2012. jún. 7.

Reményik Sándor: Mécs László



1.

A mai magyarság egyik legmélyebb gondolkodója mondotta egyszer a rátalálás villámfényénél s a kifejező erő isten áldotta nagy pillanatában, hogy minden művész alkotóhelye fölé oda lehetne írni ezt a jelmondatot:  Műhely a lehetetlenséghez. Sokszor eszembe jutott ez azóta, de szinte kényszerítő erővel jut eszembe ebben az órában. E gondolat jelentése az, hogy a művészet olyan feladatok megoldására vállalkozik, melyek más síkban, más dimenzióban lehetetlenek, elképzelhetetlenek. A művésznek olyan széthúzó elemeket kell összetartania, olyan végleteket egyesíteni, olyan ellentmondásokat kiegyenlíteni saját lelkében és a világban, hogy a merő lehetetlenséggel állana szemben, ha – nem volna művész. Annyiban igazi művész, amennyiben a lehetetlenségnek ez a lehetségesítése sikerül neki. Ha ez a tétel mindörökre áll ma, mint valaha. A széthúzó elemek vadabbul rugaszkodnak el egymástól, a végletek izgatóbbak és fenyegetőbbek, az ellentmondások könyörtelenebbek ebben a korszakban, mint talán bérmelyikben, amely az égi művészet földi anyaga és valósulási tere volt. Széttépődés minden vonalon, mint tény – tömörülés, egyesülés minden vonalon, mint ideál: ez napjaink jelleme. Az emberi lélek legbelsőbb kamrácskájában éppen úgy, mint a társadalom roppant mezőin: zűrzavar és összevisszaság. Összefoglalni, kiemelni, rendezni, disszonanciák rengetegéből harmóniát, melódiát kicsendíteni: íme a lehetetlenség, - íme egy új, nagy, szintetikus művészet feladata. Világok, hajdan egységes és harmonikus világok partjai egyre fokozódó sebességgel távolodnak egymástól - már alig-alig látszanak körvonalaik -, köztük ásít a háborúk és forradalmak, elvégződők és újrakezdődők szakadéka. Irtózatos szakadék. Nem lehet rajta hidat verni se fából, se kőből, se vasból, se aranyból -, egyedül a szivárvány engesztelő, valószínűtlen, lehetetlen, mégis gyönyörűen valóságos színeiből. Ilyen szivárványhíd-verő pionír Mécs László.

Reményik Sándor: Katonaköpenyeg




Jékely Mártának

Ütött-kopott, ködszürke gallér:
Zsákmányolt hadiköpenyeg,
Alatta édes béke-ritmus:
Tízéves kisleány piheg.

A köpenyt néha fülig húzza,
Alatta kuncogva kacag,
S tovább morzsolja egérfoggal
A napraforgó-magokat.

Hűs szél leng át a kis verandán,
Üvegfalán is áthatol,
A köpeny első két gazdája
Sóhajtott mostan valahol.

Az olasz, aki elvesztette,
Mikor a fűbe harapott,
S a magyar, aki hazahozta:
A nagybácsi, a rég halott.

Egyszerre sóhajtottak ketten
Nagyot, mélyet és boldogat,
Fehér kézzel megsimogatták
A barna kislány-karokat.

Termetükre hiába illett
A zordon kényszer-köpenyeg:
Meg volt írva, alatta egykor
Az Idill édesen piheg.

A köpeny, melyért ők hiába
Hullattak sárba drága vért:
A bujdosó, bús hadiposztó
Egyetlen, ős-céljához ért.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930.)

Balázs István: Fájdalom... egyszerűség...


(Versek. Budapest. A Vajda János Társaság kiadása)

Erős kísértésben vagyok, hogy megdicsérjem Balázs Istvánt, ha nem volna egészen banális ennyi titáni zordsághoz és búbánathoz egy polgári dicsérettel felkéredzkedni. De hogy minden versének valami acélos elzengése van és magukhoz rezegtetik a lelkeket – az enyémet különösen -, és hogy verseihez megírt egy előszót oly szépen, mint ahogy csak versírók tudnak prózát írni, ezért őszintén hálás vagyok neki.

Keresek egy szót, mely magába sűrítve hozna mindent, vagy azt az egyetlen valamit, mi elkülöníti Balázs Istvánt a többi „fiatal”-tól. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy a Balázs Istváné is még, hogy adós maradok ezzel a szóval. Amit szeretettel nézek rajta és benne, az az imponáló fiatal erő, minek szabad ontását nála – igen okosan – komolyan számba vett művészi szempontok szabályozzák. Igaz ugyan, hogy nem nagy dicsőség fiatalon fiatalnak lenni. Ha élnem adatik, legyek az örök termés Matuzsáleme. De ahogy Balázs István néz most életet, várost, gyárat, tengert, embert, ez a pillantás, biztos vagyok abban, nem fog harminc év múlva sem megenyhülni.

Van egy négy változatból álló leírása, a „Tájképek” című. Ennek az egy versének mindent megmondani tudó művészete teljes kezesség néhol „szétdobált nagy szavak”, „vérszín tubarózsák” és egyéb zengő kórusok ártalmatlansága mellett. Egy másik költemény, a „Magyar Tájék” finom verhacreni zenéje, mondanom sem kell, hogy egészen elbájolt engem, szelíd akadémikust.

Balázs István, mint modern fiú, betekint egy bárba is, illetve egy negro borzongás lelkének fekete kútjába. Az eredmény Afrika éneke c. versében egy meglepő anti-ku-kluxos fenyegetés. Mennyivel szelídebb és igazabb egy bárzongorástól ez a néger ének:

„Ain’t got nobody in all this world,
Ain’t got nobody but ma self.
I’se gwine to quit ma frownin’
And put ma troubles ont he shelf’.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 704. old.)

Reményik Sándor: Jofka



Kilencedik születésnapján édesapjának írom

14 augusztus... a csillagok
Hullani akkor indultak az égről...
Béke egéből árva bukó-csillag:
Akkor indult egy ifjú katona
Millió mással a végzet elé.
De Jofka fogta az ő végzetét.

A hullani indult ifjú katona
Háta mögött aranyló délibábok,
Első lángolás, - első csalódások...
Álom-magok, - de nem nőtt csoda-fájok.
Mert Jofka várt a messze Ázsiában,
Vladivosztokban, vérben, pusztulásban,
hogy ott üsse fel kis virág-fejét
A vörös csillag-hullás közepén:
Oroszba oltott halk magyar remény.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930.)

A könyörgő karok szédületében - Osvát Ernő első és utolsó könyve




Most fordult egy éve, hogy Osvát Ernő agyonlőtte magát.

A forma nagy megértője megkívánta a stílust.

Elébb öngyilkos lett a felesége, aztán meghalt a kislánya és a hajdan boldog család visszamaradt csonkja: Osvát Ernő, megrajongott a teljes megsemmisülésért.

A három szentség történetében, kierőszakolta a golyóval, a befejező pontot. A teljes megsemmisülést kívánta. Vágykioltó hullásban, ez a fekete vágy lobogott még rajta.

A tragédia után megtudtuk, hogy Osvát Ernő hosszú idő óta készülődött az abszolút halálra, a legszemélyesebb írásait válogatta, pusztította, tűzbe dobta, az egyéb dokumentumait ládákban felgyűjtötte és barátainak meghagyta, hogy a hírmondót róla, elégessék. Megtörtént. A tökéletesség embere arról is rendelkezett, hogy síremléket ne állítsanak a közös sír fölé. Az akadálytalan elmerülést akarta az anyaföldben, ahonnan felsarjad az élet és visszahanyatlik oda, virágzás, szépség.

Gondos, körültekintő halál, de eltűnhet-e nyomtalanul az olyan emberpéldány, mint amilyen Osvát Ernő volt?

Az energia-törvény vizsgálói még nem vizsgálták meg eléggé, hogy a szellem erélye, mennyire örökletesen adódik át, emberektől emberekhez. A nagy szellemek kisugárzása éltet, alkot, termékenyít nemzedékeken által, ha az energiaforrás testi jelensége beledőlt is a porhanyóba.

Irodalomteremtő Osvát Ernő nem múlhatik el mindaddig, amíg magyar földön az új literatúrák váltják egymást, amelyek Osváttal kezdődtek, életében újultak, halálakor újrafordultak és nemződnek, ki tudja még meddig, ugyanattól a kisugárzástól, ahogyan Osvát szelleme teremtette egyszer a magyar irodalmat.

Visszatekintő előretekintéssel sejtjük, hogy a hírmondópusztító, jeltelenül elvonuló író itt marad, ott marad, az idők messziségében, túlhaladva emlékhordozó társait, barátait, akik elől, amíg dolgozik a restauráló képzelődésük, temetkezni, Osvát áhítatával, ugyancsak nem lehet.

Megírtuk akkor, bármily lehetetlennek tűnik a viaskodás: szembeszállni a halállal, meg kellett volna akadályozni Osvát öngyilkosságát. Úgy mondtuk akkor, ha a brutális kegyes karok elsodorták volna az embert a holt kislány ágyától, itt marasztalva, hogy viselje sebeit a határig, hisszük, hogy a boldogtalant feldörömbölte volna a betű és a lelke mögött megzúgott volna a másik lelkisége, hogy éljen úgyis az övéiért, akik fabuláznak, írnak.

Ezzel az érzéssel törjük meg a parancsot is, hogy a sír körül a csendet senki meg ne bolygassa és mondanánk, hirdetnénk: Osvát életét vissza kellene teremteni: a betűben. Társai, akik rajzolják az embert, írják meg az élő Osvát forró munkáját; serkentő mozdulatait, amint sudárba emeli a zsengéket; bizalmas beszélgetéseit, amint az értelmekre ejti a gondolatot; halk szenvedélyességét, amitől meglángoltak a lankadtak, tévedezők; áldozó szüntelenségeit, ahogyan lebírja szörnyű szomorúságait és csiholja másokon az örömöket, igézetet, a soha nem látott megszállottságot, mely kezdettől a zuhanásig csak a művészetért, az irodalomnak élt –  meg kellett volna akadályozni, zsákmányoló önzéssel, Osvát Ernő halálát és mondjuk, mutogatni kell az életét, mely nem tűnhetik el, amíg írják a verset, a regényt, energikusan, magyar írók, költők, Osvát Ernő szellemének sugárzásában.

Kegyelettel, az évfordulóra, megjelent Osvát Ernő első és egyetlen könyve: Az elégedetlenség könyvéből címmel.

A megóhajtott nesztelenség helyett, sóhaj mindenről, ahová ember elérez, tűnődik.

Borzongó betűözön és bennük rezdülünk mindannyian.

Könyv, amelyben könyvek torlódnak föl.

Misztikus, hogy megíródott és ahogyan megíródott.

*

Osvát Ernő, körülbelül két éven át készülődött a halálra. Ennyi idő ráfordította a bizonyosságot, hogy a kislányát az orvosi tudomány megmenteni nem tudja és elkészült az elhatározásával is, hogy a kipusztuló családjával ő is vele megy.

Ennyi idő elég volt a megérlelésre is, hogy elforduljon a világtól és úgy menjen el, hogy nyoma se maradjon életének.

Aki jól ismerte Osvát makacs értelmének kérlelhetetlenségét, lelki mozdulásának fanatikus hajlandóságát, az érzi mennyire elhatalmasodó, a két évnek vitatkozó pillanatait mennyire lenyűgöző lehetett, a távozásra várakozó ember elszánása.

Hánynak könnyebb arra gondolni, hogy még ma meghal, mint arra, hogy holnap még élni fog.

A könyv egyik gondolata. Körülbelül egy évvel írta le Osvát az öngyilkosság előtt.

Számadásával elkészült tehát Osvát Ernő, a módját is megparancsolta, milyen legyen az eltakarítása és a szakításnak, elfordulásnak ebben a két évében írta le Osvát a gondolatait, amiknek összegyűjtéséből alakult ki egyetlen könyve, hírmondó könyve.

Tudni kell azt is, hogy Osvátnak legfélelmesebb ellenfele volt az írás. Az írás szuverénje, klasszikusa félt attól, hogy leírja a mondanivalót. A kifejezés tökéletességét annyira igényelte, hogy reménytelen küzdelemnek vélte, hogy a szó, a mondat hiánytalanul terítse papirosra a gondolatot.

Az írás-értés abszolút adományaival bírálta Osvát az eléje kerülő legtitkolódzóbb kéziratokat, de ő maga tántorult a bátorságtól, ahogyan körülötte az írók írtak. Költők hangszereit szerelte, írók stílusát nevelte, terelte, de ő maga alig írt életében.

Csak az utolsó idejében buzdult meg rajta a közlés elementuma, amikor a halálát már tudta és a teljesen elföldelő elmerülést kívánta...

Bizonyos, hogy ez a könyv is Osvát akarata ellen jelent meg. De hogyan értsük a misztikumot, a gondolat-sorozatnak megírását ugyanakkor, amikor Osvát Ernő rendezi a legfelejtőbb elmúlását, az írás-felelőssége pedig mindvégig megakadályozta, hogy írjon? És mégis, az eszmélésnek legkavaróbb korszakában, a halál előtt, felhordta magából a könyvre valót...

Újra érint a számonkérő képzelődés, hogy könyörtelenül és irgalmasan meg kellett volna akadályozni Osvát öngyilkosságát. Föltevésünk mögé, íme, odaáll, a heroikus magyar könyv, Osvát Ernő könyve.

A betű hatalmasabb volt fölötte, mint áldozó hűsége asszonyához, kislányához, két éven át temetkezett velük egészen a rögig, de írt, feltépve, lelkének, eszének mélységeivel, az elszigetelődött magányosságában annyiszor föléjük hajolt, ám „minden mélység egy újabb mélység felszíne”, és még alább ért s a némult szájú, ezer kiáltású, omló emberért segítségért jött a betű.

A bírálat alig találja meg a hangját, amikor szembekerül ezzel a könyvvel. A szokott formák közül különválik. Célja az önkéntelenség. Soha nem készült olvasmánynak. Súlya ismeretlen, hiszen egy-egy passzusát is, súlyokkal kellene latolni hosszan. Összesen pedig, annyi a fölmérni való ezen a könyvön, amennyit az élet zsúfol magán, ha följajdulva, az utolsó arasz határán, beletorkollik a halálba.

A halál géniusza sugallta a géniuszt, amikor Osvát Ernő a könyvét megírta.

Valamire gondolunk.

Öreg érzésünk, hogy a legprimitívebb ember is remekművé válik, ha ráhajlik az öngyilkosság káprázata.

Tántorgó birkózás, a köldökzsinórt letépni magunkról és bizonyos, hogy a száműzött élet támadva körülfogja az embert, aki menni, elcsöndesülni akar.

Minden, ami valaha volt, történt: az élmény az idegzeten, íz a gusztuson, ábrák az emlékezeten kinyílnak, morajlanak, a régi ízt fölkísértik és Jákob viaskodik, amikor meg kell küzdeni a nehéz álommal.

A legegyszerűbb emberfia megtündöklik, ha válni akar az élettől, mert nincs olyan igénytelen felebarát, akire rá ne hajigálta volna a lét a csudáit, a megjelölő fantasztikumait. Fölépült, belepett, fölzúgó remek a legegyszerűbb ember élete is, a halál előtt. Csak elmondani nem tudják...

Osvát Ernő, a zökkenés küszöbén, megmutatja magát. Adja a vallomást a remekről, az élet, mely remek volt.

Pszichikusan izgalmas, hogy az ember, aki magára maradt pillanataiban keményen, testálló rendelkezésekkel megtervelte az eltűnését, a tusázó pillanatok idején kényszerülten, hisztériásan ellenkező betűivel leírja gondolatait mindenről, ami valaha az értelmét megérintette, a hangulatát megejtette, a tekintetén fennakadt.

Az ember, aki zárkózottságával távoltartó volt, átlép a mezsgyén és visszamarad velünk, ismerősebben, mint életében volt.

Osvát Ernő, aki írni nem mert, megírta a könyvét.

Az ámulásnak milyen szárnycsapása lehetett a végletekig, amíg Osvát, a szavak válogatásával, kiteremtette a mondatot?

A gondolat hányszor fiadzott, amíg Osvát, a résen álló kritikus szűrőin át, kiszületni hagyta a tételt?

Írt és betűiben, a valójának summáját adta. Lessék meg a mondatot a mondatok között, ahogyan Osvát Ernő mondja:

- A Gondolat reszket az Igazságért...

*

Meg kell majd írni a korrajzot: az életrajzot Osvát Ernő életéről, de ez a könyv utolérhetetlen portré róla.

Gondoljuk, hogy a közönség személytelenül képzelődik Osvát Ernő alakjáról. A háttérből elő nem lépett írásaival, alig jelentkezett, az irodalom sikereit nem ő aratta, de ha az új literatúráról vitatkoztak az emberek, a bástyaküzdők Osvát nevét hangoztatták. Fogalommá alakult ki a neve, személyes tudnivalót alig tudhattak meg róla. Őt elgondolni, közönségbeliek számára, körülbelül annyit jelentett, mint a jelenségek mögé, a motoros ismeretlent elgondolni.

A portré, ami a könyvből előbontakozik, ilyen szempontból is tökéletes.

A gyónás töredelmes napjaiban íródtak ezek a passzusok, tehát a forróságból törtek föl a legszemélyesebb vallomások és mégis, amiről ezek a gondolatok gondolkoznak, érzelmeik éreznek: a legabszolútabb kollektivitás. Osvát Ernő halála próbája volt annak is, hogy nem tudott másmilyen lenni, mint amilyen életében volt.

A legegyénibb élményei, menten, mindenkiért élnek.

A közönség ebben a könyvben ismerkedik először a személytelenül tetsző Osváttal, de a többet csak úgy kapja, hogy kiformálódik előtte, átfogó íveléssel, a boltozatnak vonalaival, mindaz, amit idáig Osvát körül bizonytalanul sejtett.

Magába merülő Osvát, a mélység felszínét átütő Osvát, itt-ott rámutat a karakterének gyökereire is.

Szubjektivitások, legbelülről és vonul a gondolat, mint a firmamentum:

- Az igazi szerénység ritkább, mint a nagy tehetségek – s mindnél értékesebb...

- A képzelet hiányérzet, melynek vergődésében szárnyai nőttek. Ez: az alkotóvá lett szenvedés: teszi az embert emberré... –

- Minden: az semmi. Az elégedetlenség az élet. Elégedetlen vagy, tehát vagy...

- A lélek mértéke a nosztalgiák és a lelkifurdalások, a tiszta vágyak és a tiszta megbánások...

A könyv kinyomtatja Osvát gondolatait az irodalomról és művészetről. Szentenciák, amelyek megjegyzések, intelmek, beszélgetések formájában elhangzottak írók számára, de a leírásukkal késlekedett Osvát. A testamentumban elhelyezte finnyás, fukar betűit.

Aki évtizedeken át kertészkedett a flórában és tudta miként színesedjék a növény, mitől teljen az illata, muskátli ereje mint mérkőzzék a cédrussal, felsorolja gondolatait a bizalmasságról:

- A mű: az élő egész, ami kezdettől, csíraparányiságától fogva élő egész; nem készül, csak nő, csak kibontakozik, csak kinyújtózik – az első pillanat szülte arányokban. Porszemben az egész föld, minden örömével és szenvedésével, mindennel...

- Az író benne van minden alakjában. Az olvasó benne van minden író alakjában. Minden igaz jellemzésben van valami tükörillúzió. Ó, lélektan fölött mosolygó lélektan. Önismeret öniróniája...

- Mit ér az író az életismeretével, ha ezt az életismeretet nem képes életté visszaváltoztatni...

- Művészviaskodás. Én fogom meg az anyagot, vagy az anyag fog meg engem. Én fosztom meg a súlyától, vagy engem ólmoz le a tömegek koporsójában!

- Az alkalmazkodásra való képtelenség teszi a lírikust; de a mértéke az a hatalom, amivel ezt a képtelenséget megindokolja, felmagasztalja.

Igeszerűek e kijelentések és kínálkoznak is úgy, mint a textus-szövegek a prédikátorok számára. Egy-egy gondolatnak olyan a konstruáló szövevénye, hogy kibontani kellene és a rövidke tételből értekezés, fejezet lenne. Mondjuk, hogy könyvek torlódnak eben a könyvben... és az írók, továbbfantáziálással, az elágazó gondolatok analízisével, a képzelet titkainak rámutatásával írhatnák a történetet: ahonnan, ahogyan, amiért egy-egy ilyen Osvát-aforizma, a megkutatott mélységekből felvetődött.

Művész számára, a továbbírás számára, matéria, izgalom, meglendülés, az ilyen távlatokba hanyatló révülések:

- Szörnyű az emlékek reménytelensége...

- Ha az eszmék felébrednének, megvalósultságuk kábult álmaiból... Nem képzelhetünk szomorúbb ébredést...

- Egyszerűség: bárányfelhőn ül az Isten...

A fölséges szólam:

- Könyörgő karú gyönyörű gyermek a vágy, - oly ártatlan, hogy ölni lehet érte...

Aki ezt leírta, beleszédült a vágy karolásába, de hogy így tudott eszmélni, lét-öleléssel így jelentkezni, nem búg-e a szólam arról is, hogy élni szeretett, tudott volna, aki meghalt?...

*

Zordon, magában álló könyv a magyar literatúrában. Rossz lehetett volna a sorsa, mint az emberé, aki megírta. Nem portéka a mai kiadó számára és nem lett volna könyv belőle.

Osvát Ernő mellett meg kell említeni a férfiút, aki kultúra-értésével és áldozatkészségével, a maga költségére megjelentette a munkát. Nobilis érzékenységgel, a névtelenséget kívánja. Respektálnunk kell, de írjuk ki róla, hogy halkan, finom melléállással környezte Osvát Ernőt, tragikus éveiben is. A kincs, a példátlanul gazdag könyv elkallódott volna az impozáns Anonymus nélkül. Az irodalom tudja, megjegyezte a nevét.

Ignotusnak is szerepe volt a könyv körül. Bevezetőt írt Osvát gondolatai elé és a tanulmány megrendítő különjáró, sajátos vonzású: olyan, mint akiről íródott. Ignotus leghatalmasabb írásainak élére kerül ez az Osvát-stúdium. Külön eseménye a könyvnek.

Tisztelettel kell megemlíteni a gyomai Kner-nyomda munkáját, ahol a könyv készült. Nemes tipográfiája, kötése, szolgálja a rendkívüliséget.

RÉVÉSZ BÉLA (Budapest)

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 719-723. l.)