Dobos László: Pénzes Péter szerencséje

Fergeteges jókedve kerekedhetett egyszer a Sorsnak és egy családot elkeresztelt Pénzesnek. Ezek a szomorú emberek mázsás teherként cipelték életükön keresztül a furcsa tréfából szerzett nevet. A világ gúnyos nevetését hallották fülük mögött s ha bemutatkoztak, keserűen torzult el arcuk mert mindig megkapták a furcsa néven csodálkozók hahotáját. Égy így éltek már nemzedékek során keresztül, amikor megszületett a család megváltója, az utolsó férfi. Pénzes, aki végső családi fellángolásában elhatározta, hogy nevéhez dús vagyont szerez. De lassan-lassan negyven esztendő telt el születése óta s ő még mindig csak kaparászó hivatalnoka volt az egyik pesti elöljáróságnak. Évek torlódtak egymásra és Pénzes Péter hatalmas vágya, hogy gazdaggá lehessen, rögeszmévé súlyosodott a lelkében. Nem hazárdjátékon akart nyerni, gyávább volt; nem összekuporgatott fizetési morzsákból akart meggazdagodni, türelmetlenebb volt, hanem csak olyan egyszerű módon kívánt rengeteg pénzhez jutni, amilyent gyenge eszével el tudott képzelni s amely tehetetlen gyámoltalanságához leginkább megfelelt: szeretett volna pénzt – találni. érezte, hogy el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor szeme előtt sötétedik majd egy pénzes táska az utca kövezetén s ő felveszi, sok pénzt lesz benne, de az mind az övé lesz, csak az övé lesz!

Lassan annyira beleélte magát eljövendő gazdagságába, hogy gőgös, dölyfös lett a reá váró vagyonra, mely boldogsággal fogja megjutalmazni őt, a sokat fáradó embert. Hivatalnok társai persze még jobban nevettek rajta; eddig azért, mert Pénzes volt és sohsem volt pénze, ezután pedig mert még dölyfös is lett csupán álmában beteljesedő gazdagságára és így olyan szánalmas együgyű volt szegény Péter, aki úgy bízott abban a szerencsében, mely csak a névosztogatásig maradt iránta bőkezűen szeretetreméltó. Este, ha kijött a hivatalos épület kapuján, mindig abban reménykedett: hátha ma! S így sohsem unatkozott. Állandóan gyalog járt, mert tudta, hogy villamoson hiába találna valamit, tizenöt-húsz szempár előtt nem lehetne észrevétlenül tartózkodni. Legtöbbször sötét, szűk utcákon járt, mert azt is tudta Pénzes Péter, hogy a körutakon hamarosan észreveszik az ilyesmit. De néha-néha, mikor kikerült a szikrázó fényű utakra, hol feléje villantak a kirakatok, ilyesfélét dünnyögött:

- Te fény, ne nevess; te arany, ne ragyogj; te szépséges világ, ne kiálts; te virág, cukor, gyümölcs, ne illatozz, mert szamarak vagytok! Szamarak vagytok mind! Nekem pénzem lesz és te fény, arany, szépség, illat ijedten görnyedezel majd előttem, amikor mindenható pénzemmel megvásárollak. Ti rohanó, spekuláló emberek, ti is szamarak vagytok, de ez így van rendjén. Ti összehordjátok a vagyonotokat könnyből, verejtékből, hogy egy utcasarkon elveszítsétek és én megtaláljam őket. Bizony Isten, szamarak vagytok! Szamarak! De ez így van rendjén.

A hullámzó körutakról sokszor tévedt vissza egy szűk utca tájékára, amely bűzös és szennyes volt, két oldalán szürke arcú kőkaszárnyák nyargaltak az ég felé és úgy tűnt fel Péternek, mintha lecsapolt, mély csatorna fenekén járna. De eljárt arra, mert egy ablak fakó-piros függönye mögül elő-előcsillant egy borzas szőke fej… Sokszor órákig is ácsorgott az ablak alatt, csak láthassa, de ha kimosolygott a sápadt lányka, ijedten húzta válla közé kopott, öregedő fejét és sietve loholt tovább. Ilyenkor el-elhatározta, hogy nem megy többé arra a tájra, de ha megleli pénzét, a lányt magához veszi és ráhullatja mindet. Oly szép kék szeme volt…

Másnap újra elment.

-        -        -        -        -        -

Egyszer késő éjjel tért haza. Előtte nagy társaság vonult be a kapun s mikor a házmester számára pénzt ráncigáltak ki zsebükből a férfiak, az egyik elhullajtott pár zöldhasú bankót. A házmester azonban észrevetette és – régi becsületes ember volt – utána vitte azúrnak.

Óh, a szamár! dünnyögte Péter, amikor ezt az „istentelen” cselekedetet látta.

Mérgelődve mászott fel a lépcsőkön A dühtől nem tudott elaludni.

*

Hétfő volt. Egész  nap esett az eső. Benn az íróasztalánál Péter azon tépelődött, hogy csak ma el ne veszítse az illető a pénzt, mert még eláznék és ő még csak hasznát sem vehetné. Még elképzelésben is borzalmasnak és végzetszerűnek látszott ez a fordulat. De mikor hazaindult, már szivárvány szalagozta az eget és biztos tudattal lendült neki az útnak, hogy aznap feltétlenül megleli megálmodott szerencséjét. Mily fölséges gondolat! Koldusan elindulni a hivatalból és milliomosként hazaérkezni!

Az esi sötétség fekete ködöt szitált a városra. Befordult abba az utcába.

És egyszerre…

Nem, nem, ez lehetetlen –hebegte önmagának Péter és olyanformán érezte magát, mint a múltban, amikor egy régóta betegeskedő rokona halt meg. Hiszen vágyható volt, mégis mennyire lesújtotta a családot. Amikor beteljesedik, mégis döbbenetes. És most is. Ezt várta egész életében, ami ott fekszik a járdán, de most, hogy ordít feléje valóságban az a fekete tárca, az mégis zavarba hozza és megrökönyödik a helyzettől. Csak egy lehajlás és az övé! Igen, de nincs-e valaki a közelben? Nincs. De mégis. A kapuban, mely előtt a társa fekszik, pipázva újságot olvas a házmester. A nyomorult! Mintha csak azt a fekete pontot őrizné, amely egy ember számára az élet! Péter már oda is ér. A tárca mellett megáll, rágyújt, hogy addig kitaláljon valamit. Abban a pillanatban a feltekintő házmester is meglátja a földön fekvő tárcát.

No, most mi lesz, Uramisten?

Péter látja, hogyan rándul meg a házmester válla, amint nyúlna a zsákmányért. Farkasszemet néznek. Már mindent feltételeznek egymásról. Péter ugyan lehajolhatna s elmenekülhetne vele, de a házmester kiabálni kezdene, botrányt csapna, még tolvajsággal is vádolhatnák. Az rettenetes volna. Ellenben hirtelen kicsúszik kezéből az öngyújtó. Éppen a tárca mellé. Lehajol s mindkettő a kezében van. Remegő lábbal lép tovább, amikor érzi, hogy megindul feléje a házmester. Nem mer felnézni, rettenetes súlyt, nehéz feketeséget érez maga körül. Vállán egy kezet:

- Uram, az a pénztárca…

- Miféle pénztárca…?

- No, ne adja a gyereket, hát amit a kezében szorongat.

- Én – kezemben… óh én… hát valóban ott szorongatja a kezében, nemhogy zsebre vágta volna azonnal. Ott tágul, feketedik a kezében, szétterpeszti ujjait… óh…

- Hát tessen már ideadni, hallja-e az úr! – kiált most már gorombán a házmester, én majd elviszem a tulajdonoshoz, aki elveszítette, mert hát én a kapuból mindent láttam.

- De hisz nem is nyúlt utána – veti ellen Péter.

- Persze, mert az úr mingyá’ elhalászta!

- Nem adom. Most maga akarja a pénzt.

- No de… Hogy még én? Ilyet ne mondjon még egyszer! Rendőrt hívok. Ez mégsem járja.

A „rendőr” szóra már verejték-gyöngyöket izzadt Péter homloka. Látta, amint összekötözik, a nép után vihog és azt mondják rá: „Lopott!”

- Hát vigyük el ketten, ha ismeri az urat.

- Elég leszek én egyedül is, vagy azt hiszi tán, hogy nem adom oda, mi? Ilyet ne mondjon még egyszer. Alávaló…

Már húszan is körülállták őket. A házmester erős, fölényes hangja máris igazolta a saját igazát a tömeg előtt. A félénkség, a megrettenés a bűnösség szava! Már a dagadt házmesterné is kinn visítozott:

- Hogy nem szégyelli, úriember, oszt lop!

- Hát lopott?  - dugták hozzá tízen is a fejüket.

- Hiszen csak rá kell nézni az éhenkórász képére, máris látni! No de az uram nem hagyja elveszni az igazságot! – rikácsolt jobbra-balra.

Megérkezett a rendőr. A házmester beszélt.

- Hát nézze kérem, lopott a gyalázatos. Elmegyek mellette, mert éppen munkából jöttem hazafelé, - biz magamfajta becsületes szegényember két keze keserves munkájával szerzi a kenyérre valót, nem úgy, mint ez a semmiházi, no igen, mert hogy elmegyek mellette, hát csak érzem ám, nyúlkál valaki felém oszt mán húzza is kifelé a tárcámat a zsebemből. De, hogy úriember, oszt nem rühell lopni a piszkos! S hozzá magamfajta szegény kódistól.

Péter szeme előtt már összefolyt minden: a nagyhangú házmester, a hízott felesége, a szitkozódó tömeg, a fehérkesztyűs rendőr. Néha-néha vergődve közberebbentett egy-egy ellenvetést a házmester beszédébe, de a tömeg dühe rácsapott. Már tanúk is akadtak, akik látták, amikor benyúlt Péter a házmester zsebébe. Egy lány hangja élesen csengett:

- Erre lófrált mindég, már gyanús volt mindenkinek. Igen rossz arca volt, úgy féltünk tőle…

Péter felriadt, ránézett a lányra: piros volt a szája, a haja szőke s festve az arca. Ő az! Óh, mily szép volt az ablakban s mire leért és beszélni kezdett, már utcalány lett. Szétfoszlott előtte minden. Hagyta, hogy vigye a rendőr.

A házmester lelkendezve futott a lakásába. Megállt az asztalnál és úgy bámulta a talált jószágot, lámpafénynél. Felesége a vállán keresztül kukucskált. A tárca a világosságnál már nem is volt biz olyan finom, hanem csak afféle olcsó jószág. De dagasztott! Kitárta…

… és szép, fehér papírlapok voltak benne tömötten elrendezve és hidegen nevettek a házmester tágra nyílt szemébe.

Egy tréfacsináló ötlete: szép fehér üres papírlapok…

*

Pénzes Péter megsemmisülve vánszorgott az őrszoba felé.

A rendőr vigasztalta:

- No hiszen, tudom én, hogy nem mid igaz, amit a házmester összehordott, az ember látja azt, amit lát; majd eltussoljuk az ügyet, hiszen közös kenyéren élünk… no.

De Péter szeméből csak kicsordult a könnyű. Legszebb álmát, elsikkasztott szerencséjét siratta.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 3-4. sz.