Barabás Gyula (1894-1973): Barbárok

Már a cédulaházon is látszott, hogy nincsen rendes állapotában. Vaksi ablakszeme most úgy hunyorgott, mintha egy liter pálinkát ivott volna és zsindelytetejét is félrecsapta kihívóan. Belül egy vadászpuska és egy nagy halom pénzt feszítette a csöndet és türelmetlenül lapult bennük a vágy, hogy vérbe és örömbe lobbanjanak.

Mántó, az írnok ingujjra vetkőzve rakosgatta borítékba a pénzt. Kerek, piros arca hevült volt, mert már vágyott a kuglira és a szivarra. Szeretett volna már bent lenni a faluban, a pap leányánál, fényes csizmában és jószagú fejjel és egy nóta is volt benne, aminek szövegét éppen most tanulta meg a daloskönyvből. Egész héten itt az erdőben mérte a farakásokat, nem látott egy valamirevaló nőt, csak a favágókat és a hegyoldalból lenézve a messzi országúton elsuhanó autókat. az autók pedig nyugtalanították, mert amint utánuk nézett hosszan, arra gondolt, hogy leányok ülnek bennük. Ülnek az ülésen hátradűlve, keresztbe rakott lábukon felcsúszik a szoknya és feszül rajtuk a selyemharisnya. Jószagú nők, szemükben és arcukon messzi városok fénye és illata. Ilyenkor szeretett volna lerohanni az országútra, rájuk fogott puskával megállítani az autót és egy magas leányt, aki szőke és a nyaka olyan, mint a hegedűké, ölbe kapni és elhozni ide. A világ tele van szépséggel, muzsikával és pénzzel és ő egy ilyen fakó vaságyon kell, hogy eltöltse a nyári éjszakákat egyedül. Nézheti a fákat, a méla csillagokat, már úgy jóllakott velük, mint gyermekkorában a puliszkával. Ő már villanyt szeretne látni, rózsaszínű paplant és fűzőt.

Az ablak előtt a fahalmokon vártak az emberek a fizetésre. Mögöttük volt az erdő, előttük a pénz és az ünnepnap mellettük a fejsze. Az erdő már elcsitulva pihent, a kidöntött fák megadóan nyúltak el, mint egy nagy csata halottai és a fejcsék b ágyadtan pihentek. Az emberek ültek türelmesen, fakéreg arcukat néha ráemelték a kicsi ablakra és a pénzre gondoltak, amelyet mindjárt kiadogat az írnok az ablakon keresztül. Amint fejük lusta mozdulásával az ablakra néztek, volt a szemükben valami gyanakvó komorság, de Mántó ezt nem látta. Ő amúgy sem értett a szemek titkaihoz, csak a vontatott, alázatos hangjukról tudott, pedig ezekben a favágószemekben mostanában néha különös árnyékok lebegtek, mint az erdei vizek tükrözésében. Néha lobbant bennük a régi életek emlékezése. A pásztorszabadság, amikor még övék volt az erdő, ők parancsoltak a bozontos kutyáknak és a birkáknak. Amikor szabadon heverészhettek a tüzek mellett és nem kellett bérért forgatni a fejszét. Apáiknak ez a szabad élete, néha átrezgett vérükön, ilyenkor kitágult a szemük és nagyobbat sújtottak a fa tövére.

- Be hosszan számol ma.

Ezt Veckán mondta. A kicsi, vastag ember nyaka megrándult, mintha darázs szállt volna rá.

- Akkor úgy látom, valami baj lesz – felelte Ambrus csendesen.

Ez idősebb ember volt, magas, szikkadt, de egyenes, int a köves helyen nőtt fenyő.

- Akkor igyunk egy kicsit – folytatta Prokup és üveget húzott elő tarisznyájából. Kortyintott egyet az üvegből, aztán továbbadta. Előkerült még két üveg és sorban járt. A cédulaház ereszén végigcsurgott a lefelé hajló nap, a csönd átmelegedett, zsongott. Mántó kinyitotta az ablakot és Ambrust szólította először. Az öreg, cserszínű ujjai között megmorzsolta a borítékot, majd a pénzt kifordította tenyerébe és olvasni kezdte. Sorba mentek az ablakhoz a többiek is és a megkapott pénzzel leültek a földre. Egymástól elhúzódva rakosgatták a pénzt, mint amikor a kutya csontot kap.

- Kevés – mondta Ambrus és hosszú kezét benyújtotta az ablakon. A borítékot letette Mántó elé.

- Kevés – mondta Veckán és ő is odaállott az ablakhoz. Aztán sorban mind odagyűltek és mind azt mondták, hogy kevés a pénz. Valahol a közelben sikkantott egy madár élesen, rekedten, mint veszekedő cigányasszony.

- Ne tökéletlenkedjenek, mondtam már a múlt héten, hogy kevesebb lesz ezután. Annyi a fal, mint a szemét, nincsen ára, nem fizetnek többet sehol, máshol még kevesebbet fizetnek.

- Kevés – ismételte Ambrus tompán.

- Én csak azt fizethetem ki, amit ideküldenek.

az ablakot leeresztette és hátrább húzódott. Kint csend lett, mintha elmentek volna. Aztán hallotta a bocskorok csoszogását az ajtó felől. Odaugrott és ráfordította a reteszt az ajtóra, csücsörített szájjal fújt eget, mint amikor a mozdony kiengedi a gőzt. Aztán felvette az asztalról a puskát és megnézte, hogy benne vannak-e a töltények. Az ajtó koppant.

- Mit akarnak?

Érezte, hogy hangja rekedt.

- Meg kell beszélni ezt – hallatszott Veckán hangja.

- az irodába nem jöhet be senki. Velem hiába számolnak, menjenek az igazgatósághoz.

Az ajtó megroppant.

- Nagy tolvaj vagy te az irodával együtt – hallatszott be.

Az asztalt az ajtóhoz tolta és megszorította a puskát.

- Aki bejön ide, lelövöm – válaszolta.

Az ajtót egykettőre kifeszítették és benyomultak. Veckán jött elől és úgy kilökte a puskát kezéből, mintha nádszál volna.

- Suppints rá – mondta Ambrus.

De Veckán csak a fejsze nyelével bökte mellbe az írnokot, aki kis elfojtott nyikkanással begurult a vaságy alá. Nem érzett fájdalmat, csak mintha mély vízbe zuhant volna. Egy vaskazetta volt az asztalon nyitva, abban egy halom pénz, a fuvarosok fizetése, akik reggel érkeznek meg. Veckán kimarkolta a pénzt, aztán kirakta az asztalra sorjában és elosztotta húsz egyenlő részre. Mert éppen ennyien voltak. Farcádi az írnokot lábánál fogva kihúzta az ágy alól, erre felnyitotta szemét. Nem bántották, felfektették szépen az ágyra és odakötözték.

- Az apád becsületes tutajos volt, te meg ilyen elfajzott fia lettél – mondta Ambrus.

Aztán a kifeszített ajtót visszakalapálták és elmentek.

- Dél felé láttam egy piros autót – mondta Farcádi.

- Az meg mitől jó? – kérdezte Ambrus.

- Attól, hogy abban alighanem a főigazgató ült.

- Akkor hozzámegyünk – válaszolta Ambrus.

Útközben bementek a kocsmába és mindegyik ivott egy fertálypálinkát. De nem ültek le, csak úgy állva, szó nélkül megitták.

- Na, hogy vannak emberek? – kérdezte Mendel nyájasan. Biztatta őket, hogy üljenek le, hogy friss szalonna érkezett és liszt. De az emberek nem vásároltak.

- Előbb még el kell valamit igazítani – felelte Farcádi.

Mendel ezen gondolkozott,mert máskor fizetés napján mindjárt leültek az emberek. Vásároltak és énekeltek a pálinka mellett, most pedig hallgatnak és mennek tovább. Utánuk nézett, de látta, hogy az emberek szép csendesen mennek, kissé hajlott cammogással, hosszú karjuk lusta lóbálásával, amint általában mennek a favágók mindig. Ez megnyugtatta.

A vadászlak előtt megálltak, Farcádi, Ambrus és Veckán fejszéjüket letámasztották a kerítés mellé és bementek, a többiek leültek a fűbe.

Egy erdészruhás legény állott elébük a tornácon, gallérján ezüst cserlevéllel, erre levették kalapjukat. Veckán mondta, hogy a főigazgatóval akarnak beszélni, mert hallották, hogy a faluba érkezett. Az erdész azt válaszolta, hogy nincsen itt a főigazgató, de ha itt volna, akkor sem beszélhetnének vele.

- Valaki csak jött ezen az autón – felelte Farcádi kihívóan és a lakás felé indult.

- Mit akarnak? – ezt már nem az erdész kérdezte, hanem egy leány. Csak elébük libbent valahonnan, fehéren és jószagúan, mint egy ünnepi zászló, amint kiröppent a templom ajtaján. Vagy egy különös virág, amely messze mesekertekben nyílott és most idehullott elébük. az emberek néztek ámulva, a leány árasztotta rájuk egy messzi titokzatos világ színét, illatát, amely olyan nagyon távol van tőlük. a leány ránézett az emberekre és megdöbbenve hátrahúzódott. Hirtelen tárult előtte a másik élet fullasztó mélysége és nehéz szaga. Eddig az erdő számára csak poézis volt, színek játéka, aláfestése egy borongós, de megható zenének. Idillek és kalandok üde játéka, a habzó patakok és rétek mélyillatú derűjével. És most a három ember árasztja rá az erdők ködét, mély barlangokat idéző tragikummal.

- Minden nap több a fa és kevesebb a pénz – kezdte Ambrus öblös, vontatott hangon.

- Mántó írnok úr nem felel meg a valóságnak.

Ezzel az értelmetlen mondattal Veckán akarta tudtára adni az igazgató leányának, hogy az írnok megkárosítja őket. Választékosan, úri értelemhez illően akarta ezt kifejezni, de nem sikerült.

- az ember nem medve – szólalt meg Farcádi.

A leány homályosan érezte, hogy a nehéz szagú kendervászon ingek és az ő autóval és szőnyegekkel és utazásokkal feldíszített szép élete között valami rejtelmes és megalázó összefüggés van. Olyanok ezek az emberek, mintha egy más bolygóról érkeztek volna, ahol mindenki nyirkos barlangokban lakik. Nem érti a beszédjüket sem, pedig szeretne segíteni rajtuk.

- Utánanézek és mindent elintézek – mondta nekik felindultan.

Sírás jött rá, alig tudta leküzdeni. Aztán bement, kihozott egy tálca süteményt és megkínálta őket. az emberek hosszú biztatás után végül levettek a tálcáról félénken egy-egy süteményt, de nem ették meg, csak tartották a kezükben és zavartan pislogtak.

- Mert mindenki gazdagszik az erdőből, tőlünk meg a fuvarpénzt is levonták.

- Most visszavettük, mert az jár nekünk. A miénk.

- Természetes, hogy a maguké – felelte készségesen. Fogalma sem volt, hogy milyen pénzről beszélnek, de ráhagyta, hogy az övék.

- Na, akkor megyünk, mert csak ezt akartuk tisztázni – mondta Ambrus.

Kezet csókoltak mind a hárman, alázatos cuppanós csókkal. Úgy érezte, mintha köszörűkövet dörzsöltek volna keze fejéhez. aztán elmentek. Berohant a szobába és gyorsan lemosta kölnivízzel a kézcsók helyét.

- Milyen emberek ezek? – kérdezte az inastól.

- Rendes favágók, de most van valami velük – felelete az inas tűnődve.

- Mi bajuk van?

- Valamitől megbolondultak ezek.

- Ne mondjon ilyent, látja milyen szelídek szegények.

- Pedig van velük valami. Azt ajánlom, menjünk vissza a városba, amíg magukhoz térnek.

Ránézett az inasra, aztán azt mondta, hogy rakjon gyorsan vissza az autóba mindent. Csak ketten voltak a vadászlakban. Hirtelen indult el otthonról. a nagy meleg elől szökött meg, hogy itt, az erdők között, a hűs csendben megpihenjen.

Amikor a piros autó végigberregett az utcán, az emberek már Mendelnél voltak. Már alkonyodott, z erdők fölött mahagóni árnyékok nyújtóztak, erős tempóval vezette az autót, az elsötétült erdők között kanyargó utakon. A táj néptelen volt és nyomasztó, int valami német zenedráma díszlete.

A favágók Mendelnél a süteményt hosszan vizsgálták, megforgatták bütykös, fekete körmű ujjaik között.

- Jó bűze van – mondta egy fiatal legény és borostyánszínű fogait belemélyesztette a süteménybe. Elosztották a süteményt, aztán átmentek a boltba vásárolni. Ambrus egy fekete keszkenőt vett a feleségének, mások patkót vettek csizmára, köszörűkövet, többen szalagot. Egyik bokrétát papírvirágból ünnepi kalaphoz, a másik réznyelű kést. Mendelnek feltűnt ez a bőséges vásárlás és érdeklődött, hogy mi történt.

- Történt egy és más – felelte Veckán rejtelmesen.

Aztán jött két csendőr. Akkor már kint sötét volt, de az asztal felett meszes fénnyel sziszegett a gerendán a benzinlámpa. Alatta meg sorakoztak a pálinkásüvegek és a kerek asztal körülültek az emberek. De nem énekeltek, csak ittak és a bal karjukra akasztott hosszú nyelű fejszét magukhoz szorították. A két csendőr megállott az ajtóban, darabig nézék szótlanul az embereket, aztán az egyik csendőr csendesen megszólalt:

- Gyere csak ide, Veckán.

- Gyere na. Akarunk veled beszélgetni egy kicsit – folytatta a másik csendőr.

A fejek alig észrevehetően megrezzentek, aztán Veckán felemelkedett a székről és a fejszével leütötte a lámpát. A két csendőr gyorsan visszalépett az utcára.

Később erősítés érkezett, akkor már lobogott, ropogva égett a vadászlak zsindelyteteje. Kutyák vonítottak a tintaszínű éjszakában, valahol egy kürt harsant, bődülve, nyújtottan, mintha bikát szúrtak volna szügyön.

- Barbárok ezek – mondta a fiatal csendőrtiszt és fehér szarvasbőr kesztyűje kormos volt a pernyétől.

- De még milyen barbárok. Én már akkor tudtam, hogy baj lesz, amikor bokrétát vásároltak – felelte Mendel készségesen és alázatosan.

az apró házak sunyin hallgattak a fekete hegyoldalban.

Forrás: Új Idők XLVII. évf. 15. sz. Bp., 1941. – Húsvét