Oh mondd meg anyám,
ki szőtted egykor
az életemnek mély titkú vonalát,
künn a fényes ősz napverésben
dalolt-e még a vándormadár?
Dalolt – te mesélted – szomorúan,
- két szemedben ilyenkor könny fakadt -,
oly sokszor láttam már e könnyeket,
ha búcsúztak a vándormadarak…
Nyáron születtem és mégis tudom,
hogy én vagyok a csendes éjszakákon
szívedbe mindég visszatérő
kimondhatatlan őszi fájdalom…
És ha jönni fog egy másik asszony
és kezébe veszi sorsom fonalát,
egy másik asszony, ki nem lesz többé
olyan mint te voltál, jó anyám!
Fehér színű, gondtalan kezében
tudom, elszakad e gyenge fonál,
s ha ijedt szemmel a jövőbe réved,
ugye megvigasztalod őt, anyám?
Egy halottas bús őszi éjszakán
ugye nevetve mondod meg neki,
hogy nem történt itt semmi nagy dolog,
fiadnak szíve tört ketté csupán!
Forrás: Botond -
Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 1-2. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése