Egy megtört ember állt a nagy tükörhöz,
S a holdas éjben szólt a nagy tükör:
„Az arcot mintha láttam volna már!
Akkor még rózsát hintett rá a nyár,
S mosolygott, víg volt, kacagott…
De vége, vége szállt a nyárnak,
A napsütések ködre váltak,
S a régi rózsa szirmot hullatott.
A szembe mintha néztem volna már!
Akkor még izzott, égett benn’ a nyár
S szikrát pattogott szomjasan…
De vége, vége szállt a nyárnak,
A napsütések ködre váltak
A tűznek már csak hamva van…
Az ajkat mintha láttam volna már4
Egy másik ajkkal raj’ lakott a nyár
S a vágy beszédes mámora…
De vége, vége szállt a nyárnak,
Elégtek már a régi vágyak,
Hideg az álmok vánkosa!..
A szem, a száj, az ajk, a szív, a haj
A nyári fényt elégte oly hamar…
S ki mindig víg volt, kacagott:
Elhallgatott egy őszi délután’,
S míg szállt a köd susogva és puhán,
Bezárt egy nyári ablakot…”
Az elfáradtnak reszketett keze…
És könnyet szórt a felszakadt sebe.
Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II.
évf. (1926) 3-4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése