Fájdalom borzongott bomlott agyán
S lassan bolygott erében sűrű vére,
Ha visszagondolt fáradt életére,
Mikor ráhullt a döblingi magány.
Az ablakhoz ült s messze-messze bámult,
Jelt várt keletről, szent Ábel-tüzet
S az álmodó nép sohasem üzent,
Hűs este lett a ziháló melle tágult.
Évek múltak, a jelt hiába leste,
A sötétség kormos ködöt szitált,
Furcsát gondolt és sóhajtva felállt:
„Lement a nap, jöjj hát döblingi este!”
S fiókjából a pisztolyt előkereste.
Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II.
évf. (1926) 5-6. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése