Szalay Gyula: János csatát veszít

A szívén páncél feszült, alatta pedig nem volt semmi, csak jég, hidegség és fagyott vágyak…

Ilyen volt János.

*

Húszéves lelkének simuló rajongásával ölelte körül barátját, Istvánt, aki tizenöt évvel volt idősebb őnála. Csodálkozva hallgatta szédítő történeteit az afrikai dzsungelekről, az elejtett tigrisekről, amelyeknek a bőrén most büszkén tapos, harcairól a francia légióban, ahová a végzet sodorta. Ilyenkor ujjongva érezte, hogy nincs derekabb ember Istvánnál a földön. Büszke volt rá nagyon.

Ha István beszélni kezdett, az ő lelkében is feltornyosultak az álmok kavargó folyókon emelt gigászi hidakról, csatát nyert hadsereg élén hófehér paripákon száguldó vezérekről, égre futó könyvespolcok között, glóbuszok, fóliánsok s vigyorgó halálfejek mellett dolgozó tudósokról. Ekkor mindig ő volt a hídépítő, a hadvezér, a tudós.

Hírnévre vágyott, nem pedig szerelemre. Azt hitte, hogy a szerelem, mint a quadrigának a hátulsó lovai, visszahúzza a feltörő férfiakarást s az asszonyban átkot látott, aki megbabonáz és eljegyez a közönséges életnek. Mindenki úgy hívta csak, hogy Fagyottszívű Jancsika.

Most is ketten ültek csak a hófehér teraszon, a májusi sugártörésben, István és János.

János szólt először:

- Gyönyörű ez a délután, István. Mesélj valamit az életedből, ami úgy perzseljen, mint a sugár, úgy kacagjon, mint a tavasz és úgy bódítson, mint az illatár…

- Meséljek, János? De hiszen te nem szereted a szerelmet, most pedig csak arról lehet beszélni. Furcsa legendák, harci kalandok kandallótűz mellett érdekesek.

- Hát mesélj, amiről akarsz – szólott János. – De különben nem, nem szeretem! – s dacosan letépett egy lehajló rózsát, melynek hervadt szirma halkan hullni kezdett, mint a hópehely karácsony idején.

István csak mosolygott. Látta, hogy küszködik a fiú magában és azt is tudta, kivel viaskodik. Megszólalt:

- Ne légy szamár, fiam! Az élet úgy szép, ha béke, és úgy csúnya, ha harc. A béke pedig szeretet. Azt hiszed, hogy csak te vagy egyedül, aki álmokat rejteget magában és összetörte azokat az asszonyi szirtfokon? Nem kívánom, hogy úgy legyen, de úgy lesz veled is.

- Ne kínozz, István! Ne bántsd az álmaimat – könyörgött János.

- Isten őrizzen. Én nem bántalak… Hanem várj, elmondok egy történetet Péterről, aki költő volt és nem lett költő, csak ember – szólott István.

János letette a hervadt virágot és figyelt. A méhek andalító dallamot döngtek a fűben, a szél suttogott, mint ifjú mátkapár s a fák közt orgonaként búgott a galamb. István megszólalt:

- Péter szegény fiú volt és Pesten tanult. Nem volt semmije, csak a lelke. Egy földbe süppedt kis tabáni háznak a petróleumlámpás hónapos szobájában tengette az életét. Nyáron melege volt, télen fázott, mert sohasem fűtött szegény. Ha nagyon hideg volt, elment ődöngetni az egyetem folyosóján s mikor hazatért és betekintett a jégvirágos ablakon, fázósan borzongott össze:

- Huh, de nagy hideg lehet odabent!

- Csak aludni járt haza télen, ha ugyan alvásnak számít a didergés.

De ha eljött a tavasz, akkor az övé volt a világ. Kijárt a temetőkbe elmélázni a sírok fölött s ha néha felment a hegytetőre és lenézett a városkolosszusra, ujjongva kiáltott fel:

- Mennyi fény, mennyi gazdagság s erre nekem mindre nincsen szükségem. Csendüljetek össze hegyek, zengjetek ti erdő fái, csicseregjetek madaraim, íme egy ember, aki boldog!

Végtelen természetimádatában ilyenkor zsongani kezdtek lelkében a dalok. De ő nem tudta, hogy azok dalok s nem tudta, hogy költő. Csak heurékázott, mint a kincsre talált ember.

A süppedt kis házban, ahol lakott, volt egy leány is, Margitkának hívták. Furcsa kis teremtés volt, nagy világító fekete szemeivel mindig úgy nézett, mintha sírni akarna, pedig kacagott örökösen, reggeltől estig nem unt meg örülni.

Reggelenként rendesen bekopogtatott a Péter ablakán, amin a kétéves por volt a függöny.

- Péter úr, felkelni. Hét az óra!

Péter már akkor mindig ébren volt, de nem kelt volna fel a fél világért. Ilyenkor édes bizsergést érzett a szíve táján. Lám, milyen nagy úr lett belőle, kisasszonyok költögetik reggel.

Napközben kitárta a szobája ablakát és bámult kifelé a kertbe és úgy tudott örülni, ha felfedezte valahol Margitkát. Órák hosszat el tudta nézni, hogy hajol a kézimunkája fölé nagy komolyan, vagy milyen kedvesen dugja a karót a paradicsom mellé!

Ha beszélni szeretett volna, rendesen nagyot köszörült a torkán Péter s ha Margitka arra nézett, fülig vörösödött. Rendesen a leány segítette ki zavarából:

- Mi az, Péter úr, talán beteg?

- Nem vagyok én, instállom.

- Azt hittem, hogy azért köhög. Hát akkor miért köhögött?

- Hát csak úgy köhögtem, Margitka. Gyakoroltam a köhögést.

- Hej! ravasz ember maga Péter úr! Nem azért köhögött, hogy arra nézzek?

- Hát ig…en …azaz …óh nem, a világért sem Margitka – hebegett Péter, amikor is olyan volt, mint a főzött rák. Erre rendesen el is tűnt az ablakból.

Odabent aztán szidta magát, mint a bokrot.

- Oh, én emeletes szamár. Nemhogy azt mondtam volna, hogy igenis őt akarom látni, hogy nem tudok nélküle élni, hogy legyen az enyém a drága! Szamár vagyok, szamár!

De bizony erre a dikcióra nem került soha a sor. Gyáva volt Péter rettenetesen, a tavasz rácsókolta a mámorát s úgy érezte, hogy meg kell halnia Margitkáért.

Most már nem volt boldog, mint azelőtt. ha kiment a temetőbe, vagy a hegytetőre s fellobbantak lelkében a dalok, a boldogság himnusza helyett a fájdalom szonettjeivé váltak. S most már le is írta őket és nem győzött eleget csodálkozni, hogy milyen szépek azok. Egy néhányat megmutogatott barátainak, akik elragadtatva dicsérték, majd beküldte lapoknak és elfogadták. Lassanként úgy kezdték emlegetni, mint a modern Himfyt, a fájdalmas szerelem ihletett lantosát!

S bár elismert tehetség volt,nem merte mégsem a verseit megmutatni annak, akinek szóltak, mert hátha ráismer, hogy neki írta s akkor… akkor nem is tudja, hogy mi történnék vele.

Margitka nevenapján aztán megesett a dolog. Péter elhatározta, hogy virágokat szed a kedvesnek. Kiment a hegyek közé s egy szekérkeréknyi nagy koszorúval tért vissza, hogy majd otthon kötöz belőle csokrokat.

Amikor belépett a szobájába, meglepetésében majd a földre ült.

Margitka ott állott az asztal mellett és kinnfelejtett verseiben lapozgatott. Péter kétségbe volt esve, nem tudta, mit csináljon a koszorúval és hogy vegye el a verseket. A leány csak mosolygott:

- Nem is tudtam, Péter úr, hogy maga verseket is szokott írni…

- Igen, szoktam néha – szorongott Péter, de…

- Na, nem is olyan néha – nevetett a leány -, hiszen egész könyvre való vers van itten s milyen szépek. Mondja, kinek írja maga ezeket az epedő költeményeket?

Péterrel forogni kezdett a világ, legjobban szeretett volna már kívül lenni a szobáján!

Hát senkinek, instálom, csak úgy a magam mulatságára. Igaz – nyögte -, hogy közben gondoltam valakire.

- Ki az a valaki, valami Margitkát láttam itt az egyikben – kíváncsiskodott a leány. Közben a szeme szögletéből huncutul felnézett a fiúra és megállapította úgy magában, hogy nem is olyan csúnya ez a Péter és elvégre mérnök lesz. Csak ne lenne ilyen szörnyen együgyű.

Péter nem bírta tovább a vallatást, hanem hóna alatt a koszorúval kiszaladt a szobából, s kintről kezdett kiabálni:

- Akarja tudni, ki az a Margitka? Megmondjam? De nem fog megharagudni?

- Nem hát, hogy haragudnék, Péter úr!

- Hát maga, Margitka – s pipacsvörösen rontott be a szobába. Rettentő zavarában egyenesen a leány nyakába akasztotta a koszorút:

- Ezt pedig magának hoztam a nevenapjára!

Margitka felkacagott.

- Nekem, Péter úr? Nekem? De akkor miért szaladt ki a szobából? És hozzám írta azokat a gyönyörű költeményeket? Maga egy aranyos fiú ám, Péter.

A fiú állott, mint a feszület. A leány lassan közeledni kezdett felé, a kezét a vállára tette s lassan emelve fel a fejecskéjét, mosolyogva a fiú szemébe nézet:

- Szóval, Péter, maga szeret engem?

- Szeretem, Margitka!

- Na hát akkor csókoljon meg! – és a nyakába ugrott.

… A vadrózsakoszorú szétszakadt. A virágok, mint isteni szőnyeg terültek szerteszét a földön s ők úgy állottak ott a szoba közepén, mint új, boldog Ádám és Éva. A homályos ablakon betört fáradt napsugár glóriát font fejük fölé.

-        -        -        -        -

Egy hét múlva Péter megint kiment a hegytetőre, verset írni. De nem tudott. A boldog szerelem megölte a kesergő szerelmet és vele a költőt. Amikor a lapja új költeményeket kért tőle, ezt írta a szerkesztőnek:

„A szerencsétlen Neves Péter költő meghalt és feltámadt, mint boldog ember.”

S nem írt többé soha verseket…

*

István elhallgatott.

A távoli tornyocskák rézfedelére vakítóan hullott a sugár s a fehér falak arabeszkjein pajzán gyermekként futkosott a fény. A szökőkút szivárványt szitált a tubarózsákra s a márványangyalok, mint bódító istenecskék csókolództak a jázminok illatával, amely körülölelte őket, mint asszonyát a kósza trubadúr.

A szerelmes vadgalambok tovább búgtak a fák között, a bíborruhás felhők vágyón lepték meg a távoli hegyek koronáját s a messzi úton összebújt pár lépdelt.

A szél pedig, amely suhanva osont a fák és oszlopok között, játékosan megborzolta a két férfi haját s fülükbe súgta az örök melódiát:

- Keresd az asszonyt!

-        -        -        -        -        -

A kerti rácsnál a halványzöld ruhájú Ili közeledett a teraszra:

- Nem jön sétálni, Fagyottszívű Jancsika?

János felmosolygott:

- Mondd István, ki volt az a Péter?

- Én voltam, fiam, magam!

Tehát ő is. János lelkében összeomlott az álmok tornya, a szíve körül pedig szétpattant a páncél s a támadt résen nyitogatni kezdték karjukat a vágyak.

Elindult a lépcsőn. Lefelé.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 5-6. sz.