre levették kalapjukat. Veckán mondta, hogy a főigazgatóval akarnak beszélni, mert hallották, hogy a faluba érkezett. Az erdész azt válaszolta, hogy nincsen itt a főigazgató, de ha itt volna, akkor sem beszélhetnének vele.

- Valaki csak jött ezen az autón – felelte Farcádi kihívóan és a lakás felé indult.

- Mit akarnak? – ezt már nem az erdész kérdezte, hanem egy leány. Csak elébük libbent valahonnan, fehéren és jószagúan, mint egy ünnepi zászló, amint kiröppent a templom ajtaján. Vagy egy különös virág, amely messze mesekertekben nyílott és most idehullott elébük. az emberek néztek ámulva, a leány árasztotta rájuk egy messzi titokzatos világ színét, illatát, amely olyan nagyon távol van tőlük. a leány ránézett az emberekre és megdöbbenve hátrahúzódott. Hirtelen tárult előtte a másik élet fullasztó mélysége és nehéz szaga. Eddig az erdő számára csak poézis volt, színek játéka, aláfestése egy borongós, de megható zenének. Idillek és kalandok üde játéka, a habzó patakok és rétek mélyillatú derűjével. És most a három ember árasztja rá az erdők ködét, mély barlangokat idéző tragikummal.

- Minden nap több a fa és kevesebb a pénz – kezdte Ambrus öblös, vontatott hangon.

- Mántó írnok úr nem felel meg a valóságnak.

Ezzel az értelmetlen mondattal Veckán akarta tudtára adni az igazgató leányának, hogy az írnok megkárosítja őket. Választékosan, úri értelemhez illően akarta ezt kifejezni, de nem sikerült.

- az ember nem medve – szólalt meg Farcádi.

A leány homályosan érezte, hogy a nehéz szagú kendervászon ingek és az ő autóval és szőnyegekkel és utazásokkal feldíszített szép élete között valami rejtelmes és megalázó összefüggés van. Olyanok ezek az emberek, mintha egy más bolygóról érkeztek volna, ahol mindenki nyirkos barlangokban lakik. Nem érti a beszédjüket sem, pedig szeretne segíteni rajtuk.

- Utánanézek és mindent elintézek – mondta nekik felindultan.

Sírás jött rá, alig tudta leküzdeni. Aztán bement, kihozott egy tálca süteményt és megkínálta őket. az emberek hosszú biztatás után végül levettek a tálcáról félénken egy-egy süteményt, de nem ették meg, csak tartották a kezükben és zavartan pislogtak.

- Mert mindenki gazdagszik az erdőből, tőlünk meg a fuvarpénzt is levonták.

- Most visszavettük, mert az jár nekünk. A miénk.

- Természetes, hogy a maguké – felelte készségesen. Fogalma sem volt, hogy milyen pénzről beszélnek, de ráhagyta, hogy az övék.

- Na, akkor megyünk, mert csak ezt akartuk tisztázni – mondta Ambrus.

Kezet csókoltak mind a hárman, alázatos cuppanós csókkal. Úgy érezte, mintha köszörűkövet dörzsöltek volna keze fejéhez. aztán elmentek. Berohant a szobába és gyorsan lemosta kölnivízzel a kézcsók helyét.

- Milyen emberek ezek? – kérdezte az inastól.

- Rendes favágók, de most van valami velük – felelete az inas tűnődve.

- Mi bajuk van?

- Valamitől megbolondultak ezek.

- Ne mondjon ilyent, látja milyen szelídek szegények.

- Pedig van velük valami. Azt ajánlom, menjünk vissza a városba, amíg magukhoz térnek.

Ránézett az inasra, aztán azt mondta, hogy rakjon gyorsan vissza az autóba mindent. Csak ketten voltak a vadászlakban. Hirtelen indult el otthonról. a nagy meleg elől szökött meg, hogy itt, az erdők között, a hűs csendben megpihenjen.

Amikor a piros autó végigberregett az utcán, az emberek már Mendelnél voltak. Már alkonyodott, z erdők fölött mahagóni árnyékok nyújtóztak, erős tempóval vezette az autót, az elsötétült erdők között kanyargó utakon. A táj néptelen volt és nyomasztó, int valami német zenedráma díszlete.

A favágók Mendelnél a süteményt hosszan vizsgálták, megforgatták bütykös, fekete körmű ujjaik között.

- Jó bűze van – mondta egy fiatal legény és borostyánszínű fogait belemélyesztette a süteménybe. Elosztották a süteményt, aztán átmentek a boltba vásárolni. Ambrus egy fekete keszkenőt vett a feleségének, mások patkót vettek csizmára, köszörűkövet, többen szalagot. Egyik bokrétát papírvirágból ünnepi kalaphoz, a másik réznyelű kést. Mendelnek feltűnt ez a bőséges vásárlás és érdeklődött, hogy mi történt.

- Történt egy és más – felelte Veckán rejtelmesen.

Aztán jött két csendőr. Akkor már kint sötét volt, de az asztal felett meszes fénnyel sziszegett a gerendán a benzinlámpa. Alatta meg sorakoztak a pálinkásüvegek és a kerek asztal körülültek az emberek. De nem énekeltek, csak ittak és a bal karjukra akasztott hosszú nyelű fejszét magukhoz szorították. A két csendőr megállott az ajtóban, darabig nézék szótlanul az embereket, aztán az egyik csendőr csendesen megszólalt:

- Gyere csak ide, Veckán.

- Gyere na. Akarunk veled beszélgetni egy kicsit – folytatta a másik csendőr.

A fejek alig észrevehetően megrezzentek, aztán Veckán felemelkedett a székről és a fejszével leütötte a lámpát. A két csendőr gyorsan visszalépett az utcára.

Később erősítés érkezett, akkor már lobogott, ropogva égett a vadászlak zsindelyteteje. Kutyák vonítottak a tintaszínű éjszakában, valahol egy kürt harsant, bődülve, nyújtottan, mintha bikát szúrtak volna szügyön.

- Barbárok ezek – mondta a fiatal csendőrtiszt és fehér szarvasbőr kesztyűje kormos volt a pernyétől.

- De még milyen barbárok. Én már akkor tudtam, hogy baj lesz, amikor bokrétát vásároltak – felelte Mendel készségesen és alázatosan.

az apró házak sunyin hallgattak a fekete hegyoldalban.

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét

Zsigray Julianna (1903-1987): Két úr zöld mellényben

Dickens szerette leírni hősei külsejét, részletesen és lelkiismeretesen kitért a ruhadarabok színére és formájára, mert azt tartotta, hogy az olvasó csak így hiszi el, hogy az író valóban ismerte azokat, akikről mesél. Én azért írom le egyik hősöm ruházatát, mert mellénye szorosan témámhoz tartozik, bár mellényét most még nem lehet látni. Ez a hős szürke útiruhát viselt barna cipőt és barna kalapot, de kabátja valamennyi gombját becsukta s így mindenki látta, hogy rejtélyes egyéniség. a magányos hölgy ezen felül még azt is látta, hogy jóképű ember és amikor a vonat folyosóján fülkéje előtt megjelent, azonnal tisztában volt vele, hogy csak ő lehet az, aki csaknem két órája szórakoztatja. A szomszéd fülkéből ugyanis derűs bariton hangú viccek zengtek át, később pedig, amikor egyedül maradt, a láthatatlan útitárs viselettörténet dalokkal vidította önmagát. Schneider Fáni három fodros szoknyájáról és arról a kis galambomról énekelt, aki egy pántlikás kalapú legény iránt érzett szerelmében piros csizmát viselt.

A magányos hölgy feltekintett az ajtó előtt álló magányos úrra. Jó hallása van – gondolta -, de a viccek mind régiek. A magányos úr megszakítás nélkül nézte a magányos hölgyet. Ebben a nézésben nem volt egy pillanatnyi folytonossági hiba se. A magányos hölgy elismerte, hogy a magányos úrnak joga van őt nézni, elvégre van rajta mit nézni és a magányos úr jegyet váltott a vonatra. De mert emberségesen gondolkozott, aggódott, hogy a magányos úr kimerül az állásban és ezért átment az étkező kocsiba és ahhoz a kis asztalhoz ült, amelyre oldalt rá lehet kapcsolni az ajtószerű falapot. Így a magányos úr, bár utána jött, semmit sem láthatott a magányos hölgyből. A magányos úr nem az a fajta volt, aki kedveli a könnyű zsákmányt. Tarokkot játszott és körvadászatra sem járt. Maga szerette felhajtani a vadat. Gondolatban elismerően bólintott, azután helyet foglalva egy távoli asztalnál, úgy támasztotta zsebtükrét, a mustáros üveghez, hogy a magányos hölggyel szemben lévő tükröt állandóan szemmel tarthassa.

Ért a fizikához – helyeselt a magányos hölgy.

A kora tavaszi alkonyat finom lila párái eltűntek, a barna éjszaka rázuhant a tájra. A gyorsvonat rohant előre és szorgalmának az volt a jutalma, hogy gorombán ömlő tavaszi záporba jutott. Az étkezőkocsi ablakin kopogtak az esőcseppek, a szellőztetőket becsukták, egyszerre meleg lett. A magányos úr kigombolta gőgösen zárt kabátját és a magányos hölgy, aki szintén ismerte a fizika törvényeit, kézitáskáját jól elhelyezett tükrében bizonyítva látta azt, amit már sejtett. A magányos úr nem mindennapi egyéniség. Rikító fenyőzöld mellényt viselt, diónyi elefántcsont gombokkal. A mellény színe édes ősmagyar tájakra emlékeztetett, a kártyaasztal, a biliárdasztal és a lóverseny zöld mezőnyére.

- Ugye Tatárpuszta feltétele megálló? – kérdezte a magányos hölgy a kalauztól, aki most végigment az asztalok között.

- Igen – mondta a kalauz -, de megállunk. Leszáll ott még egy utas.

A magányos hölgy biztos volt benne, hogy nem téved. A sorsnak időnkint jó a humora és így természetes volt, hogy a vaksötét, langyos esőtől csorgó éjszakában, bokáig érő vízben ketten állnak Tatárpuszta egetlen pislogó lámpása alatt, míg a gyorsvonat csattogva vágtat el a síneken.

- Ide méltóztatik szintén? – kérdezte a zöld mellényes, a tökéletes lovag hűvös udvariasságával és a magányos hölgy, aki most már nem volt magányos, szótlanul intett. A zöld mellényes megragadta részben a hölgy karját, részben a bőröndöket és hősiesen nekivágott a sárnak. Három lépés után kiderült, hogy az állomás ajtajában is ég valami lámpának nevezhető fény és ez a fény ismerős zöld terepet világított be. Az állomás ajtajában még egy zöld mellényes állt. Ez kopott bőrkabátot viselt, sörtés vadászkalapot és egyedül csak a mellénye keltett reményt a zuhanyszerű éjszakában.

- Késett a vonat – szólt zordan, mintha az érkezők vezették volna a mozdonyt, majd a hölgy felé meghajolt. A meghajlás is zord volt. Méltóságteljes és merev, mint a kútágas mozgása.

- A feleséged? – kérdezte a zord zöld mellényes a derűs zöld mellényest.

- Még nem! – válaszolt vidoran az a zöld mellényes, aki utazott és a magányos hölgy most már tudta, hogy az érdekes egyéniséget optimizmussal áldotta meg a jó Isten.

- Zuhog – szólt a zord zöld mellényes, mintha az esőt is a vendégek rontották volna el. Beléptek az állomásépületbe és most már úgy tekinthettek egymásra, hogy nem kellett hunyorgatniok az esőben. A zord hosszan megnézte a hölgyet és szintén hosszan ránézett a derűsre. Percnyi csend volt, majd a derűs felkiáltott.

- Vajon küldtek-e magáért kocsit?! Melyik pusztáról várja kocsi?

- Iharos pusztára igyekszem.

A derűs beleveszett a sötétségbe és a magányos hölgy ott maradt a zorddal, a hideg és üres állomásfolyosón néhány zsák és egy mázsa társaságában, a petróleumlámpa sárga fénykörében.

- Úgy – bólintott a zord, mint aki megértett valamit, aztán egy ajtóra mutatott. – Menjünk be az állomásfőnökhöz, amíg a fogat előkerül.

Az állomásfőnök a szigetlakók viharos örömével fogadta a vendégeket és olyan erős eperpálinkával kínálta meg őket, hogy a magányos hölgy úgy érezte, megrúgta valami, amikor lehajtotta az első kortyot.

- Nincs itt semmiféle fogat – lépett be jó tíz perc múlva gyászosan a derűs zöld mellényes. A hölgy megijedt. Hogy lehet ez? A rokonai nem kapták volna meg a sürgönyt, amelyben az érkezését jelezte?

- A Galambos kiöntött az éjszaka – jelentette ki a zord -, és elvitte a hidat, alighanem azért nem jött fogat Iharospusztáról.

Az állomásfőnök éppen a távírógép fölé hajolt és a két zöld mellényes a fejét vakarta.

- Engedje meg, hogy fölajánljam szerény házamat – szólt az zord -, örömmel elvinném Iharospusztára, de a hidat elvitte a megáradt Galambos és az éjszuka vaksötét.

A magányos hölgy nem szokott megijedni a maga árnyékától, de még a férfiakétól sem. A két zöld mellényes azonban bizonytalanságot ébresztett benne. Kik ezek? Valamilyen szekta tagjai? Vagy rablólovagok? Vagy ikrek? Vagy őrültek? De az éjszaka sötét volt, az eső zuhogott, a környéket nem ismerte, hiszen a rokonai csak karácsonykor költöztek erre a pusztára és az ismeretlenségben és a sűrű homályban, ráadásul még a szelíd nevű Galambos is garázdálkodik. Kihez forduljon? Az állomás akkora, mint egy madárkalitka. A főnöknek nincs felesége. Tökéletesen mindegy, hogy itt kér oltalmat, vagy a zöld mellényesekkel vág neki az éjszakának. Aztán meg az élet úgy szép, ha történik benne valami. A derűs zöld mellényes szépen énekel, a zord zöld mellényes pedig olyan, mint a madár. És a két zöld mellény színe olyan szívet bizsergetően ismerős. (A magányos hölgy apja valaha nagy kártyás volt.)

A sár cuppogott körülöttük, az eső verte a batár födelét és az éjszaka, rejtelmes árnyakkal zsúfolva leselkedett az ismeretlen út mentén. De valahol… valahol a réteken ibolya nyílhatott és a nyárfák bimbói is kipattantak, mert tavaszillata volt az esőnek. Órák teltek el, vagy percek. Végre fény verődött át a batár ablakán és szőrös, kísérteties fehér arc jelent meg az üveg mögött. Két mancs kopogott az ablakon. A kocsi megállt, komondorok csaholtak boldogan. az, aki benézett az ablakon, már be is ugrott a kocsiba és vízzel, sárral és féktelen kutyaboldogsággal árasztotta el a vendégeket. A magányos hölgy megrázta a komondor feléje nyújtott lábát és úgy érezte, hazaérkezett.

- Ez Gádorospuszta – bökött előre a fejével a zord zöld mellényes. – És én is Gádoros vagyok. A hölgyeket én és a kutyáim egyformán tiszteljük. Ne féljen, a vendégszobát befűtötték és kulcsárné is van a házban.

Az asztalt már megterítették. Régi tölgyasztal volt, gyönyörű, tarkán hímzett abrosszal. Petróleumlámpa égett a közepén, a kerek ernyő szelíden szűrte a világosságot. Virág is volt, bor bőven és két keresztbe fektetett dákó, mint asztaldísz.

- Erről is kell beszélni – szólt vacsora után a zord – de beszélj te -, legyintett a derűs felé.

A derűs örömmel beszélt. Élvezte a hangját, élvezte a mesét, élvezte önmagát.

- Ne gondolja, hogy őrültek vagyunk. A házigazda meg én szeretjük a régi dolgokat. hogy is mondjam csak, ragaszkodunk az emlékekhez. Együtt voltunk fiatalok, sok, kedves kalandot éltünk át. Szeretünk néha emlékezni és a legkedvesebb emlékünknek megtartjuk az évfordulóját.

- A világ ma nagyon pocsék – vetette közbe  zord, mintha ezzel az egy mondattal mindent megmagyarázna. A petróleumlámpát, a dákót, a zöld mellényeket. Kicsit – rendkívül méltóságteljesen -, könyöktől felemelte a két karját, talán egy ölelést jelzett ezzel. – Az, ami még ebben a házban van, nem tartozik a mához. Ez az évforduló is a múltat jelzi.

- Az úgy volt – kezdte a derűs, mert csak ő akart beszélni -, hogy vagy tizenöt évvel ezelőtt…

- Huszonöt évvel ezelőtt – szólt közbe a zord -, ragaszkodj az igazsághoz.

A derűs fiús mosolya világított.

- Az igazsághoz?! Én mindig…

- Na, azért.

- Pesten jártunk egyetemre – folytatta új lélegzettel a derűs -, és nemigen tanultunk, mert roppant szerelmesek voltunk. Mi ugyanis unokatestvérek vagyunk és az a végzetünk, hogy egyforma az ízlésünk. Ugyanazt a lányt szerettük mind a ketten és a lánynak olyan áldott jó szíve volt, hogy nem tudott választani köztünk. Évekig tartott a szörnyű harc, mert akkor nem volt ilyen fürge az élet és z ember tovább szeretett és tovább szenvedett. Mondom, évekig tartott a harc és mi csak vizsgán megbukni jártunk az egyetemre, mert egész nap szenvedtünk és este ittunk. A lány éjszaka is szenvedett, mert akkor a lányok még nem ittak. Ötödik éve tartott a szerelem és a tanárok már nagyon untak bennünket, és mi is untuk a reménytelen szerelmet és elhatároztuk, hogy döntünk. A lány szíve egyre jobb lett, és csak nem választott, mert ha választott volna, akkor a győztes letette volna a vizsgákat, hogy feleségül vehesse a lányt, a vesztes pedig öngyilkos lett volna.

A magányos hölgy a zord mellényest nézte. Sötét bajusza, barna arca fölött sűrű szempillái mögé bújtak a szemei. Rejtőzködött a tekintete, mintha félt volna, hogy elárul valamit. Kinn még ömlött az eső, dohány- és almaillatú régi kúriában csendesen figyeltek a fehérgombos, barna huzatú székek – melyek éppen olyan gombokat viseltek, int a zöld mellényesek -, és a sokfiókos, öreg szekrények. Egy nagy majolika váza úgy csillogott a homályban, mintha illatos harmattal hintették volna meg.

- Párbajozni sem lehetett, mert úgy szerettük egymást, hogy nem tudtunk volna egymás ellen támadni. Így nem maradt más, int a billiárd! – a derűs felpattant helyéről, széles drámai mozdulatokkal folytatta a történetet. – Igen, a billiárd! A zöld asztal, a sors fehér golyóival, a hosszú dákókkal! És a dákók végén – mint egykor a lovagi tornán a dárda végén -, egy-egy daliával, akinek szívét lángoló szerelem hevíti és izmait a győzelem és a szenvedély feszíti acélossá.

- Marhaság – nyikordult közbe a zord, de a kezét úgy tartotta, hogy eltakarta vele az arcát.

- Hogy küzdöttünk, szentséges Atyaisten! Hektor küzdelme óta nem küzdöttek így. Micsoda lány volt az! A dereka ilyen karcsú… a válla ilyen széles… és – mutatta sóhajtva – és elől… Hogy mondjam ezt? A brosst így viselte… A derűs előadása nyomán igen jó egészségben leledző lányka emlékképe széles körvonalakkal ködlött fel a szoba mámoros homályában.

- A haja szőke volt, a szemöldöke fekete, mert volt szemöldöke az istenfáját! – A derűs már lángolt a visszaemlékezéstől. – Ezért a lányért küzdöttünk! Öt év rettenetes szenvedése, botrányos szigorlatok minden kínja után, öt vágyakkal megvert részeg és reménytelen esztendő hajszolt bennünket a gyilkos küzdelemre.

Már a szoba közepén állt a nagy rózsaszín szmirnaszőnyegen és nem elmondta, hanem eltáncolta, elénekelte a végzetes csatát.

- Én vad voltam, gyors, támadásra kész, hazárd! Az ellenfelem lassú, megfontolt, mint egy mongol hóhér. Idegeket tépően kiszámította minden mozdulatát. A gutaütés fenyegetett percekig tartó, észtvesztően csigaszerű célzása előtt. Verítékben fürödtem, Hektor nem szenvedett így és nem küzdött így azon a mezőn, amelynek nem jut eszembe a neve. – Széttárta a karját, majd az ég felé emelte és váratlanul gyorsan lecsapta. – Egyikünk sem győzött. A sors vágott közénk. Egy elszánt lökéssel feltéptem a biliárdasztal posztóját és a főpincér, akinek már úgy is rengeteggel tartoztunk, bosszútól lihegve hívta a kávéház tulajdonosát.

A derűs visszarogyott a székbe és halk, megtört hangon fejezte be a történetet.

- Ötven koronát kértünk sürgönyileg szüleinktől és amikor átnyújtottuk a pénzt a főpincérnek, két óriási szabóollóval lenyírtuk a posztót a biliárdasztalról és örökre búcsút mondtunk a kávéháznak.

- És mi történt aztán? – kérdezte a magányos hölgy a mély, barna csendben.

A derűs percekig csüggedten hallgatott.

- A lány feleségül ment egy marhakereskedőhöz, mi pedig mellényt csináltattunk a posztóból.

- Mégis csak ez volt az ifjúság - mondta csendesen a zord és borral kínálta a hölgyet. Aztán szótlanul ittak, összekoccintva a poharakat, mélyen belenézve a bor forró, sötétpiros ragyogásába. Igen, az ifjúság, az élet fanyar és édes újbora.

A két úr végigkísérte a hosszú, fehér folyosón a hölgyet, búcsúzni megálltak az ajtóban.

- S azért hordják ezt a furcsa zöld mellényt?

- Igen. Megfogadtuk, hogy a nagy csata napján minden évben fölvesszük ezt a mellényt. Meglátogatjuk egymást és gondolunk az elszállt időre.

Az eső elállt kint, friss szél kergette a felhőket, a hold arany csónakja tavaszi terheket szállítva bukdácsolt végig az ég sötétkék hullámain.

- Nagyon szerethették azt a lányt.

- Az ember könnyen szeret nagyon – mosolygott a derűs zöld mellényes, de a zord a holdat nézte és nem válaszolt.

A magányos hölgy gondtalanul aludt el a levendula szagú ágyban. Később muzsikaszóra ébredt.Kinézett az ablakon, s mert ő sem volt már éppen gyerek és ismerte a békevilág törvényeit, egy pillanatra gyufát gyújtott: elfogadja a szerenádot. A szerenádot persze a derűs zöld mellényes adta. De az tisztán látszott a holdfényben, ahogy kint állt a tavaszi kertben, az ibolyákkal meghintett zöld gyepen – az tisztán látszott -, hogy már nincs rajta a zöld mellény. De a másik, a zord nem volt ott. És ez egy kicsit fájt.

Reggel zengett a világ a tavasztól. Fehér bárányfelhők hullámzottak az égen, violakék árnyékot vetve a fűre. A vetések sietve kapaszkodtak ki a földből, és a nárciszok vidám, fehér és sárga fodrokkal díszítették a kert útjait.

- Ha parancsolja, itt a fogat. Átmehet Iharospusztára – fordult reggeli után a zord házigazda a magányos hölgyhöz. – De előbb szeretnék mutatni valamit.

Felkeltek, kimentek a kertbe. A bársonyos levegő megcsókolta az arcukat és az orgonabokrok édes izgalommal küldték feléjük lila illatukat. A zord szótlanul ment a hölgy mellett a fehér kavicsos úton a kert vége felé. A kerítésnél megálltak és a házigazda vállat vont, mielőtt megszólalt volna.

- Ez a Galambos – mutatott egy keskeny csermelykére, amely a kerítés mellett csevegett. – Egy arasz mély. Mondja meg, ha gazembernek tart.

A vendég nem válaszolt, egy pillanatra összeszorult a torka, aztán nevetni kezdett. Minden nevetett körülötte, a fecskék, az orgonák, a zöld hagymák a földben, a Galambos arasznyi mély medrében és komondorok is, amint felfedezte őket, boldogan vágtattak feléjük.

- És tegnap este nem várt fogat az állomáson?

- De várta. – A házigazda az elszánt rabló vakmerőségével nézett szembe a vendéggel. – Amíg az állomásfőnöknél voltunk, az unokatestvérem elküldte a kocsit. Tudja – nyögte ki zavartan -, ott a lámpa alatt, amint megláttam magát… Nagyot nyelt és merev észak-kínai arca világosabb lett egy árnyalattal. A szeme furcsán tündökölni kezdett. Olyan szép szőke volt a haja… - fejezte be végül az elgondolt, néma mondatot és látszott rajta, hogy most már nyugodt, mert mindent megmagyarázott.

Aztán fölsegítette a batárra a magányos hölgyet zordan, de mély illemtudással kezet csókolt neki.

- Az összjáték tökéletes volt – szólt a magányos hölgy. – Éppen olyan csirkefogók még most is, mint a billiárd-csata idején.

A két öreglegény diákosan vigyorgott egymásra. A derűs előre lépett, betyárosan megvillantak a fogai.

- De maga is a mi fajtánk! Megért bennünket. Muszáj volt elrabolni magát. A tavaszi évforduló egy szép dáma nélkül nem ért volna semmit. Ugye megbocsájt nekünk? Ugye visszajön hozzánk?

Egy percig csend volt, aztán a vendég válaszolt a kérdésre. De nem annak válaszolt, aki kérdett, hanem annak, aki hallgatott.

 - Visszajövök.

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét