Dezső Dénes: Anyós

A keserűség úgy égette lelkét, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett. Úgy érezte, megfullad a szobában és szeretett volna elmenni valahova, ahol nincs senki és semmi, csak csend és béke, a másik percben meg már arra vágyott, hogy beszélhessen valakivel, aki okos és megértő. Aztán már csak egy kívánsága volt: bezárni az ajtót, leborulni az asztalra és sírni, sírni…

De már hallotta a csengetést s tudta, hogy megérkezett Kardosné, akit uzsonnára várt. Ideges sietséggel igazította meg a díványpárnát és tolta egy centiméterrel odébb a virágvázát. Aztán mosolyogva ment vendége elé.

Egy szót se szabad megtudnia az egészből – gondolta erős elhatározással -, jó lélek, az igaz, de szétvinné hírét az egész telepen.

Az első negyedóra zavartalanul telt el. Kardosné beszélt és ő hallgatta, szórakozottan. De akkor egyszerre éles figyelem feszült az arcára, szeme kitágult, ajka szétnyílt. Kardosné meglepetten hallgatott el. Ő is hallotta, hogy valahonnan halk énekhang kúszik a szobába, de eszébe se jutott, hogy ennek tulajdonítsa barátnője színe változását.

- Mi az, Hedvig? Valami baj van? – kérdezte.

- Dúdol! Bözsi dúdol! – tört föl Hedvig lelkéből a megütközés, menye hangjának hallatára, és mint robbanásig fűtött kazánból a gőz, sisteregve zuhogott ajkáról a szó: - Ő dúdol! Derűsen, hidegvérrel, mintha semmi se történt volna. Hát miből van ez a teremtés? Nincs szíve? Nincsenek idegei? Vagy csak egyszerűen olyan, int a kutya, lerázza magáról a vizet s már el is felejti, hogy fürdött? – hirtelen arca elé kapta a kezét.

- Nem bírom! Nem bírom ezt tovább! Az idegeim felmondják a szolgálatot.

Kardosné megdöbbenve ölelte át.

- De hát mi történt, édesem? Csaknem volt valami kellemetlenséged a menyeddel?

Hedvig csak percek múlva felelt:

- Kellemetlenség? Micsoda szelíd szó! Pokol ez! Nem, hogy velem szemben milyen. Azt már megszoktam. Kiszolgáltatja magát, mint valami hercegnő, holott mindennap hálát kellene adnia az Istennek, hogy ilyen jó sorsot adott neki. Eleinte rosszul esett és megkíséreltem tisztelethez szoktatni… de az is úgy lepergett róla, mint minden egyéb. Már beletörődtem abba is, hogy a lakásban minden állandóan szanaszét van, az egyik cipő az ágyon, a másik az ebédlőasztal alatt, új kalapja a mosdón, rajta Péterke sáros labdája, a perzsaszőnyegen a nedves pelenka… Megszoktam, hogy egy leszakadt gombért háromszor kell szólnom, s akkor is én varrom föl, mert nem bírom tovább nézni Péterke nyitott ingecskéjét… Már nem szólok abba se, hogyan neveli a gyereket, illetve hogyan nem neveli, mert mindent megenged neki a világon, kihúzhatja a fiókokat, szétvághatja a terítőket, ki-bejárhat sáros cipővel és ő csak nevet: „Milyen kis huncut vagy Péterke, már megint nem törülted le a lábadat!” Máskor meg pofon üti azt a csepp gyereket jelentéktelen apróságokért. Azon sem lepődöm meg, hogy már két éves Péterke, de még mindig nem tudta tisztaságra szoktatni. Mindent, mindent elviselek, ha nehezemre esik is, türtőztetem magam… De ami máma történt, az már sok volt!

Elcsuklott a hangja és könny szaladt a szemébe. Kardosné izgalomtól és kíváncsiságtól remegő hangon vigasztalta. De Hedvig nem is hallotta.

- Mert eddig azt hittem, hogy ha mással goromba is, az urával szemben mégis csak jó. De ma, amikor Péter fel akarta emelni a gyereket, rákiáltott: „Ne ott fogd meg, te buta! – kiabálta. – Nem tudod, hogy fáj a karja?” Azt hittem, nem jól hallok és Péterre néztem. De láttam, hogy mégis jól hallottam.

A torkát fojtogató zokogástól rekedtre vált hangja.

- Olyan harag öntött el abban a pillanatban, hogy… majdnem… megütöttem. Az a szégyen és az a fájdalom Péter arcán… Azt hittem, megszakad a szívem, minden erőmet össze kellett szednem, hogy… Hiszen ha őt megszégyenítem, Pétert ütöm arcul. Nem tettem. Megálltam. Megálltam egy szó nélkül, egy megjegyzés nélkül. Csak később, amikor Péter visszament a hivatalba, csak akkor beszéltem vele. Nyugodtan, komolyan. A lelkét akartam felrázni, de ő csak vonogatta a vállát dacos közönnyel és egy negyedóra múlva már olyan jó kedve van, hogy énekel!

- Felháborító! – fakadt ki Kardosné őszinte megbotránkozással. – Édes szívem, végtelenül sajnállak! Együtt élni egy ilyen teremtéssel! De hidd el, én már az első pillanatban láttam, hogy nem lehet jót várni ettől a fiatalasszonytól. Mondtam is Juliskámnak. Különben ő sem rokonszenvezett vele. Ezt természetesen sose említettem neked, hiszen mindnyájan azt hittük, hogy szereted Bözsit és meg vagy elégedve vele. De már amikor az első látogatásokat tették, már akkor mondta mindenki, érthetetlen, hova tette Péter a szemét. Hiszen a legjobb, a legszebb lányok között válogathatott a telepen! Mért kellett neki pont Alsódörgicséről feleséget hozni? Mert még ha szép volna, vagy kedves. De hiszen ez még köszönni se tud rendesen! Csak megbiccenteni a fejét. Pedig hát mindenki tudja, hogy semmit se hozott a házhoz, csak ami rajta van!

- No… hiszen azért egy kis kelengyét hozott – mondta kelletlenül Hedvig.

- Ugyan kérlek, egy kis kelengye! Gondolj csak arra, mit kapott az én Juliskám! Hiszen látszik rajta, hogy fogalma sincs az öltözködésről! Megvallom, én féltem, hogy neked rosszul fog esni, amért Juliskám nem hívta meg a múlt heti vacsorájára, de beláttam, hogy lehetetlen lett volna meghívni egy ilyen nőt!

- Hogy-hogy „ilyen nő”-t? – kérdezte Hedvig.

- Hát ilyen modortalan, rossz megjelenésű, mindig kócos valakit! – folytatta gyanútlanul Kardosné. – Hiszen az igazgatóék is hivatalosak voltak! És tudod, hogy az igazgatóné született bárónő! Megjegyzem, Bözsi nem is köszön Juliskának az utcán. Egyszerűen elmegy mellette. Talán bizony azt várja, hogy Juliska köszönjön előre.

Hedvig szeme villant egyet.

- Az bizony lehet – mondta hűvösen -, mert ha meggondoljuk, Juliska ura díjtalan gyakornok, Péter viszont már régen főmérnök.

Kardosné nagyot nyelt. És már vágott a szeme is.

- Nem tudom, mióta osztályozzák férjük rangja szerint az úriasszonyokat! Szerintem csak műveltségben és jó nevelésben különbözhetnek egymástól!

- Hát hiszem, ami azt illeti… a jó neveléshez tartozik az is, hogy az ember nem osztályozza asszonytársait a kelengyéjük mennyisége szerint. És az is, hogy előre köszön annak az asszonynak, aki az ura főnökének a felesége!

- Úgy?! Szóval te nem tartod elég jólneveltnek az én Juliskámat? Ez jó! Igazán! Mondhatnám, mulatságos!! Hiszen nem is olyan régen, még célzásokat tettél arra, hogy szívesen látnád menyednek!

- Lehet. De most már örülök, hogy nem lett a menyem. Mert aki képes arra, hogy kizárjon a társaságból valakit csak azért, mert az illető nem született hercegnőnek, hát az több, mint gőgös… az szívtelen!

- Tudomásul veszem – állt fel vérig sértve Kardosné -, és nem óhajtom folytatni ezt az élvezetes beszélgetést. Ajánlom magam!

Hedvig halálos kimerültséget érzett.

- Összevesztem Boriskával! Összevesztem!... Istenem, miért? Hiszen… hiszen neki volt igaza.

Fáradtan hunyta le égő szemét és nyirkos, hideg tenyerét homlokára szorította.

Ebben a pillanatban csengő kacagás hallatszott be a kertből. vonakodva nyitotta fel szemét.

Menye fogócskázott odakint Péterkével, röpködő hajjal, kipirult arccal.

Sokáig elnézte őket.

- Gyerek… gyerek még… - mondta magában békítően. – Jobban kell szeretnem… sokkal jobban. akkor menni fog minden. És jobb ruhákat varratok neki. És ezentúl gondom lesz rá, hogy ne legyen olyan kócos, szegényke…

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét