(Versek. Budapest. A Vajda János Társaság kiadása)
Erős kísértésben vagyok, hogy megdicsérjem Balázs Istvánt, ha nem volna egészen banális ennyi titáni zordsághoz és búbánathoz egy polgári dicsérettel felkéredzkedni. De hogy minden versének valami acélos elzengése van és magukhoz rezegtetik a lelkeket – az enyémet különösen -, és hogy verseihez megírt egy előszót oly szépen, mint ahogy csak versírók tudnak prózát írni, ezért őszintén hálás vagyok neki.
Keresek egy szót, mely magába sűrítve hozna mindent, vagy azt az egyetlen valamit, mi elkülöníti Balázs Istvánt a többi „fiatal”-tól. Lehet, hogy az én hibám, lehet, hogy a Balázs Istváné is még, hogy adós maradok ezzel a szóval. Amit szeretettel nézek rajta és benne, az az imponáló fiatal erő, minek szabad ontását nála – igen okosan – komolyan számba vett művészi szempontok szabályozzák. Igaz ugyan, hogy nem nagy dicsőség fiatalon fiatalnak lenni. Ha élnem adatik, legyek az örök termés Matuzsáleme. De ahogy Balázs István néz most életet, várost, gyárat, tengert, embert, ez a pillantás, biztos vagyok abban, nem fog harminc év múlva sem megenyhülni.
Van egy négy változatból álló leírása, a „Tájképek” című. Ennek az egy versének mindent megmondani tudó művészete teljes kezesség néhol „szétdobált nagy szavak”, „vérszín tubarózsák” és egyéb zengő kórusok ártalmatlansága mellett. Egy másik költemény, a „Magyar Tájék” finom verhacreni zenéje, mondanom sem kell, hogy egészen elbájolt engem, szelíd akadémikust.
Balázs István, mint modern fiú, betekint egy bárba is, illetve egy negro borzongás lelkének fekete kútjába. Az eredmény Afrika éneke c. versében egy meglepő anti-ku-kluxos fenyegetés. Mennyivel szelídebb és igazabb egy bárzongorástól ez a néger ének:
„Ain’t got nobody in all this world,
Ain’t got nobody but ma self.
I’se gwine to quit ma frownin’
And put ma troubles ont he shelf’.
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930., 704. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése