- Hitetlenek csak nevessetek. –
A
nagy monstrum város, mint egy kormos tűzkatlan gőzölgött a hűvös estében. Forrt
bennem az élet. A tömegélet tetején halál pillédzett. Százezrek agyveleje,
izma, idege, erénye, imája, bűne, szitkozása összekeverve főtt a nagyedényben.
Születtek, küzdöttek, kapaszkodtak, emelkedtek, visszaestek, pusztultak benne
az emberek. A milliós város munkáinak véres verítéke, dolgozó testünknek
izzadtsága fantasztikus párává gomolygott az emberi főzőkatlan felett, s ha a
kérlelhetetlen „örökidő” nem űzi tovább az emberi energia pusztulásának
veszedelmes felhőit ez izzadó város felől, még vihartól lehetett volna tartani.
A Duna mint jeges borogatás feküdt az izzadt, beteg város koponyáján.
A
folyó jobb partján már másképp állt az élet. Alattomosan, sunyin hallgatott a
csendesség. Még nem volt sötét s máris aludni készültek az emberek. Kis
mosolygós, öreg időket átélt, mégis naiv házikók homályos szemmel szundikáltak
a görbe utcákon, csak a túlsó zsivajoldalról átgurult álmatlan, nyöszörgő,
emberszállító, sárgára festett gépládák csúszkáltak a síneken.
Délután
hat óra volt és tavaszelő.
Két
ember a sok közül kezet-kézben tartva támaszkodott a Gellérthegy felfelé vivő
korlátjára, nézték a kigyulladt embergőzös várost, örültek, hogy egymás mellett
lehetnek s a lelkifátyol finom boldogság-tisztasága széppé varázsolta őket,
mint a szentképeket.
A
hegen elbújt csend pihegése, a folyó partját dübbentő élet felszállt, fáradt
visszhangja ott permetezett a két ember körül… látták a sötétséget, hallották a
csendet, érezték az érezhetetlenségig finom túlvilági szerelmet s szinte
belehaltak az élet élésébe. Hallgattak, mert hallgatásukkal mindent
kibeszélhettek, boldogok voltak, hogy boldogtalanok s féltek megszólalni,
nehogy a hang elkergesse lelküket ivó szomjas kívánságukat, mint a szél a virág
mézét szívó színes lepkét. A két érzékeny szívű ember patyolatlelke csordultig
telve volt ártatlan, rossz embert mosolyogtató boldogsággal. Nem voltak
hozzászokva, nehéz volt tartani s a korlátra dűltek hogy a hideg vasra tegyék
forró szívüket.
A
két dagadtszívű ember hangtalanul, érzéseikkel beszélgetett.
-
Látod, hogy szeretlek, mennyire téged érezlek mindenben, te csúnyán is nekem
szép, különös, ismerős ismeretlen ember? Meg tudod-e vajon érezni leheletszerű
isteni foszforba itatott lelkem mennyei tisztaságát? Nem fogsz-e félreismerni,
szavaimat úgy fogod-e érteni, mint ahogy ezer férfi közül kilencszáz kilencven
kilenc nem úgy értené? Nem fog-e szemed tiszta szerelmem igazságán kinyílni,
magadról többet képzelni, testemet szeretni, őérte vágyódni, mert akkor szegény
balga tucatfiú sajnállak, akkor Isten veled.
Egy
sokatmondó kézszorítás volt a felelet, az asszony a kézszorításból mindent
megértett… a fiú hangtalanul a szívével felelt.
-
Látom, hogy nem ismersz, de nem is ismerhetsz, nem tudod s csak sejted lelkem
értékét. Légy nyugodt, én is szívember vagyok, a tested csak annyira fontos,
hogy elhozza drága szép színes lelkedet nekem. lelkem, mint ezerhúrú hárfa soha
nem hallott csodás melódiát fog dalolni neked, ha szíved szerelme megértően fog
cirógatni.
Így
beszéltek mély hallgatással.
És
az este, mint lábujjhegyen besurranó tolvaj észrevétlenül beszökött a világ
nagy szobájába, betette az ablakokat… sötét lett, a szoba sarkában mint a
tolvaj lámpása keresően kutatott a hold. Már jó ideje feküdt a hegyen a
sötétség s a két különös ember kezet-kézben, szótlanul állt egymás mellett,
mintha két dobogó szívű szobor lenne.
Az
asszony bátrabb volt… megtörte a csendet.
-
Te drága, bűnös csodaszép Budapesten, itt vagy előttem, beléd látok, hiába
zümmögsz, hiába fénylesz, látom a bűnöd s megborzadok, ha elgondolom, hogy mily
rengeteg bűnt, mocskot viszel végbe csak e rövidke perc alatt is.
-
De a munka, az izzadás, a lemondás, a szükség, a sok éhes száj kenyér utáni
tátogása, a sok éves veríték lemossa a bűnt a bűnösökről – szólt révetegen a
férfi s szeme, küzdelmes életének tüzes múltját égette a nő lelkébe. Mondani
akart még valamit, de a látványtól elfelejtette… természetimádó volt, a
villanyfénnyel teletűzdelt Duna a fényben lubickoló sárkány, amint a hegy
lábára tekerődzött, megnémította a férfit, csak a mozaikos nagy vizet nézte…
meglátta benne a másvilágot, a boldogságot, az asszony kezét… s az asszony
kezében a másvilágot érezte.
A
férfi nem tudta a nő nevét, a nő nem ismerte a férfit, életükben másodszor találkoztak
és a két kéz mégis oly meghitten tartotta egymást, mintha egymásnak, egymásért
születtek volna. Egy héttel azelőtt ismerkedtek meg szükségből, véletlenül,
unalomból. Egy kocsiba szálltak, hosszú volt az út. A fiú szomorúan nézte,
amint a tanyák, házak, fák emberekkel a vonat elé kiszaladnak, de a vasszörny
szívtelenül elrohan mellettük. Csúnya fiú volt, igénytelen, csak a homloka volt
szép, kiabálós,ami megállította a sajnálkozó emberi szemeket s mindenkinek a
fülébe súgta, ha süket volt, kiáltotta: Nem az vagyok, akinek láttok! Az
asszony szépasszony volt, olyan, amilyen sok van a világon. Ha hallgatott, olyan
volt, mint a szép átlagasszony, de ha beszélt, arca átszellemült, szeme
ragyogott, ajkán a puha szép pompás szíve csókolódzott, olyan csodaszép volt,
hogy az emberek kivétel nélkül szenvedélyesen szeretni vágyták, a beszédét, a
lánglelkét, a száját s féltékenyek voltak rá, azt kívánták, hogy csak nekik
szóljon a szó, csak egy, ne mindenki, csak ő hallgassa, az isteni szép
szimfóniát, hódolattal csodálták a szépségek asszonyát, csak az ostobák, a
brutális keményfejűek, a szürke kis életrágó emberek maradtak közömbösek.
A
fülke tele volt utassal. A férfi és az asszony inkább szokásból, mint akarásból
beszélgettek. Mikor észrevették, hogy beszélgetnek, hogy gondolataikat
cserélgetik, közösen próbálják megállapítani az élet nehéz fajsúlyát, a szép, jó, igaz labilis
ledérségét, a kujon igazság gazságát, a jólfestett társadalom szalonjának
tapétái alatt meglátják az embervértől jóllakott alvó házi rovarokat…
észreveszik, hogy egy perc alatt többet beszéltek el egymásnak, mint mások egy
élet alatt. Mikor észrevették, hogy mit tettek, hogy egymást megismerték,
egymásba láttak, barátok lettek, egymásra találtak, az asszony, ki egész
életében tudatlanul kereste ezt a férfit, de a fiú esdeklő szeme, a megtalált
kifáradt lélek nyomorúsága sajnálkozást ébresztett benne, megsajnálta a csúnya
fiút s megengedte, hogy másodszor is találkozhassanak, de utoljára.
Itt találkoztak másodszor is, de nem utoljára.
A
Duna szeszélyesen nekiloccsant a parti kőlépcsőknek, a vízcseppek sírása felhallatszott
hozzájuk. A hegre rárakódott a sötétség, fekete volt minden, csak a két fehér
lélek ártatlan érzése foszforeszkált láthatatlan túlvilági finomságban.
-
Most már érdemes élni, szenvedni, tűrni. Érzem, hogy csak most születtem,
eddigi életem életet élő halál volt, cél, boldogság nélkül. Rád gondolni, téged
várni, látásodért szomjúhozni, szenvedni, kínlódni, ünneppé avatni minden
találkozást, tégedet látni a rügyedző fában, a nyíló bimbóban, színben, dalban,
vágyban, milyen szép is ez a csúnya élet – s a fiú boldogan fellélegzett.
A
két egymásra talált lélekember hiába volt egyedül, még arra sem gondolt, hogy
megcsókolja egymást. Örültek, hogy egymásra leltek, hogy szívükben egymáséi
lettek. E nem mindenkinek megadott mennyei boldogságban észre sem vették, hogy
testük van, minden érzést a lelkük követelt s a hold, az élet ezüst temetője
jószívűen felhők mögé bújt a két kinyíló boldog élet elől. A Gellérthegy téltő
megtépázott fái, bokrai elnyűtt cserjéi mintha kivirágzottak volna, illatos,
virágos hódoló csokorrá zsugorodtak össze a két nagy lélek előtt. A nő lelkének
virágával volt tele a világ. A férfi mámorosan nézte az asszonyt, a
zokogó-nevető várost, sokat szenvedő szíve melléből tenyerébe csúszott, ott
lüktetett ujja hegyén. A csodaasszony lelkének szavát hallotta a holdas folyam
milliárd vízcseppjének susogásában, az asszony szerelmes szellemét pihegte a
szent hegy, szívének tiszta aromáját rezegte a levegő, ujjongva táncolt a sok
lámpafény a síkos Dunán, mert a csodaasszony a csúnya fiút szerette. A fiú
érezte, hogy Ő lett a mindene, földje, ege, csillaga, napsugara. Szeretett
volna szerelmet szavalni, - de érezte, hogy ez goromba sértés, nem ide való
banalitás. A férfi s az asszony boldog volt… nem tudták, hogy e pár perc az
élet, vagy a hosszú élet lesz e pár perc kálváriája, nem törődtek semmivel,
mert boldogok voltak, eszük szívükbe fulladt, kezet-kézben tartva látták a
gyönyörű mennyországot. A férfi csak akkor eszmélt fel, mikor lelke a
hegytetőről a mélységbe zuhant és a kőkockákon ájulva terült el.
-
Menjünk, mert késő lesz és tudod, a férjem… prózai ember.
- - - - -
Amikor
a férfi egyedül maradt, érezte, hogy csak a lelke él, csodás valóságában
egyedül csak ő él, teste lelkének temploma lett. A nagyvilág összezsugorodott,
a boldogság végtelenséggé tágult és büszkén, mint egy világot nyert hadvezér
fütyörészve ment haza szegényes, négyszázezer koronás hónapos szobájába. nem
vacsorázott, mert nem volt pénze, de érezte, hogy övé az egész világ s örült
roppant gazdagságának.
Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II.
évf. (1926) 3-4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése