Zsigray Julianna (1903-1987): Két úr zöld mellényben

Dickens szerette leírni hősei külsejét, részletesen és lelkiismeretesen kitért a ruhadarabok színére és formájára, mert azt tartotta, hogy az olvasó csak így hiszi el, hogy az író valóban ismerte azokat, akikről mesél. Én azért írom le egyik hősöm ruházatát, mert mellénye szorosan témámhoz tartozik, bár mellényét most még nem lehet látni. Ez a hős szürke útiruhát viselt barna cipőt és barna kalapot, de kabátja valamennyi gombját becsukta s így mindenki látta, hogy rejtélyes egyéniség. a magányos hölgy ezen felül még azt is látta, hogy jóképű ember és amikor a vonat folyosóján fülkéje előtt megjelent, azonnal tisztában volt vele, hogy csak ő lehet az, aki csaknem két órája szórakoztatja. A szomszéd fülkéből ugyanis derűs bariton hangú viccek zengtek át, később pedig, amikor egyedül maradt, a láthatatlan útitárs viselettörténet dalokkal vidította önmagát. Schneider Fáni három fodros szoknyájáról és arról a kis galambomról énekelt, aki egy pántlikás kalapú legény iránt érzett szerelmében piros csizmát viselt.

A magányos hölgy feltekintett az ajtó előtt álló magányos úrra. Jó hallása van – gondolta -, de a viccek mind régiek. A magányos úr megszakítás nélkül nézte a magányos hölgyet. Ebben a nézésben nem volt egy pillanatnyi folytonossági hiba se. A magányos hölgy elismerte, hogy a magányos úrnak joga van őt nézni, elvégre van rajta mit nézni és a magányos úr jegyet váltott a vonatra. De mert emberségesen gondolkozott, aggódott, hogy a magányos úr kimerül az állásban és ezért átment az étkező kocsiba és ahhoz a kis asztalhoz ült, amelyre oldalt rá lehet kapcsolni az ajtószerű falapot. Így a magányos úr, bár utána jött, semmit sem láthatott a magányos hölgyből. A magányos úr nem az a fajta volt, aki kedveli a könnyű zsákmányt. Tarokkot játszott és körvadászatra sem járt. Maga szerette felhajtani a vadat. Gondolatban elismerően bólintott, azután helyet foglalva egy távoli asztalnál, úgy támasztotta zsebtükrét, a mustáros üveghez, hogy a magányos hölggyel szemben lévő tükröt állandóan szemmel tarthassa.

Ért a fizikához – helyeselt a magányos hölgy.

A kora tavaszi alkonyat finom lila párái eltűntek, a barna éjszaka rázuhant a tájra. A gyorsvonat rohant előre és szorgalmának az volt a jutalma, hogy gorombán ömlő tavaszi záporba jutott. Az étkezőkocsi ablakin kopogtak az esőcseppek, a szellőztetőket becsukták, egyszerre meleg lett. A magányos úr kigombolta gőgösen zárt kabátját és a magányos hölgy, aki szintén ismerte a fizika törvényeit, kézitáskáját jól elhelyezett tükrében bizonyítva látta azt, amit már sejtett. A magányos úr nem mindennapi egyéniség. Rikító fenyőzöld mellényt viselt, diónyi elefántcsont gombokkal. A mellény színe édes ősmagyar tájakra emlékeztetett, a kártyaasztal, a biliárdasztal és a lóverseny zöld mezőnyére.

- Ugye Tatárpuszta feltétele megálló? – kérdezte a magányos hölgy a kalauztól, aki most végigment az asztalok között.

- Igen – mondta a kalauz -, de megállunk. Leszáll ott még egy utas.

A magányos hölgy biztos volt benne, hogy nem téved. A sorsnak időnkint jó a humora és így természetes volt, hogy a vaksötét, langyos esőtől csorgó éjszakában, bokáig érő vízben ketten állnak Tatárpuszta egetlen pislogó lámpása alatt, míg a gyorsvonat csattogva vágtat el a síneken.

- Ide méltóztatik szintén? – kérdezte a zöld mellényes, a tökéletes lovag hűvös udvariasságával és a magányos hölgy, aki most már nem volt magányos, szótlanul intett. A zöld mellényes megragadta részben a hölgy karját, részben a bőröndöket és hősiesen nekivágott a sárnak. Három lépés után kiderült, hogy az állomás ajtajában is ég valami lámpának nevezhető fény és ez a fény ismerős zöld terepet világított be. Az állomás ajtajában még egy zöld mellényes állt. Ez kopott bőrkabátot viselt, sörtés vadászkalapot és egyedül csak a mellénye keltett reményt a zuhanyszerű éjszakában.

- Késett a vonat – szólt zordan, mintha az érkezők vezették volna a mozdonyt, majd a hölgy felé meghajolt. A meghajlás is zord volt. Méltóságteljes és merev, mint a kútágas mozgása.

- A feleséged? – kérdezte a zord zöld mellényes a derűs zöld mellényest.

- Még nem! – válaszolt vidoran az a zöld mellényes, aki utazott és a magányos hölgy most már tudta, hogy az érdekes egyéniséget optimizmussal áldotta meg a jó Isten.

- Zuhog – szólt a zord zöld mellényes, mintha az esőt is a vendégek rontották volna el. Beléptek az állomásépületbe és most már úgy tekinthettek egymásra, hogy nem kellett hunyorgatniok az esőben. A zord hosszan megnézte a hölgyet és szintén hosszan ránézett a derűsre. Percnyi csend volt, majd a derűs felkiáltott.

- Vajon küldtek-e magáért kocsit?! Melyik pusztáról várja kocsi?

- Iharos pusztára igyekszem.

A derűs beleveszett a sötétségbe és a magányos hölgy ott maradt a zorddal, a hideg és üres állomásfolyosón néhány zsák és egy mázsa társaságában, a petróleumlámpa sárga fénykörében.

- Úgy – bólintott a zord, mint aki megértett valamit, aztán egy ajtóra mutatott. – Menjünk be az állomásfőnökhöz, amíg a fogat előkerül.

Az állomásfőnök a szigetlakók viharos örömével fogadta a vendégeket és olyan erős eperpálinkával kínálta meg őket, hogy a magányos hölgy úgy érezte, megrúgta valami, amikor lehajtotta az első kortyot.

- Nincs itt semmiféle fogat – lépett be jó tíz perc múlva gyászosan a derűs zöld mellényes. A hölgy megijedt. Hogy lehet ez? A rokonai nem kapták volna meg a sürgönyt, amelyben az érkezését jelezte?

- A Galambos kiöntött az éjszaka – jelentette ki a zord -, és elvitte a hidat, alighanem azért nem jött fogat Iharospusztáról.

Az állomásfőnök éppen a távírógép fölé hajolt és a két zöld mellényes a fejét vakarta.

- Engedje meg, hogy fölajánljam szerény házamat – szólt az zord -, örömmel elvinném Iharospusztára, de a hidat elvitte a megáradt Galambos és az éjszuka vaksötét.

A magányos hölgy nem szokott megijedni a maga árnyékától, de még a férfiakétól sem. A két zöld mellényes azonban bizonytalanságot ébresztett benne. Kik ezek? Valamilyen szekta tagjai? Vagy rablólovagok? Vagy ikrek? Vagy őrültek? De az éjszaka sötét volt, az eső zuhogott, a környéket nem ismerte, hiszen a rokonai csak karácsonykor költöztek erre a pusztára és az ismeretlenségben és a sűrű homályban, ráadásul még a szelíd nevű Galambos is garázdálkodik. Kihez forduljon? Az állomás akkora, mint egy madárkalitka. A főnöknek nincs felesége. Tökéletesen mindegy, hogy itt kér oltalmat, vagy a zöld mellényesekkel vág neki az éjszakának. Aztán meg az élet úgy szép, ha történik benne valami. A derűs zöld mellényes szépen énekel, a zord zöld mellényes pedig olyan, mint a madár. És a két zöld mellény színe olyan szívet bizsergetően ismerős. (A magányos hölgy apja valaha nagy kártyás volt.)

A sár cuppogott körülöttük, az eső verte a batár födelét és az éjszaka, rejtelmes árnyakkal zsúfolva leselkedett az ismeretlen út mentén. De valahol… valahol a réteken ibolya nyílhatott és a nyárfák bimbói is kipattantak, mert tavaszillata volt az esőnek. Órák teltek el, vagy percek. Végre fény verődött át a batár ablakán és szőrös, kísérteties fehér arc jelent meg az üveg mögött. Két mancs kopogott az ablakon. A kocsi megállt, komondorok csaholtak boldogan. az, aki benézett az ablakon, már be is ugrott a kocsiba és vízzel, sárral és féktelen kutyaboldogsággal árasztotta el a vendégeket. A magányos hölgy megrázta a komondor feléje nyújtott lábát és úgy érezte, hazaérkezett.

- Ez Gádorospuszta – bökött előre a fejével a zord zöld mellényes. – És én is Gádoros vagyok. A hölgyeket én és a kutyáim egyformán tiszteljük. Ne féljen, a vendégszobát befűtötték és kulcsárné is van a házban.

Az asztalt már megterítették. Régi tölgyasztal volt, gyönyörű, tarkán hímzett abrosszal. Petróleumlámpa égett a közepén, a kerek ernyő szelíden szűrte a világosságot. Virág is volt, bor bőven és két keresztbe fektetett dákó, mint asztaldísz.

- Erről is kell beszélni – szólt vacsora után a zord – de beszélj te -, legyintett a derűs felé.

A derűs örömmel beszélt. Élvezte a hangját, élvezte a mesét, élvezte önmagát.

- Ne gondolja, hogy őrültek vagyunk. A házigazda meg én szeretjük a régi dolgokat. hogy is mondjam csak, ragaszkodunk az emlékekhez. Együtt voltunk fiatalok, sok, kedves kalandot éltünk át. Szeretünk néha emlékezni és a legkedvesebb emlékünknek megtartjuk az évfordulóját.

- A világ ma nagyon pocsék – vetette közbe  zord, mintha ezzel az egy mondattal mindent megmagyarázna. A petróleumlámpát, a dákót, a zöld mellényeket. Kicsit – rendkívül méltóságteljesen -, könyöktől felemelte a két karját, talán egy ölelést jelzett ezzel. – Az, ami még ebben a házban van, nem tartozik a mához. Ez az évforduló is a múltat jelzi.

- Az úgy volt – kezdte a derűs, mert csak ő akart beszélni -, hogy vagy tizenöt évvel ezelőtt…

- Huszonöt évvel ezelőtt – szólt közbe a zord -, ragaszkodj az igazsághoz.

A derűs fiús mosolya világított.

- Az igazsághoz?! Én mindig…

- Na, azért.

- Pesten jártunk egyetemre – folytatta új lélegzettel a derűs -, és nemigen tanultunk, mert roppant szerelmesek voltunk. Mi ugyanis unokatestvérek vagyunk és az a végzetünk, hogy egyforma az ízlésünk. Ugyanazt a lányt szerettük mind a ketten és a lánynak olyan áldott jó szíve volt, hogy nem tudott választani köztünk. Évekig tartott a szörnyű harc, mert akkor nem volt ilyen fürge az élet és z ember tovább szeretett és tovább szenvedett. Mondom, évekig tartott a harc és mi csak vizsgán megbukni jártunk az egyetemre, mert egész nap szenvedtünk és este ittunk. A lány éjszaka is szenvedett, mert akkor a lányok még nem ittak. Ötödik éve tartott a szerelem és a tanárok már nagyon untak bennünket, és mi is untuk a reménytelen szerelmet és elhatároztuk, hogy döntünk. A lány szíve egyre jobb lett, és csak nem választott, mert ha választott volna, akkor a győztes letette volna a vizsgákat, hogy feleségül vehesse a lányt, a vesztes pedig öngyilkos lett volna.

A magányos hölgy a zord mellényest nézte. Sötét bajusza, barna arca fölött sűrű szempillái mögé bújtak a szemei. Rejtőzködött a tekintete, mintha félt volna, hogy elárul valamit. Kinn még ömlött az eső, dohány- és almaillatú régi kúriában csendesen figyeltek a fehérgombos, barna huzatú székek – melyek éppen olyan gombokat viseltek, int a zöld mellényesek -, és a sokfiókos, öreg szekrények. Egy nagy majolika váza úgy csillogott a homályban, mintha illatos harmattal hintették volna meg.

- Párbajozni sem lehetett, mert úgy szerettük egymást, hogy nem tudtunk volna egymás ellen támadni. Így nem maradt más, int a billiárd! – a derűs felpattant helyéről, széles drámai mozdulatokkal folytatta a történetet. – Igen, a billiárd! A zöld asztal, a sors fehér golyóival, a hosszú dákókkal! És a dákók végén – mint egykor a lovagi tornán a dárda végén -, egy-egy daliával, akinek szívét lángoló szerelem hevíti és izmait a győzelem és a szenvedély feszíti acélossá.

- Marhaság – nyikordult közbe a zord, de a kezét úgy tartotta, hogy eltakarta vele az arcát.

- Hogy küzdöttünk, szentséges Atyaisten! Hektor küzdelme óta nem küzdöttek így. Micsoda lány volt az! A dereka ilyen karcsú… a válla ilyen széles… és – mutatta sóhajtva – és elől… Hogy mondjam ezt? A brosst így viselte… A derűs előadása nyomán igen jó egészségben leledző lányka emlékképe széles körvonalakkal ködlött fel a szoba mámoros homályában.

- A haja szőke volt, a szemöldöke fekete, mert volt szemöldöke az istenfáját! – A derűs már lángolt a visszaemlékezéstől. – Ezért a lányért küzdöttünk! Öt év rettenetes szenvedése, botrányos szigorlatok minden kínja után, öt vágyakkal megvert részeg és reménytelen esztendő hajszolt bennünket a gyilkos küzdelemre.

Már a szoba közepén állt a nagy rózsaszín szmirnaszőnyegen és nem elmondta, hanem eltáncolta, elénekelte a végzetes csatát.

- Én vad voltam, gyors, támadásra kész, hazárd! Az ellenfelem lassú, megfontolt, mint egy mongol hóhér. Idegeket tépően kiszámította minden mozdulatát. A gutaütés fenyegetett percekig tartó, észtvesztően csigaszerű célzása előtt. Verítékben fürödtem, Hektor nem szenvedett így és nem küzdött így azon a mezőn, amelynek nem jut eszembe a neve. – Széttárta a karját, majd az ég felé emelte és váratlanul gyorsan lecsapta. – Egyikünk sem győzött. A sors vágott közénk. Egy elszánt lökéssel feltéptem a biliárdasztal posztóját és a főpincér, akinek már úgy is rengeteggel tartoztunk, bosszútól lihegve hívta a kávéház tulajdonosát.

A derűs visszarogyott a székbe és halk, megtört hangon fejezte be a történetet.

- Ötven koronát kértünk sürgönyileg szüleinktől és amikor átnyújtottuk a pénzt a főpincérnek, két óriási szabóollóval lenyírtuk a posztót a biliárdasztalról és örökre búcsút mondtunk a kávéháznak.

- És mi történt aztán? – kérdezte a magányos hölgy a mély, barna csendben.

A derűs percekig csüggedten hallgatott.

- A lány feleségül ment egy marhakereskedőhöz, mi pedig mellényt csináltattunk a posztóból.

- Mégis csak ez volt az ifjúság - mondta csendesen a zord és borral kínálta a hölgyet. Aztán szótlanul ittak, összekoccintva a poharakat, mélyen belenézve a bor forró, sötétpiros ragyogásába. Igen, az ifjúság, az élet fanyar és édes újbora.

A két úr végigkísérte a hosszú, fehér folyosón a hölgyet, búcsúzni megálltak az ajtóban.

- S azért hordják ezt a furcsa zöld mellényt?

- Igen. Megfogadtuk, hogy a nagy csata napján minden évben fölvesszük ezt a mellényt. Meglátogatjuk egymást és gondolunk az elszállt időre.

Az eső elállt kint, friss szél kergette a felhőket, a hold arany csónakja tavaszi terheket szállítva bukdácsolt végig az ég sötétkék hullámain.

- Nagyon szerethették azt a lányt.

- Az ember könnyen szeret nagyon – mosolygott a derűs zöld mellényes, de a zord a holdat nézte és nem válaszolt.

A magányos hölgy gondtalanul aludt el a levendula szagú ágyban. Később muzsikaszóra ébredt.Kinézett az ablakon, s mert ő sem volt már éppen gyerek és ismerte a békevilág törvényeit, egy pillanatra gyufát gyújtott: elfogadja a szerenádot. A szerenádot persze a derűs zöld mellényes adta. De az tisztán látszott a holdfényben, ahogy kint állt a tavaszi kertben, az ibolyákkal meghintett zöld gyepen – az tisztán látszott -, hogy már nincs rajta a zöld mellény. De a másik, a zord nem volt ott. És ez egy kicsit fájt.

Reggel zengett a világ a tavasztól. Fehér bárányfelhők hullámzottak az égen, violakék árnyékot vetve a fűre. A vetések sietve kapaszkodtak ki a földből, és a nárciszok vidám, fehér és sárga fodrokkal díszítették a kert útjait.

- Ha parancsolja, itt a fogat. Átmehet Iharospusztára – fordult reggeli után a zord házigazda a magányos hölgyhöz. – De előbb szeretnék mutatni valamit.

Felkeltek, kimentek a kertbe. A bársonyos levegő megcsókolta az arcukat és az orgonabokrok édes izgalommal küldték feléjük lila illatukat. A zord szótlanul ment a hölgy mellett a fehér kavicsos úton a kert vége felé. A kerítésnél megálltak és a házigazda vállat vont, mielőtt megszólalt volna.

- Ez a Galambos – mutatott egy keskeny csermelykére, amely a kerítés mellett csevegett. – Egy arasz mély. Mondja meg, ha gazembernek tart.

A vendég nem válaszolt, egy pillanatra összeszorult a torka, aztán nevetni kezdett. Minden nevetett körülötte, a fecskék, az orgonák, a zöld hagymák a földben, a Galambos arasznyi mély medrében és komondorok is, amint felfedezte őket, boldogan vágtattak feléjük.

- És tegnap este nem várt fogat az állomáson?

- De várta. – A házigazda az elszánt rabló vakmerőségével nézett szembe a vendéggel. – Amíg az állomásfőnöknél voltunk, az unokatestvérem elküldte a kocsit. Tudja – nyögte ki zavartan -, ott a lámpa alatt, amint megláttam magát… Nagyot nyelt és merev észak-kínai arca világosabb lett egy árnyalattal. A szeme furcsán tündökölni kezdett. Olyan szép szőke volt a haja… - fejezte be végül az elgondolt, néma mondatot és látszott rajta, hogy most már nyugodt, mert mindent megmagyarázott.

Aztán fölsegítette a batárra a magányos hölgyet zordan, de mély illemtudással kezet csókolt neki.

- Az összjáték tökéletes volt – szólt a magányos hölgy. – Éppen olyan csirkefogók még most is, mint a billiárd-csata idején.

A két öreglegény diákosan vigyorgott egymásra. A derűs előre lépett, betyárosan megvillantak a fogai.

- De maga is a mi fajtánk! Megért bennünket. Muszáj volt elrabolni magát. A tavaszi évforduló egy szép dáma nélkül nem ért volna semmit. Ugye megbocsájt nekünk? Ugye visszajön hozzánk?

Egy percig csend volt, aztán a vendég válaszolt a kérdésre. De nem annak válaszolt, aki kérdett, hanem annak, aki hallgatott.

 - Visszajövök.

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét