Az
apám – aki mellesleg mondva elég tréfás ember, - egyszer a markomba nyomott
négy prédikációt, mondván: „Fogd csak fiam, s tanuld meg izibe, mert
karácsonyban mégy legátusnak G-re”. Az a legáció olyanforma intézmény nálunk
reformátusoknál, hogy a diák térdig érő latyakba, saját nevelésű lábain
elkutyagol valamelyik faluba – ahová meghívják -, aztán áhítatos arcot ölt,
mint valami eleven kérdőjel és jól tartja az atyafiakat szép beszédekkel, szent
idézetekkel s jóakaratú tanácsokkal a szegény diákos iránt való helyes
viselkedéséről, a vége az, hogy ettünk, ittunk, a kurátor uram pedig a
markunkba nyomja a földi dicsőség aprópénzre felváltott örömeit s aztán –
tovább egy pár faluval, csupán testedzés végett, - egész hazáig gyalog.
Ez
a dicsőség várt énreám is.
Megérkeztem
szerencsésen a parókiára, anélkül, hogy egyszernél többször beleléptem volna az
utcán végighúzódó árokba. Már akkor a gyerekek ugyancsak hirdették az ablakok
előtt a nagy eseményt – nem az én elcsúszásomat – hanem a Megváltó
születésnapját -, és jó szívvel segítettek kievickélnem a latyakból.
Meglehetős
sötét volt már, csak a nagytiszteletű úr fehér kutyája világított felém, nem
kis ijedelmére egyetlen – nadrágomnak. De semmi az, mert alighogy rám
vicsorította habfehér fogait, alighogy üdvözölt nyájas ugatással, kilépett a
konyhából a haranghúzó úr és szelíd oldalba rúgással adta tudtul a ház figyelmes őrizőjének, hogy
ma karácsony esetéjén nem szabad ugatni. S miután megkérdezte, ki legyek,
ugyancsak tessékelt befelé a szobába.
Beléptem.
Ott volt a szobában a nagytiszteletű úr – egy percre kivette szájából a
hatalmas pipát, míg üdvözölt, de aztán újból elkezdett pipákolni, mint egy
újabb vezuvius. Én nem vagyok dohányos ember, sőt annyira szeretem a dohányt,
hogy előbb megfőzetném a magvát spirituszban – hát mondom, a nagy pipafüsttől
úgy elcsuklott a hangom, hogy alig tudtam megmondani, hogy én vagyok én és
jöttem mit ünnepi követ a szent eklézsiába és hoztam magammal áldást,
békességet meg négy prédikációt.
Bent
égtek a karácsonyfa gyertyácskái; vagyis igazabban már leégtek. A karácsonyfa
alatt két gyermek örült a kis Jézuska ajándékainak. Az egyik aranyos ugyancsak
szopogatta nyalogatta a nyalókát, ahol nem érte a nyelvecskéjével, elérte az
orrocskájával… De semmi az! le lehet azt törölni a kezecskéjével is, ahova
előbb a lekváros lapótya kifolyt nedvét törölgette, úgy, hogy a kis csöppség
maga is úgy néz ki, mint egy – nyalóka.
A
másik már okosabb, mert nem olyan szutykos. Okossága abban nyilvánul, hogy ami
a kezére ragad, azt nem a maga ruhájára keni, hanem a hugocskájáéra.
Az
idegen szagra belépett a konyhából a nagytiszteletű asszony is. Nagy örömmel
fogadott:
-
Isten hozta követ úr nálunk! Éppen magára vártunk a vacsorával! Hogy késett
ilyen sokáig? – azzal csókra nyújtotta a kezét.
Mohón
ragadtam meg a kinyújtott gömbölyű kezet, hogy egy tiszteletteljes kézcsókkal
kifejezzem hódolatomat a szépnem iránt – de olyan ecetszagú volt a keze, hogy
tüstént fogadalmat tettem, hogy ezután nem csókolok kezet senkinek – kivévén ha
muszáj!
-
Gyerekek – szólal meg újra a nagytiszteletű asszony -, hát nem látjátok, hogy
itt van a legátus bácsi, Hamar adjatok kezet a bácsinak!
E
felszabadításra boldogan rohantak hozzám a kis szeleburdik, belém
csimpaszkodtak, összecsókolgattak, ölembe ültek, olyan kedveskék voltak, hogy
örömömben majd kiugrottam a kabátomból.
-
Hát mit hozott a bácsi? - kérdé a buksi. - Én igazán olyan figyelmes vagyok,
most sem indultam el anélkül, hogy valami ne legyen a zsebemben. Két cukorsípot
vásároltam volt és most igazán örültem, hogy a gyerekek előtt nem maradtam
szégyenben!
-
Mit hoztam? Tyű, mit hoztam! Itt van a zsebemben, na mindjárt, egyik egyiké,
másik a másiké, na ugye szép?
Mohón
elkapták a sípokat. Pistika beléfújt azonnal s olyat süvített a fülembe, hogy
majd megsiketültem. De Mariska sem hagyta magát, ő a másik oldalon fütyölt.
Igazán gyönyörűség volt hallgatni. Aztán elkezdtek vetélkedni, melyiké szól
szebben? Pistika megfogta a kabátom szárnyát (N. B. egy kölcsönkért Ferenc
Jóska volt az ókorból), hallgassam az övét, Mariska a kabátom másik szárnyánál
fogva rángatott, hogy de biz az övét hallgassam. A sok fúvástól felolvadt
cukorlé aztán szétfreccsent kezemen, arcomon, ruhámon s én az igazságtevés eme
keserves munkájában úgy megizzadtam, homlokomról úgy csorgott a veríték, mint a
vízcsepp aj égcsapról tavaszi olvadás idején. Elfeledkezve magamról,
feltöröltem homlokomat, hajamat a kezemmel, mert boldogságomban már azt sem
tudtam, mit csinálok.
A
nagytiszteletű úr olyan áldott, angyali mosolygással szemlélte ezt a bájos
idillt, mintha nem is e földön, de a mennyországban ülné az Úr születésének
emléknapját. Csak egyszer szólalt meg:
-
Lássa kedves öcsém, nincs nagyobb boldogság, mint a családi élet, a szentírás
is azt mondja…
Hogy
mit mond a szentírás, én azt már nem is tudom, de az bizonyos, hogy a két
gyerek összeveszett a sípon és Pistika hozzá akarta hajtani a sípot Mariskához
és szerencsésen el is találta úgy a – fehér ingemet gallérostól, hogy szép
cinóber nyoma még ma is látható rajta.
Na,
én jól fogok festeni a szószéken, annyi bizonyos.
Hanem
kés, villa csörömpölt, tányér vígan csengett, Istennek hála, leülhettünk
vacsorálni. Az asztalnál a Pista fiú mellém került. Olyan szépen viselte magát,
hogy nem telt bele két perc, feldüntötte a vizes poharamat. A sok víz mind
felém folyt, alig tudtam előle felugrani.
-
jaj, te kis szeles – feddé őt az anyja -, ugyan nem tudsz szépen ülni…
-
Hagyja el kedves, ma karácsony este van – szólal meg szelíden a nagytiszteletű
úr.
El
is hagyta aztán a nagytiszteletű asszony, anélkül, hogy elémbe valami száraz
ruhafélét tettek volna az asztalra, azért úgy éreztem magamat, mint Jónás a cethal gyomrában, csupa lucsok
lettem.
Behozták
a paprikás csirkét. Na, félre bosszúság, ma kárpótolom magam minden pesti
szenvedésemért! Paprikás csirke! Még a nevét sem olvastam, nemhogy ettem volna!
-
Tessék követ út, parancsoljon – kínál a nagytiszteletű asszony.
De
Pistika megszólal:
-
A combja az enyém!
-
Ugyan nem hallgatsz el? Tessék követ úr!
Most
Mariska fuvolázik:
-
A másik combja az enyém!
-
Oh, te kis gonosz, nem hallgatsz el? Tessék, követ úr! Itt a combja, tessék
kivenni!
Véletlenül
Pistikára néztem. Olyan piros lett egyszerre, mint a paprika. Látszott az
orrocskáján, hogy mindjárt görög háború lesz, ha a combhoz találok nyúlni. Én
aztán, hogy lecsendesítsem a kis lurkókat, kivettem a legszerényebb porciót: a
koldusernyőjét. A két gyerek nem várta, hogy adjanak neki, megragadták a tálból
a combikát, azt hirtelen a politikához csapva, beleharaptak emberül, úgy
falatozván, mint valami kedélyes kannibálok.
A
nagytiszteletű úr pedig kitekervén nyakát a boros üvegnek, töltött mindenkinek
a poharába a tisztességig, én a bordákat ropogtattam, a gyerekek csámcsogtak,
mint újesztendi malacocskák, egyszóval vígan voltunk.
-
Hát mondja csak követ úr ugye maga Pesten tanul?
-
Igen.
-
És milyen pályára készül?
-
Ha Isten megsegít, tanár leszek!
-
Jaj, de szép város az a Pest! De szeretnék én is ott lenni –folytatta áradozva
-, mi el vagyunk itt temetve, nem tudunk semmiről semmit, de ott tudják a
divatot, mert ott csinálják! Mondja csak követ úr, ugye most Pesten úgy
fésülködnek az ifjak, mint a követ úr? Igazán olyan művészi hatása van az ilyen
fésülködésnek.
Véletlenül
a tükörbe pillantottam és láttam egy unicornist és sajnos, benne magamat
ismertem meg! A sok cukorlétől felsimított hajam úgy állott tótágast, mint a
cövek! De nem sokáig bámulhattam, mert a kis Pistika a mohó falásba megharapta
a száját, olyat ordított, mint egy ifjú bölömbika, aztán a combika foszlányait
úgy belehajítta a tálba, hogy szemem, szám tele lett a finom paprikás lével.
Pistikát
aztán kivitték a konyhába, hogy vérző száját kiöblítsék, én pedig iparkodtam
szememet látó állapotba hozni, összekenve szép, hímzett zsebkendőmet, amellyel
büszkélkedni akartam a lányok előtt. A nagytiszteletű úr pedig, hogy feledtesse
az esetet, felemelte a kezét, sok boldog karácsony est kívánása mellett
koccintásra nyújtotta poharát. Én is felemeltem a poharamat, de szent Isten!
Csak nem vakultam meg? Az én poharamban egy csepetnyi csepp bor sem volt! És
néztünk vala nagy bátorsággal egymás szeme közé, valamint a sült halak, meg nem
fejthetvén a csodát -, míg a nagytiszteletű asszony világosságot nem gyújtott
sötétlő elménkbe, mondván:
-
Bizonyára a Pista gyerek itta ki, mert szereti nagyon a bort!
A
nagytiszteletű úr jót nevetett ezen észrevétlenül sikerült műfogáson, újból
teletöltötte poharamat, koccintottunk és midőn inni akartam, a pohár száján
megismertem egy szájacska nyomat, mely paprikás csirke – combot evett vala!
Az
első est aztán eltelt vidám beszélgetés között. Megtudtam sok olyan dolgot,
aminek tudása rám nézve múlhatatlanul szükséges, többek között, hogy a Virág –
nem az, amelyik az ablakban, hanem amelyik az istállóban van -, egy hónap múlva
megellik, meg hogy az az akasztófára való Miska elkergette a feleségét, mert az
hazahívatta a korcsmából… és a többi.
Másnap
délelőtt a szent dolgokban való foglalatossággal eltelvén, az ebéd is jó volt,
éppen a fekete kávét hozták, midőn kopogtatás hallatszott s a szabad szóra
belépett két vendég.
Igen
kedvesen fogadták őket, asztalhoz ültették, a nagytiszteletű asszony előhozta a
tál süteményt s igazi jó magyaros szokás szerint kínálgatta a vendégeket, akik
nem szabadkozván, csendesen eszegettek. Sok beszéd után ismét a tálra
irányulván figyelme a nagytiszteletű asszonynak, elkezdé újból a kínálást:
-
Ugyan vegyenek már, hisz alig ettek valamit!
De
a kis Pistika igazságérzetét nagyon felháborította az igazságnak ilyetén
elcsűrés-csavarása: ő is megszólalt:
-
Ugyan, hogy mondhatod ezt mama, hisz folyton zabáltak!
S
a két vendég kicsi híja, hogy sóbálvánnyá nem változott eme nem várt
közbeszólásra, mosolyogva cirógatták a kis kotnyeles selyem hajacskáját s
megdicsérték szellemességét -, de én azért úgy vettem észre, hogy hajlandóbbak
lettek volna egy igen nyájas barackot nyomni a kedves feje búbjára.
A
délutáni idő istentisztelet után az atyafiak látogatásával telt el. No igen,
mert megkívánják, hogy az ünnepi követ maga vigye el az áldást házaikba, hol is
egy ünnepi pohár bor elnyelése és némi ételbeli jóakarat elfogyasztása után
asztalra számlálják a garaskáját, melyek gyűlnek, gyűlögetnek marokszámra és
mégsem tesznek ki egy bankót! De azért jó az a diáknak! Legyen áldott, ki így
gondoskodik az égi madarakról! E kedélyes látogatásoknak az esteli vet véget,
mikor is újból el kell foglalni a helyet a nagytiszteletű úr asztalánál.
Nem
kell elfeledni, hogy falun vagyunk és a zsidó nem vág marhát, mert a nyakán
veszne, hiszen minden falusi háznak megvan a maga mészárszéke: a baromfiudvar.
Tehát a menü ismét csirke, sült csirke, paprikás csirke, és így tovább.
Jó
volt a vacsora, melynek lefolyását csak azért nem írom le, hogy ismétlésekbe ne
keveredjem s rám ne fogják, hogy én is mindig csak egyet fúvok, ha igazat
akarok írni; csak azt említem meg, hogy ha fogyott a baromfi udvar népessége
egy ártatlanul kiszenvedett tollas kétlábú állattal, viszont a zsírpecsétek
nyoma szaporodott ruhámon a kis borzosok ragaszkodásának miatta. De semmi ez!
Így is eltart szakadásig, legalább ne nézik éhenkórásznak azt, akinek még a
ruháján is vastagon hever a zsír! Csupán annyi változás történt az asztalnál,
hogy a nagytiszteletű asszony félreértvén eljárásomat, azt hitte, hogy én csupa
ínyencségből vettem ki a koldusesernyőjét, nyájasan kínálgatott:
-
Vegyen kedves legátus úr! Nézze, itt van a koldusesernyője, félretettem, mert
látom, hogy ezt szereti!
És
én boldog mosollyal köszöntem meg a szíves figyelmet és szopogattam nagy
bosszúsággal a bordákat -, mert hús az nemigen akadt rajtuk. Így lettem én
saját akaratom ellenére ínyencnek kikiálta, így vert a sors a bordákkal tovább,
mert másnap, mikor a földesúrnál voltunk ebéden, a paprikás csirkénél a
nagytiszteletű asszony szíves pártfogásba véve, komolyan felkért mindenkit,
hogy: - a koldusesernyőjéhez pedig senki ne nyúljon, mert azt a legátus úr
szereti!
És
nekem volt bátorságom azt felelni: Igenis!
De
elég ebből ennyi! Elmúlt az ünnep, vidáman jöttek haza, zsebemben annyi
pogácsa, amit jószívű asszonyok útközben belegyömöszöltek és még oly sok üres
hely, amit a jószívű emberek elfelejtettek pénzzel megtölteni, hogy igazán meg
vagyok elégedve a sorsommal.
Csak
még azt kell megjegyeznem, hogy mivel édesapámék is ritkán esznek sült csirkét,
tiszteletemre ők is azzal vártak és otthon is nekem jutott a koldusesernyője!
Sic
transit gloria mundi!
Forrás: Botond -
Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 1-2. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése