Szalay Gyula: Bigámia

A szakaszban csak egyetlen utas volt, amikor beléptem, az is aludt a kereveten. Férfi volt, annyit láthattam, aki mély lélegzetvétellel horkolt, a jobb karját alvó emberek szokásaként a fejére borította. Mivel a szemben levő ülés teljesen szabad volt, nem háborgattam. Lehúztam a gázlámpa függönyét, kiteregettem a lábam alá a papírosaimat s én is ledűltem álmodozni; a könyökömre támaszkodva bámultam kifelé az éjszakába. Igaz, hogy ugyanilyen joggal be is hunyhattam volna a szememet, mert a kulimász sötétségen kívül egyebet nem láttam, csak újabb és újabb felhőkben röpködő sötétségen kívül egyebet nem láttam, csak újabb és újabb felhőkben röpködő szikrákat, amit a füstfogó nélküli vicinális mozdonya pöfékelt ki magából szemtelenül.

Nagyot zökkenve megállottunk. Az én emberem is felriadt a rázás hirtelen elmúlására s az álmából ébredt emberek bárgyúságával kérdezte:

- Hol járunk?

- Nem tudom – feleltem. - Most járok először ezen a vonalon.

Az emberem erre letörölte az ablakról a párát és roppant erőfeszítéssel bámult a sötétségbe.

- Úgy látom, Kovácsfalván vagyunk – mondotta.

Életemben most hallottam először ezt a nevet és fogalmam se volt, hogy mit akar az én bizalmas útitársam ezzel a kijelentésével, hát nem szóltam rá egy szót sem.

Inkább szemügyre vettem alaposan. Csodálatosan szőke ember volt, majdnem fehér hajjal, de ez a fehérség nem az öregség fehérsége volt, hanem valami különösen eredeti hajszín. nem is láttam azóta csak egy ilyen hajú embert: egy volt tanulótársamat. Ahogy a félhomályban ki tudtam venni, kék volt a szeme és bár ült, így könnyen csalódhattam: magas termetűnek látszott. Ez már éppen elég ok arra, hogy ne legyen rokonszenves előttem. Ki nem állhatom a hórihorgas embereket. Művelt  embernek látszott, valami tanítóféle lehetett, de a piperkőcebb fajtából, mert időnkint idegesen igazította meg a nyakkendőjét és húzta végig az ujját a vasalt nadrágja élén.

De ami a legszokatlanabb az én szőke ismerősömön: az az a két izzó vörös folt volt a halántékán, roppant elütött a haja fehérségétől. Az egyik jobbról, a másik balról. Feltétlenül lőtt sebhelynek látszott. ez a sebhely kezdte izgatni a kíváncsiságomat. Annyit hallottam már másoktól, hogy utaztokban különös emberektől megható, vagy diám történeteket hallottak, hogy önkéntelenül is felébredt bennem a sejtelem, hátha annak a két sebhelynek valami csodálatos a története.

- Messze van ide Bercel? – kérdeztem, csakhogy kérdezzek valamit és helyrehozzam az előbbi udvariatlan hallgatásomat.

- Nem uram, a hetedik állomás. Talán oda tetszik utazni?

- Igen, a nagynénémet látogatom meg s most járok életemben először ezen a vonalon.

- Nagyszerű – áradozott az én mindinkább szimpatikussá váló ismerősöm -, akkor együtt fogunk utazni egészen Somosdig. Az a hatodik állomás Kovácsházához. Igazán örülök, hogy uraságodban útitársra akadtam. Úgy féltem, hogy magányosan el fogok aludni és túlvisz a vonat a falunkon. Egyszer már meg is történt velem az a história.

És nagy közvetlenséggel meg bőbeszédűséggel elmondott egy ige közönséges történetet arról, hogy a kovácsházai vásár alkalmával hogy vitte túl a vonat a faluján. Én nagy türelemmel hallgattam a neki roppant mulatságos történetet, bár nagy volt a gyanúm, hogy nem is volt igaz, csak az én mulattatásomra találta ki az egészet. Engem csak a két piros sebhely története érdekelt most egyedül.

– Nagyszerű – áradoztam az „esete” végén. - Itt is lakik uraságod Somosdon? - kérdeztem.

Igen, igen. Tanító vagyok az ottani állami iskolánál. Különben Kovács János a nevem!

Én is odamormogtam a nevemet. Láthatólag imponált neki, mert még nyájasabb arcot vágott. Ez aztán végleg felbátorított, hogy előhozakodjak a nagyágyúval.

- Ugyan kérem, kedves tanító úr, megbocsájt, de olyan régen nézem már Önnek az arcát. Hogy kerül a halántékára az a két sebhely? Talán a harctéren?

Kovács János láthatóan elkomolyodott a kérdésre és legyintett egyet a kezével:

- Nem uram – mondotta -, már, egészen más, egészen szomorú története van ennek. (Ahá! – gondoltam -, most jön a szenzáció.) De különben nem is szomorú, meg nem is érdekes. Annyi az egész, hogy öngyilkos akartam lenni és főbe lőttem magamat egy browninggal. A golyó bement a baloldalon és kijött jobbról. Két hétig félig a másvilágon voltam élet és halál között. Három hónap múlva felépültem és azóta százszor is megbántam a tettemet és ezerszer adtam hálát az Istennek, hogy életben maradtam. Hiába, uram, csak szép az élet!

Bár én egyáltalában nem voltam az élet szépségeitől elragadtatva, különösen ha ez az élet a bürgözdi vicinális II. osztályú vagonjában hánykolódik, de azért ráhagytam, hogy úgy van.

- Érdekes lehet – jegyeztem meg -, hogy így megváltoztatta a felfogását. Szinte kíváncsi lennék az átalakulása történetére.

- Higgye el uram, nagyon közönséges történet. Ha elmondom, akkor fogja átlátni, hogy felesleges fáradság volt meghallgatni.

- De azért csak mondja! – unszoltam.

- Hát – kezdte a beszédet a sebes homlokú ember – ott kezdem a történetet, hogy ezelőtt tíz esztendővel én is olyan huszonkét éves fiatalember voltam, mint amilyen most Ön Uram. (Nana! – tiltakozott bennem a hiúság -, nekem nem volt soha ilyen szalmaszínű fejem! De azért csak hallgattam.) Tele volt a lelkem ambícióval, gazdagságról való álommal, hittel az emberek iránt és tele volt a szívem is, mint minden huszonkét éves szív, nagy, örökkévaló szerelemmel. Abban az időben végeztem el a tanítóképzőt, egy kicsit későn kezdtem; azért maradtam el ennyire, s az újonnan szabaddá lett emberek korlátot nem ismerő szerelmével szerettem Szmolnár Erzsit, a szomszédunkban lakóözvegy tanítónő szegény, de annál szebb leányát.

A szerelem a disznóólunk háta mögött kezdődött ezelőtt húsz esztendővel s azt hiszem, uram, hogy el is kísér a sírig. (Na! – gondoltam -, ez igazán nagyon közönséges történetnek ígérkezik!) Megesküdtünk egymásnak, hogy férj és feleség leszünk, s az eskünk megtartására rettentő fogadalmat tettünk. Már ahogy szokták a fiatalok. Hiszen ezt bizonyára tudja ön is, kedves öcsém? (Erre a célzásra azt hiszem elpirultam. Szerencse, hogy lehúztam a lámpát. Óh, bölcs előrelátás!)

Azután jött a háború. Hála Istennek épkézláb ember vagyok, hát én sem kerülhettem el a sorsomat. Ott kellett hagynom a falunkat, ahol végiggomboztam a gyermekkoromat, az orgonabokrot a ház előtt, a kis haranglábat, aminek csengőszava andalító muzsika volt nekem, ott kellett hagynom az apámat, évek óta nagybeteg anyámat és ami fő -, szépséges Szmolnár Erzsikémet.

Úgy el tudnám nézni a falusi legényeket, amikor kurjongatva végigdülöngőzték az utakat, ordítva:

- Háború! Háború! Éljen a háború!

Én nem tudtam sohasem megérteni,m i volt ezen örülni való. Én inkább zokogni szerettem volna – keservesen.

Aztán küzdöttem a nehéz harcban; mindjárt az elején a Doberdóra kerültem, majd onnan, mint fogoly Szicíliába. Az azúros olasz ég alatt, az örök tavasz ujjongó hazájába, ahol a kőlelkű embereket is elragadják az álmok, gondolhatja uram, hogy mennyit szenvedtem én és mennyit gondoltam Erzsikére. A nagybeteg anyámra, az pám meleg tekintetére. Még a Fidi kutya emléke is könnyeket csalt néha a szememre és a misére hívogató palermói harangok konduló szavában ott vibrált a somosdi kis csengettyű csilingelése is nekem.

Végre ezelőtt négy esztendővel hazakerültem. Elképzelheti uram, hogy milyen vánszorgónak találtam ezt a nyomorult vicinálist, amint döcögött velem hazafelé. Bennem kavargott, zúgott és kitörésre várt öt keserves esztendő minden felhalmozott szeretete, őrjöngő szerelme, vágya és keserűsége. (Ez az ember – gondoltam – jó pap lehetett volna. Olyan hévvel beszél, mint egy kálvinista prédikátor. Szinte magával ragadott. kezdett érdekelni a története.)

Senki sem tudta, hogy jövök: minden emberben megvan a vágy váratlanul toppanni szerettei közé. Tudom, este érkeztem. A régen hallott harangunk szava megnyugtatóan hirdette az isten szavát és én ujjongva lépegettem a deszkapallón a házunk felé. Kivilágított ablaka messze bámult a sötétségbe.

Megfogtam a kilincset; reszketett a kezem, amikor lenyomtam.

- Na, ki az? – dörmögött az pám hangja.

- Én vagyok – feleltem.

- Ki az az én?

Úgy látszik, megférfiasodott a hangom a küzdelmes évek alatt. A saját édesapám nem ismerte meg. Nem bírtam tovább a játékot, berontottam:

- Én vagyok, a fia, kedves apám!

Sohasem felejtem el uram ezt a pillanatot. Az apám nagy barna szemében megvillant a rettentő meglepetés, a kezéből kiejtette a pipáját, felém nyújtotta a kezét de egy lépést sem tudott tenni felém, beléroskadt a székébe:

- Szent Úristen! a János fiam! Óh, ha ezt tudtam volna!

Megkövülten, lélekben megdermedve állottam a szoba közepén. Az anyám gyermekkorom óta megszokott ágya meg volt vetve. Tehát vagy meghalt, vagy meggyógyult.

Az ajtó kinyílt. Belépett rajta Erzsike.

- Erzsikém, drága egyetlenem! Hazajöttem – és repültem felé, mint a madár. A leány rám meresztette nagy fekete szemét – ura, ha látta volna ezt a kétségbeesett arcot! -, és egy rettentőt sikoltva, tántorogva esett össze a padlón.

- Óh én szerencsétlen, nyomorult!

Az apám lassan emelkedett fel a székéből:

- Hát egyetlen drága gyermekem, hát te élsz?

- Élek hát, apám. De mi történik itt, az Istenért?

- hagyjad fiam, majd elmagyarázom.

Rettentő kétségek közt emeltük fel az apámmal a díványra az ájult Erzsikét.

- De apám, beszéljen, az Istennevére kérem, mert mindjárt itt halok meg, ezen a szent helyen. Hol van az édesanyám?

- Az édesanyád? Meghalt fiam! – mondotta az apám.

- Úristen, meghalt az anyám! Nincsen anyám!

- De van, fiam!

- Hol van?

- Itt. És Erzsikére mutatott.

Tudod – folytatta akadozva , meghalt az édesanyja, nem volt senkije a világon. Azt hittük, hogy téged is elrabolt a háború. Öt év óta nem tudunk rólad semmit. Elvetten én Erzsikét feleségül. Bocsáss meg az én vén bolond fejemnek, egyetlen drága fiam, bocsáss meg!

Mint az eszét vesztett ember állottam az asztal mellett. Ránéztem Erzsikére, aki most már az anyám lett. Akkor nyitotta fel a szemét. Lassan pergett ki belőle a könnyű.

Kitámolyogtam a szobából. Előkerestem a browningomat és főbe lőttem magamat. A többit tudja, Uram!

Meghatottan néztem az én barátomra. Szegény ember!

Odakint virradni kezdett a kalauz Somosdot kiáltott. Az útitársam készülődött.

Még egyszer végiggondoltam a történetét és tisztára meg tudtam érteni a okát, hogy miért lett öngyilkos. Csak egyet nem értettem. Hogy lehet az, hogy már ki van békülve sorsával, sőt boldognak is látszik.

Elbúcsúztam Kovács Jánostól és kinéztem az ablakon. A sínek között egy magas, feltűnően csinos asszony állott. Kézen vezetett egy ötéves barna fiúcskát, a karján egy kislánynak látszó gyermeket tartott. A lánykának kék szeme volt és olyan fehér haja, amilyet csak kettőt láttam azóta életembe. Kovács János tanító úrét és egy volt tanulótársamét.

A tanító, ahogy lelépett a lépcsőről, az asszonyhoz szaladt, előbb kezet csókolt neki, majd megcsókolta az orcáját. Előbb jobbról, azután balról. A korlát mögül egy vastag bajuszú, jó erőben lévő ötven éves ember közeledett. Alakra éppen olyan volt, mit az én útitársam. Csak a haja volt erősen barna. Keményen megrázta a Kovács János kezét, azután megölelte. És megindultak mindnyájan befelé. Elől az ötéves gyermek. Jobbról az egyik férfi, balról a másik. A vonat is elindult nagy zakatolással. Nem nézhettem őket tovább. De nem is kellett.

Most már kezdtem mindent megérteni!

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 1-2. sz.