Dobos László: Ölni kell

A fekete városban esett a hó. A tél párnákat hintett az utakra, háztetőkre s a csillogó fehérségből még inkább kitetszett, hogy a város megvénült. A házak kormos arca mogorva volt; barázdás és mosolytalan s ablakszemüket behunyták. Aludtak. Vagy már meghaltak? Piros zsindelysapkájukat mintha lefútta volna a szél – csapzott, puha ősz hajuk szomorúságot hirdetett. Hibába, megöregedett város. Zaja lecsendesedett, az emberek kicserélődtek, mindenki fáradt volt, unatkozott s aludni szeretett. Éjjel sem akadtak már léha bolondos dalolók, kik mogorvábbá bosszantják a sarki rendőrt; a lányok sem áhítoztak az ablakuk alatt felcsendülő szerenád után; az utcákon csak itt-ott botorkált egy-két elkésett éjszakai vándor. Mintha fiatalja nem is lett volna a városnak, csend volt.

A város végén a „Piros kakas”-ban is. Kopottan, s didergő falakkal állt a hófúvásban, piros ablakszemei belepislogtak a sötétségbe. Éjfél után járt az idő, imbolygó árnyak botorkáltak ki ajtaján s hazamentek. Ezek is csendesen, kiabálás nélkül. A fekete városban még a bor is megfagyott az emberekben.

Az ivóban már csak ketten ültek. Egy férfi és egy leány. Egy homályos sarokban gubbasztottak, a leány fázósan bújt a legényhez, aki hatalmas karjaival erősen szorította magához. Szótlanul ültek, moccanás nélkül s bámultak a lámpa vörös fényébe. Néha megremegtek, összerázkódtak s ilyenkor fájó szorítással ölelkeztek össze s a legény hosszan megcsókolta a lány meleg puha száját. Azután tovább bámultak a szundikáló lámpába. A láng néha-néha sisteregve lobbant egyet.

Így halunk meg mi is – susogta a lány -, vergődve halunk el. Mért oltanak el minket, János? – és sírni kezdett.

A nagy darab fickó mellére horgasztotta fejét s nem tudott szólni. Furcsa is volt a kérdés. S fájt erősen, hogy nem tudott vigasztaló szót szólni. Még csak egy gondolat sem ötlött fel agyában. Kábult, tehetetlen volt.

Fel szeretett volna ugrani, de valami keserű fájdalom bénává dermesztette. Úgy érezte, mintha élő, vérrel teleszítt szivacs lenne a szíve, s hogy valaki azt megmarkolja s kiszorítja belőle a vért; a sűrű fiatal vérét. Azután vasmarok a tüdejét, torkát is megfogja s kiszorítja belőle a levegőt, majd a láthatatlan izzó tenyerét hirtelen az agyvelején érzi… nem tud gondolkodni.

A lány ölébe hanyatlott a feje. S tudta, hogy meg kell halni, nincs kiút. De amint teleszítta arcát a lány zsongító illatával, érezte, hogy abban a pillanatban volna legszebb a halál, most kellene eldobni az életet, talán később már gyáva lesz. Hiszen úgy szerette az életét, különösen mióta magához láncolta Erzsébet beszédjének özönös, áradó szólavináival. Szépen, okosan tudott beszélni s tekergő életében sok szép órát szerzett ezzel a képességével. Szerelme elől nem térhetett ki senki. Pedig bolondított mindenkit, amikor legszenvedélyesebben szerette valaki, otthagyta, kinevette, máshoz ment. Csak Erzsébetnél nem tudott tovább menni. A délibáb-lelkű  lány, ki ábrándszövögető volt ugyan, de eszes – megbabonázta őt szépségével, tartózkodó, szemérmes és mégis mindent ígérő szerelmével. Dolgozni akart. Nem kapott munkát. Valamikor dolgoznia kellett volna, nem akart. Most akar és nincs rá mód. Erzsébet valami kéjes gyönyörrel várta a halált s ez bosszantotta. Ő látta a menthetetlen örök véget…

Nagy csoszogó lármával ormótlan tuskó-ember tódult be az ajtón. Csizmájáról hangosan döbökölte le a havat.

Teve! – sikított a lány s szemében rémült esdeklés, kétségbeesés tükröződött.

A zömök férfi megfordult. Széles vállú, erős embernek látszott, hatalmas felsőteste imbolygott rövid lábain. Hátát, mellét púp görcse csúfította. Meg sem döbbent a lány kiáltására.

Csakhogy látlak – mormogta -, hát megjöttem, lássatok. Izmos karjaival hadonászni kezdett, hogy feloldódjék benne a fagy. Valóban, lassan melegség járta át testét s szőrmés bekecsét is ledobta magáról.

Beszédem van veletek – szólt rekedten és letelepedett a piros abroszos asztal mellé. Erzsébet rebbenve nézett Jánosra, de az fel sem pillantott. Komoran bámult maga elé. Tudta, hogy leszámolás következik.

Tas Tamás a kocsmák púpos bölcse volt. Forró agyú, izzó fejű intellektuel, ki apró-cseprő tanácsadástól kezdve jelszavas szónoklatokon keresztül filozófiai tanításokig mindenben rendelkezésére állt a sűrű gőzű kocsmák lakóinak. Rút volt, de mindenki szerette, a lányok becézték, a suhancok pedig csodálattal vegyes tisztelettel bámultak magas boltozatú, fénylő homlokára. „Tevé”-nek becézték, mindenki ezen a néven ismerte. Ő határtalan gyűlölettel szívében élt közöttük. A szép férfiakat halálosan gyűlölte, mert azoknak ingyen hullott ölükbe az élet kincse, amit néki fájdalmas gyötrődéssel kellett megszereznie. Erzsébet volt az öröme, kincse. Gazdasszonyának a leánya, kit először gyermekmesékkel, azután regényekkel tanított az életre, végül határtalan szerelemmel vallomásokat írt számára. De két hónapig sem volt távol s Erzsébet elérkezett a meredek parthoz Jánossal. S ő nem akarta őket visszarántani. Sajgott, vérzett a szíve, de megbocsájtó szót nem lett volna képes kiejteni. És azt gondolta – inkább legyen a halálé a lány, semhogy szennyes ujjú lédájául lássa. Amikor letelepedett az asztalhoz, valóban leszámoláshoz készült. De azután szemükbe nézett. És meglátta, hogy szemükben a halál fakul. Zsibbadt a szíve, valami lázas jóság áradt szét testében. A megkegyelmezés jósága.

- Hát mit akartok ti egymással – kérdezte azért Erzsébetet.

- Meghalunk – sírt fel Erzsébet.

- Meg fogunk halni – ismételte János. És felálltak. Összefogóztak. Szomorúan néztek a borozó púposra.

Meg fogunk halni – susogták egyszerre s arcukra a halál szépsége sápadozott. Lassan nyitották ki az ajtót. Erzsébet visszafordult.

Teve az asztalra borulva zokogott.

**

Amikor kábultságából Tas Tamás felrettent, halkan szedelődzködni kezdett. Kinn változatlanul hullott a hó. Ropogó szőnyegen járt, talpa alatt ritmikusan csikordult a hó s ő ezt a csendet tépő reszelős muzsikát hallgatta. A harag teljesen visszagomolygott lelkében s meleg jóérzés töltötte el. Tudta, merre menjen.

A hídon járt, dongott léptei alatt a korhadt deszkapalló. Egy lámpa sárga fénykörében egy ölelkező pár sziluettje feszült. Megismerte őket. Várt.

- Ne menjünk együtt – könyörgött a lány, ne lássuk egymás torzuló arcát. Engedj, eressz előre!

Hosszú, remegő öleléssel búcsúztak. Sikoly nélkül hullott le Erzsébet a hídról.

Fenn táguló szemmel bámult János az eltávozott után. Megmarkolta görcsösen a híd korlátját. Remegett. Hirtelen megfordult és rohanni kezdett. Tamás karjai nyalábolták át a derekát. Szembekerültek mégis. Az egyik férfi, a ki a lányért élt s a másik, akiért meghalt a lány.

- Hová tetted Erzsébetet – susogta Tamás.

- Eressz! Eressz! – vonaglott a másik.

- Gyáva voltál! Meghalsz – hörögte a púpos.

- Eressz! Eressz! – ordította János, birkózni kezdett. Szuszogva, szótlan, némán folyt a harc. János hirtelen a magasba emelte Tamást, akinek azonban ujjai közé siklott János nyaka. Egy iszonyú vinnyogás sikított az éjszakába  s János teste elnyúlt puhasággal hanyatlott a híd korlátjára.

Tas Tamás kimerülten vánszorgott tovább a hídon. Mögötte elmaradt az ő helyrehozhatatlan, furcsa, döbbenetes múltja: a város, a loccsanó víz s a híd korlátján függő torz emberi hulla.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 1-2. sz.