Kertünk
tündérét Izukának hívták. Hivatalos neve Izabella lett volna, de ezt sem
önmaga, sem más nem használta, s valószínűleg csak a keresztlevelében
pompázott. Apját valahonnan a Székelyföldről választották meg a kollégium rajztanárának,
de hogy mikor költöztek a szomszédunkba, azt nem is vettem észre. Egyszer csak
megjelent Izuka a felsőkertben, a kerítés tetején.
Én
akkor éppen egy hullott pojnik-almát harapdáltam. Töprengve néztem a fogaim
alatt harsogó sebet. Egy nyű piszkos alagútja kanyargott az almában, azt
igyekeztem kerülgetni. Mikor a pondró kifordult belőle, messzire hajítottam a
félig rágott csutkát.
-
Adj nekem is – szólalt meg ekkor Izuka olyan természetesen, mintha öröktől
fogva ismernők egymást.
Szó
nélkül felvettem egyest s ágaskodva nyújtottam neki. Kacagás gyöngyözött
torkából s elkapta. Alig fért két kicsi markába. Belevájta nagy fehér fogait,
elragadtatva szürcsölte az almavért, mint egy tigriskölyök, az édes lé
lecsurgott piros szájacskája két végén s szemei zölden ragyogtak. Megette
csutkástól s még a szárára is sajnálkozva pillantott, mielőtt eldobta.
-
A nyű is az almából lett, nem igaz? – mosolygott rám.
Ettől
fogva örökké együtt voltunk a kertben s csak akkor váltunk el, ha engem
ebédelni vagy aludni hívtak. Hogy a kerítésen túl miképpen élt, az csak sötét
háttér maradt számomra, melyből ragyogó lénye az életembe lépett. Csak nagyon
ritkán történt, hogy odaát ingerült hangok sivították a nevét. Ilyenkor
összeborzadt, mintha hideg szél érte volna, szemei kialudtak, mint az elfújt
gyertya s gyík módjára surrant át a kerítésen. Csak jó későre hallottam, hogy
jelentkezik. Hivatalosan bizonyára a saját kertjükben tartózkodott. De ez engem
nem érdekelt. Bár sohase kért rá, viselkedése arra kötelezett, hogy titkoljam a
létezését szüleimé s testvéreim előtt. Ha házbeli jött a kertbe, elbújt vagy
hazasurrant s a bokrokból, a kerítés hasadékán leste: mikor tisztul a levegő.
Jeladásokra is megtanított. Így hát nem tudtak róla nálunk. S ez a titok édes
volt nekem, különös varázzsal övezte alakját. Csak az az egy félelem gyötört,
hogy álmomban ki ne beszéljem, mert a testvéreim azzal bosszantottak, hogy
álmomban kiabálni szoktam. De mivel Izukáról sohasem szóltak, ez nyilván
hazugság volt.
Elkerülhetetlen
lett azonban, hogy Veronka és Minya megismerjék őt. Veronka lapádi leány volt,
s hivatala az én őrzésem lett volna. Kénytelen vagyok leplezni Veronkát. Nem
élt a hivatásának. Minyának élt, a bükkösi darabontnak, aki a ház körüli
dolgokat végezte s a konyhakertben kapált. Ennél fogva Veronkán is kitört a
kertészeti szenvedély, állandóan Minya körül gyomlált, engem pedig nagy
általánosságban tartott intelmekkel szabadon eresztett a kertben, Izukával.
Helyes logikával rájött, hogy felesleges Izukáról beszélnie, miért zavarna el egy
ilyen kitűnő helyettest? Ezt kétségtelenül Minya is így állapította volna meg,
ha történetesen nem földbuta minden megállapításra. De Minya olyan buta volt,
mint a tök. Mikor a nappali szobába fát hordva, a nagy falitükörben meglátta a
szoba képmását, mindenképpen oda is fát akart vinni, s szembenvén saját
tükörképével szinte a nehézség törte ki ijedtében s szikra híja, hogy az
elejtett hasábokkal össze nem zúzta anyám büszkeségét, a valódi velencei
tükröt. Megfutamodva viszont a tapétaajtó boszorkánysága ejtette zavarba, úgy,
hogy felbődült, mint a taglózott tulok: „Bódog Isten, hol gyüttem bé?”
Izuka
élénken örült a szerelmeseknek s cseppet se törődtünk többet velük, mint ők
velünk. A kert a miénk volt, mindenestől. Hogy ez milyen csodálatos birodalom,
arra Izuka tanított meg. Bár fiatalabb volt nálam, tudásban jóval felettem
állott. Hiszen tündér volt.
Megsúgta
nekem a titkot, hogy a „nagyok” nem értik a kertet. Csak átsétálnak rajta s
mindig valahová másfelé figyelnek. Sejtelmük sincs róla: mi minden él itt. Csak
kacagni lehet azon a hitükön, hogy a kert a kerítésig tart. A kerítés mellékes.
Befelé kell nézni s akkor sohase lehet a kert végére jutni. Azt is a nagyok
látják gonosz szemükkel, hogy a bogarak és madarak, a virágok és fenyők
különböznek egymástól. Tégy úgy, mintha hangya lennél, majd varjú, majd meg
fenyőfa: meglátod, hogy mindegyik egyformán nagy. Nem nyugodott, ,amíg „úgy nem
tettem”. És imé, előttem is feltárult csoda, birodalmunk végtelensége.
Ámulva
ismerkedtem meg a hangyakirály tizenkét városával a különböző tartományokban,
népeinek nagy fehér zsákokat cipelő karavánjaival a fűszálak óriási őserdőin
keresztül, a Csihányos rengetegből rájuk törő veres hangyaseregekkel vívott
szörnyű háborúikkal, melyek során egyik városukat el is veszítették, e
hírnökeik hívására a többiek segítségükre siettek a messzeségből s nemcsak
leölték, de biztosan meg is ették a rablókat, mert többet egyet se láttunk
belőlük.
De
a hangyák utóvégre is csak egyik nemzete voltak végtelen sokaságú kerti
népeinknek s nem törődhettünk mindig csak velük. Ott volt például Rózsaország,
a virágoskert aranyszínű homokkal hintett útjai közt s minden rózsafájának
koronájában egy-egy nemzetsége uraskodott a ragyogó zöldhátú, dúsgazdag,
jószagú, lusta és gyönyörű úri bogaraknak. Rabszolga-népeik, a földönfutók
napestig nyargaltak a szolgálatukban. Voltak olyan virágországok is, melyek
végtelen könnyelműségükben csak az örökös mulatozásnak éltek. Ezekben a
legtarkább pillangók táncoltak a virágkelyhek kocsmái körül, melyekbe részeg
katonák: szuronyos méhek botladoztak be egy itókára, dudorászva s némelyik ott
hentergett a sárga porban sötétedésig, akár Furka bácsi, a részeges szabó a
Sisak-vendéglő asztala alatt.
az
összes borág-nemzetek felett uralkodó Szarvasbogár dinasztia az odvas, öreg
Körtefa-várban székelt. Rendkívül zárkózott uraságok ezek. A fűben hasalva,
órákig meregettük szemünket, míg valamelyik csupasz ág kanyargós útján
megpillanthattuk egyiküket, amint nagyszerű koronáját méltóságosan emelgetve,
ünnepélyes léptekkel végezte reggeli sétáját, a bogarak törvényein elmélkedve.
Esze
nélkül iszkolt előle minden apróság, ha véletlenül útjába tévedt. Alkonyatkor,
mint megfigyeltük, a titokzatos fenségek burrogó szárnyakra keltek, szemlét
tartani népeik felett: csendben vannak-é? Mert a lótetű virnyákolására minden
bogárnak le kell feküdnie, kivéve azokat, akiknek külön engedélye van éjszakai
röpködésre. A földönfutókra két marcona rendőr vigyáz, hogy ne tekeregjenek:
Vaksi úr, a vakondok és Péter úr, a sündisznó. Akit künn kapnak, azt egyszerűen
bekapják. De a repülőknek se tanácsos a jelszó ismerete nélkül kószálni: a
borzalmas denevérek, akiktől még Veronka is sikongatva védi a haját, iszonyatos
gyilkolást végeznek a törvényszegők között.
Az
ostoba Minya megérdemelné, hogy kiverjék a szemét ezek a szörnyek. Mert Vaksiék
házát kapával kifordította s egyiküket derékban kettévágta vele. Éppen gyönyörű
fekete bársonybundája volt rajta, talán el akart utazni szabadságra.
megsirattuk s apám egy kicsempészett szivaros skatulyába fektetve, rózsalevél
közé, kegyelettel eltemettük a fenyves mellett. Elégtétellel állapítottuk meg,
hogy Minya gaztette rendkívüli részvétele keltett a hatóság-tisztelő
bogárvilágban is, a hangyák gyászpatakban hömpölyögtek a sírhalomra s egészen
ismeretlen, furcsa, távoli idegenek is zarándokhelyükké avatták. Magunk is
szinte egy hétig hordtunk rá virágot, amíg más szenzációk miatt el nem
feledtük. De az átkozott Minya nem nyugodott, csakhamar Péter úrnak egy serdülő
fiát csalta gödörbe, nagy lapát-tenyereinek összecsattantásával kényszerítette
rémült ugrálásra, s rá akart taposni otromba bocskorával. Ezt azonban már nem
hagytuk, két pálca közé fogva kiemeltük a gödörből s begurítottuk a csihány
közé, ahonnan aztán továbbállott.
Izuka
ennyi gonoszság láttán elkeseredve felajánlotta, hogy éjjel, mikor senki se
látja, átmászik hozzánk, belopódzik a tehénistállóba s késsel elvágja az alvó
Minya nyakát. Bizonyos, hogy meg is tette volna, ha a részletek megbeszélése
közben fel nem merülnek a kísértetek, akik éjjel a kertben csatangolnak. A terv
kivitelét ezért el kellett halasztanunk. Egyelőre megelégedtünk azzal, hogy
ahányszor Minyával találkoztunk, rákiáltottunk: „Halál!” Ő ilyenkor csak
bámult, hülyén vigyorgott s ceccegett.
Ami
a kísérleteket illeti, tekintsünk el a nagypincében lakóktól. Ezek helyhez
lévén kötve sohase jöhetnek ki onnan. Veszélyességük abban a lehetőségben
rejlik, ha egyszer mégis ledobnak közéjük, amint azt a nagyok többször
kilátásba helyezték. A kerti szellemek ellenben sötétedéstől hajnalig szabadon
kószálhatnak az egész kertben s talán az udvaron is. Többségük nappal a
feketezöld fenyők csúcsai alatt alszik, fejjel lefelé, hátsó karmaikkal a
gallyakra függeszkedve. Világért se mertünk volna odapillantani. Nappal nem
félelmes a prikulics sem, aki a kert tetején levő filagória pincéjében alszik a
télire eltett almákon gubbaszkodva. De éjjel fekete kutya képében ugrik ki a
rács között, parázs szemeit forgatva, amint erre Minya megesküdött. Hogy nappal
ártalmatlan, az biztos, mert a bátyáim szeges karókkal nyúlkálnak be hozzá s
kacagva húzogatják ki az almákat a feneke alól. annak azonban nem tehettük ki
Izukát, hogy éjjel találkozzék vele s a fenyő-szellemekkel.
A
tiszta igazság megköveteli, hogy szóljak a kert barátságos, tréfás szelleméről
is, aki a filagória sokszínű üvegablakai körül lebeg. Gyönyörű játékokat
szerzett nekünk. Ha akartuk, vörös lángba borította az egész világot, fák,
hegyek, felhők, házak égtek. De ha ezt meguntuk, mutatott zöld eget, kék fákat,
sárga patakot, rózsaszínű madarakat. Ha egyikünk künn az ablak előtt ugrált, a
másik belülről csodálhatta, hogy a kedves szellem kékre festi a haját, zöldre z
arcát, pirosra az ingét. Kimondhatatlanul szerettük volna megpillantani őt
magát is, a varázsló szellemet s Izuka egyszer térdre esve, megható imádságban
kérte is, hogy jelenjék meg. Átszellemült arccal súgta a fülembe, hogy hallotta
a szellem válaszát, megígérte, hogy egyszer meg fogjuk látni őt.
Sok
kerti csodánk és dolgunk közt már-már el is felejtettük ezt az ígéretet, mikor
egy napon váratlanul valóra vált.
Tudni
kell ehhez, hogy mi bogárpártiak voltunk, s ezért haragudtunk a madarakra, akik
legyilkolták kedvenceinket. Izuka keserűen jegyezte meg sokszor, hogy a nagyok
madárpártiak s ezért ellenségei a gyermekeknek is. Én, édesanyám érdekében
tiltakoztam, de Izuka azt felelte, hogy minden házban van olyan nagy, aki
lelkében gyermek maradt s akit a többiek kínoznak és dolgoztatnak. Náluk az
apja, nálunk az anyám ilyen gyermeklelkű. Ebben megnyugodtam. A madarak közül
leginkább a hóhér gébicseket gyűlöltük, mert tövisbe szúrták a gyönyörű aranyhátú
bogárurakat. S azon a reggelen egy tört szárnyú gébicsre bukkantunk, aki
bukdácsolva vonszolta magát előlünk a filagória melletti tövisbokor alá. Alig
hogy megláttuk s Izuka szemében megvillant a bosszúvágy lángja, egyszerre
megjelent a szellem is. Kígyó képében bújt ki a filagória tornácának lépcsője
alól. Fürgén tekergette testét a verőfényben s ragyogott, mint a színarany.
Elbűvölten lapultunk a szeglethez. A szellem hirtelen szembefordult velünk,
furcsán kimerevítette a nyakát s ránk sziszegett. Fekete keresztfoltok tűntek
fel villogó bőrén.
Rémület
nyargalt át rajtunk, szorosan összekapaszkodtunk, s a szívünk egymáséba
kalapált… De a szellem barátunk volt, csak üdvözölni akart bizonyára, mert a
másik pillanatban csavarodott egyet, villámként elpattant, mint a parittya
gumija s eltűnt a tövisbokorban. A gébicsnek csak kurta vergődését s egyetlen
halálsikoltását hallhattuk. A szellem bosszút állt helyettünk a bogarakért.
Évek
múlva a kollégium múzeumában egyszer spirituszba tett kígyót pillantottam meg.
A torkom furcsán, rejtelmesen összeszorult, mintha valami személyes közöm lett
volna hozzá, valamikor. S Izuka gyermekszívét éreztem dörömbölni a mellemen. Az
üvegre ragasztott cédulán ott volt a kígyó neve: Keresztes vipera… De annak a
szellemnek fején Izuka abban a pillanatban, mikor a bokorba vágódott,
megpillantotta a sokágú gyémántkoronát. S ahogy ezt elfehérült szájjal felém
rebegte, kitágult szeméből egy villanásra én is mintha láttam volna a kígyó
koronás fejét.
Azóta
megtanultam, hogy ind a közönséges dolgoknak van ilyen gyémántkoronája,
elrejtett titokzatos lelke és értelme, de azt meglátni csak a tündér szeméből
lehet, a Költészetéből, akinek Izuka volt első megjelenése az életemben.
Forrás: Új Idők XLVII.
évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése