Mihály László: Én nem kívánom…

Én nem kívánom őket, tapsukat, nem.

Az emberek vásáriak, gonoszak –

Hányszor futok riadtam el előlük,

Nehogy a kincseim velük megosszam.

Barátomnak nevezhetek akárkit;

Szó csak: szívem előttük is bezárom,

Meg nem tudják, mit gondolok, mit érzek:

S nem győzhetnek soha ezen a váron.

Önzőn, zsugorin mindent féltek, őrzök

S érzést, vágyat, gondot a lelkem elzár

S megsiratom gyötrődve, fájdalommal,

Mikor egy-egy dalom véletlen elszáll.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 5-6. sz.

Az orgona. Csirikov E. „Szitén”-e után írta: Váradi Béla

Mily csodásan is illatos az orgona kora tavaszi reggelen, mikor a nap még nem űzte el az éjszaka hidegét és hajnal harmatját sem itta még fel a virágszirmokról.

Egy ilyen tavaszi reggelen szokott sétámból hazatérve, a város szélén, gyermekkori pajtásommal, egy kedves kis leánnyal találkoztam.

Kerek tíz éve nem láttuk egymást. Mondanom sem kell, hogy milyen nagy és kellemes volt a meglepődés.

- Hát maga él?... maga csúnya, hűtlen fiú!

- És magából milyen pompás szép nagy leány lett!

- Úgy találja?

- Sőt!... Egy modern istennő… ki mellett az ókor összes istennői elbújhatnak. De tényleg, mennyire kifejlődött.

- A maga utáni epedésemen. Mit gondol, tíz év sok idő.

- Én meg éppen szerettem magát… ezt csak most érzem úgy igazán, mert hisz’ akkor még oly fiatalok, naivak voltunk. Emlékszik… mikor mamásdit játszottuk a kertjükben? De buta is voltam… bár csak most is játszhatnánk úgy…

- Maga akkor is nagy kópé volt.

- Azok voltak életem legszebb percei. Tavasz volt akkor is… kertjükben az orgona már virágzott, aromájával színig töltötte a kis pavilont, hol a kismama és papa boldogan, szívdobogva kipirult arccal csókolták egymást.

- Igen! Én is jól emlékszem vissza, mintha csak tegnap lett volna… Mily boldog is voltam.. és maga milyen szemtelen…, hogy ölelt, csókolt – akár egy felnőtt. Az orgonavirág, a zsenge tavasz életre kelése, az élet illata elvette az eszem, magából csak egy csillogó pápaszemet és egy reszkető piros ajkat láttam…. És ha akkor a szegény kis cicám nem ijeszt meg bennünket… Ó, borzasztó, még rá gondolni… nem is tudom, hogy mi lett volna a játék vége.

- Minden – csak borzasztó nem. Éppen úgy játszottunk volna tovább a mamásdit és a cicuka sem kapta volna tőlem azt az elkeseredetteljes rúgást, amitől másnap meg is döglött.

- Na hát! Maga barbár! Maga gyilkos! Hát maga ölte meg a drága kis cicámat! Oh, én buta liba! Tíz évig azt hittem, hogy attól szenvedett ki az aranyos, amit neki akkor hirtelen, meggondolatlanul kívántam.

Láttam, hogy ifjúkori szerelmünk kezd kriminális üggyé fajulni s a drága kis mamukám leplezett mérgében éppen úgy rúgta volna szeretett kis cicukáját mint én, ezért siettem az elmúlt mamlaszságomra fátyolt borítani.

- De mit keres maga itt a város végén és hozzá még ilyen jókor reggel – kérdeztem tőle igen udvariatlanul.

Láttam az arcán, hogy tapintatlan kérdésem váratlanul s kellemetlenül érintette és szívesebben elbeszélgetett volna még a régi szép időről.

- Mi itt lakunk nem messze az állomástól és imádom a tavaszi reggelt – szólt leplezni akart durcássággal a kicsike. – De nehogy rosszat gondoljon rólam, már haza is megyek.

- Már?... Igazán kár! Hazakísérhetem? – kérdeztem mindent jóvátenni akaró kéréssel.

- Micsoda kérdés? Kötelessége!... Ifjúkori jogainál fogva – kötelessége…

Dobos László: Döblingi este

Fájdalom borzongott bomlott agyán

S lassan bolygott erében sűrű vére,

Ha visszagondolt fáradt életére,

Mikor ráhullt a döblingi magány.

Az ablakhoz ült s messze-messze bámult,

Jelt várt keletről, szent Ábel-tüzet

S az álmodó nép sohasem üzent,

Hűs este lett a ziháló melle tágult.

Évek múltak, a jelt hiába leste,

A sötétség kormos ködöt szitált,

Furcsát gondolt és sóhajtva felállt:

„Lement a nap, jöjj hát döblingi este!”

S fiókjából a pisztolyt előkereste.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 5-6. sz.

Dobos László: Csönd

 

Falusi ház most éjjeli tanyám,

Kék holdfény furán táncol a falán

S mázsás takaróm – fülledt, égi csönd.

Csönd…

De a kertben most lehull egy gyümölcs

S amint a földre döng:

Megreped és szétpattan –

A csönd.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 5-6. sz.

Szalay Gyula: János csatát veszít

A szívén páncél feszült, alatta pedig nem volt semmi, csak jég, hidegség és fagyott vágyak…

Ilyen volt János.

*

Húszéves lelkének simuló rajongásával ölelte körül barátját, Istvánt, aki tizenöt évvel volt idősebb őnála. Csodálkozva hallgatta szédítő történeteit az afrikai dzsungelekről, az elejtett tigrisekről, amelyeknek a bőrén most büszkén tapos, harcairól a francia légióban, ahová a végzet sodorta. Ilyenkor ujjongva érezte, hogy nincs derekabb ember Istvánnál a földön. Büszke volt rá nagyon.

Ha István beszélni kezdett, az ő lelkében is feltornyosultak az álmok kavargó folyókon emelt gigászi hidakról, csatát nyert hadsereg élén hófehér paripákon száguldó vezérekről, égre futó könyvespolcok között, glóbuszok, fóliánsok s vigyorgó halálfejek mellett dolgozó tudósokról. Ekkor mindig ő volt a hídépítő, a hadvezér, a tudós.

Hírnévre vágyott, nem pedig szerelemre. Azt hitte, hogy a szerelem, mint a quadrigának a hátulsó lovai, visszahúzza a feltörő férfiakarást s az asszonyban átkot látott, aki megbabonáz és eljegyez a közönséges életnek. Mindenki úgy hívta csak, hogy Fagyottszívű Jancsika.

Most is ketten ültek csak a hófehér teraszon, a májusi sugártörésben, István és János.

János szólt először:

- Gyönyörű ez a délután, István. Mesélj valamit az életedből, ami úgy perzseljen, mint a sugár, úgy kacagjon, mint a tavasz és úgy bódítson, mint az illatár…

- Meséljek, János? De hiszen te nem szereted a szerelmet, most pedig csak arról lehet beszélni. Furcsa legendák, harci kalandok kandallótűz mellett érdekesek.

- Hát mesélj, amiről akarsz – szólott János. – De különben nem, nem szeretem! – s dacosan letépett egy lehajló rózsát, melynek hervadt szirma halkan hullni kezdett, mint a hópehely karácsony idején.

István csak mosolygott. Látta, hogy küszködik a fiú magában és azt is tudta, kivel viaskodik. Megszólalt:

- Ne légy szamár, fiam! Az élet úgy szép, ha béke, és úgy csúnya, ha harc. A béke pedig szeretet. Azt hiszed, hogy csak te vagy egyedül, aki álmokat rejteget magában és összetörte azokat az asszonyi szirtfokon? Nem kívánom, hogy úgy legyen, de úgy lesz veled is.

- Ne kínozz, István! Ne bántsd az álmaimat – könyörgött János.

- Isten őrizzen. Én nem bántalak… Hanem várj, elmondok egy történetet Péterről, aki költő volt és nem lett költő, csak ember – szólott István.

Koncz Géza: Halálos büszkeség

De hát mindig az a – mint ahogy nevezni szokta – sváb kontárfilozófus lézengett Juci körül.

No – vélekedett -, majd holnap keresek alkalmat a négyszemközti beszélgetésre. Mit mondjak azonban? Hogyan kezdjem? Igen. Egyszerűen megmondom, hogy imádom és ne haragudjon többet rám azért a levélért. – Ebben teljesen megnyugodva lehunyta szemét.

A reggeli nap a félig spalétázott ablakon belopódzva, egy dühödt arcra mosolygott. Az álom fátylát akarta talán felemelni, hogy megláthassa, mi folyik alatta. Valóban mulatságos lett volna azt szemlélhetni. Laci ugyanis a hatalmas Sumpfot botozta irgalmatlanul, egy valami görcsös furkóval.

- No, elég már az alvásból! – rázta meg őt Gödör pali, aki idegen háznál mindig a legkörültekintőbb, legtapintatosabb volt.

Az álmában megriasztott csaknem válaszolt az első szavakra, de aztán föleszmélt társának böködő fejére és szemöldök húzogatására mely a:No, mi leszt!-t – kísérte.

- Tudod, hogy már fél nyolc? Nem otthon vagyunk ám! – folytatta Palkó. – Barátom, itt hajnalban kelnek az emberek.

Úgy is volt. Mikor a mosdáshoz indultak, a lányok teljes díszben már a templomból tértek meg.

A délelőtt – amire Laci minden további reményét építette – gyorsan elröpült és reá nézve csaknem egészen eredménytelenül. Pedig alkalom is nagyszerű kínálkozott. Jucit tejfölért küldte mostohaanyja s ekkor ő ajánlkozott, hogy elkíséri. A lány beleegyezett, elfogadta a felkínált lovagi szolgálatot.

Most már négyszemközt voltak; a bátorság azonban megroggyant, inába szállt Lacinak. Mondókájával nem mert előhozakodni, zavart és ügyetlen volt. Sokára bökte ki az első kérdést:

- Hogy tölti itt az idejét Jucika?

- Jól.

- Gyakran jár barátnéihoz?

- Gyakran.

- Mit csinálnak, ha együtt vannak? Szoktak társasjátékot játszani?

- Igen.

Most aztán már kifogyott a kérdeznivalókból. Abbahagyta és ment szótlanul Juci mellett, aki már kezdetben sejtette, hogy tőle mást szeretne Laci megtudni, mint a fentieket. Ezért adott oly kurta és számítóan közömbös válaszokat.

Laci egyre morfondírozott magában. Juj, de hülye vagyok! Mindjárt odaérünk és még mindig nem szóltam arról. De hátha szamárságot fogok összekotyogni? Aztán még meg fog haragudni… Eh, legalább tudni fogom: mihez tartsam magam. Csak ne nézne olyan nagyon komolyan! A teremtésit neki! Hogy kezdjem el? – De miért is nem kérdez ő engem?

- Jucika!... – szólalt meg hirtelen jelentős hangsúlyozással.

- Tessék.

Most aztán ingadozott; micsoda fontos dolgon folytassa amúgy hamarjában?

- Ugye… e… e unalmas itt falun lenni?

- Nem! Én jól érzem magamat! – hangzott az elutasító felelet. -  De már helyben is vagyunk. Várjon meg itt kinn, rögtön jövök. Azt hiszem, nem fog unatkozni addig?...

- Nem.

Hogy unatkozott volna? Szidta, átkozta magát ügyetlenkedése, bátortalansága miatt.

Mihály László: Sajnállak, csendes boldogok

Bevallom: sokszor szörnyek irigyellek,

Gyötrődöm kínzón s könnyezek titokban,

Mégis sajnállak, csendes boldogok, ti:

Meddig tart nálatok a tűz, a láng?

Egy évig, kettőig s aztán kilobban.

Megkaptátok a vágyott, drága lánykát,

Karjánál nincs se formásabb, se lágyabb

S csókoljátok ma izzón, holnap unva,

Én el nem juthatok soha enyémhez,

Örökké égetnek engem a vágyak.

Jó így: szenvedni égő, árva kíntól,

Ezer leánykacajra felfigyelni,

Ezer leány elébe szórni rózsát,

De meg nem állhatok csak pillanatra;

Tovább, tovább: rossz, szörnyű a valóság.

Sajnállak, csendes boldogok, lenézlek,

Nekem mindig telve lesz serlegem,

Sötéten átkozódom, vagy remélek,

De megmaradok ifjúnak örökké

S a mámor addig tart, míg az élet.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 5-6. sz.