Az orgona. Csirikov E. „Szitén”-e után írta: Váradi Béla

Mily csodásan is illatos az orgona kora tavaszi reggelen, mikor a nap még nem űzte el az éjszaka hidegét és hajnal harmatját sem itta még fel a virágszirmokról.

Egy ilyen tavaszi reggelen szokott sétámból hazatérve, a város szélén, gyermekkori pajtásommal, egy kedves kis leánnyal találkoztam.

Kerek tíz éve nem láttuk egymást. Mondanom sem kell, hogy milyen nagy és kellemes volt a meglepődés.

- Hát maga él?... maga csúnya, hűtlen fiú!

- És magából milyen pompás szép nagy leány lett!

- Úgy találja?

- Sőt!... Egy modern istennő… ki mellett az ókor összes istennői elbújhatnak. De tényleg, mennyire kifejlődött.

- A maga utáni epedésemen. Mit gondol, tíz év sok idő.

- Én meg éppen szerettem magát… ezt csak most érzem úgy igazán, mert hisz’ akkor még oly fiatalok, naivak voltunk. Emlékszik… mikor mamásdit játszottuk a kertjükben? De buta is voltam… bár csak most is játszhatnánk úgy…

- Maga akkor is nagy kópé volt.

- Azok voltak életem legszebb percei. Tavasz volt akkor is… kertjükben az orgona már virágzott, aromájával színig töltötte a kis pavilont, hol a kismama és papa boldogan, szívdobogva kipirult arccal csókolták egymást.

- Igen! Én is jól emlékszem vissza, mintha csak tegnap lett volna… Mily boldog is voltam.. és maga milyen szemtelen…, hogy ölelt, csókolt – akár egy felnőtt. Az orgonavirág, a zsenge tavasz életre kelése, az élet illata elvette az eszem, magából csak egy csillogó pápaszemet és egy reszkető piros ajkat láttam…. És ha akkor a szegény kis cicám nem ijeszt meg bennünket… Ó, borzasztó, még rá gondolni… nem is tudom, hogy mi lett volna a játék vége.

- Minden – csak borzasztó nem. Éppen úgy játszottunk volna tovább a mamásdit és a cicuka sem kapta volna tőlem azt az elkeseredetteljes rúgást, amitől másnap meg is döglött.

- Na hát! Maga barbár! Maga gyilkos! Hát maga ölte meg a drága kis cicámat! Oh, én buta liba! Tíz évig azt hittem, hogy attól szenvedett ki az aranyos, amit neki akkor hirtelen, meggondolatlanul kívántam.

Láttam, hogy ifjúkori szerelmünk kezd kriminális üggyé fajulni s a drága kis mamukám leplezett mérgében éppen úgy rúgta volna szeretett kis cicukáját mint én, ezért siettem az elmúlt mamlaszságomra fátyolt borítani.

- De mit keres maga itt a város végén és hozzá még ilyen jókor reggel – kérdeztem tőle igen udvariatlanul.

Láttam az arcán, hogy tapintatlan kérdésem váratlanul s kellemetlenül érintette és szívesebben elbeszélgetett volna még a régi szép időről.

- Mi itt lakunk nem messze az állomástól és imádom a tavaszi reggelt – szólt leplezni akart durcássággal a kicsike. – De nehogy rosszat gondoljon rólam, már haza is megyek.

- Már?... Igazán kár! Hazakísérhetem? – kérdeztem mindent jóvátenni akaró kéréssel.

- Micsoda kérdés? Kötelessége!... Ifjúkori jogainál fogva – kötelessége…

A nap a liget felől éppen elkelni látszott, vérvörös lángjával égetni kezdte a székesegyház aranykeresztjét. A kispapok ablakai mintha egy belső tűztől égtek volna. A kanonoksor még hűvös, kihalt volt… ott a függönyök mögött még édesen aludtak az öregurak.

Ahogy a kispapok kertje alatt elhaladunk, a gyermekkori emlékek bűvös iróniájával mosolyogtak le ránk a kert fehér és lila orgonái.

- Ni-ni!... orgona!... Milyen fehér… ott meg lila… ez meg dupla, olyan,amilyen a mi kertünkben nőtt. Hu… huhhh… huuuuuhhh… milyen csodás illat.

- Ilyen illatos orgonák közt csókoltam meg magát. Emlékszik?

- Nem!... Na neee?...

Mily csodásan is illatos az orgona tavaszi kora reggelen, mikor 27 éves vagy és melletted egy aranyos, drága kis leány lépked, ki a múlt édes emlékeire el-elpirul és szemérmesen lesüti fényes nagy mandulaszemét.

- Tépjen nekem egy szál orgonát!...

Megálltunk.

A kerítés magas, teteje vaskampókkal volt díszítve.

Mint a bakkecske kezdtem ugrálni az orgona után. El-elkaptam egy-egy lehajló ágat, mint az aranyeső hullt le ránk a sok illatos orgonaszirom. A leány nevetni kezdett ügyetlenkedésemen.

- Na legalább egy szálat!... biztatott a huncut.

- Fehéret? – kérdeztem elkeseredetten.

- Igen!... Lilát is!... uszított a kis telhetetlen.

Gondoltam egy merészet és felmásztam a kerítésre, hogy orgonát szedjek a bűnre csábító angyalnak. Még az orgonához hozzá sem nyúltam és máris felkarcoltam kezemet a kerítés rozsdás szegével, - de a nagy akarásban észre sem vettem.

A kerítés tetején szinte megszédültem a kábító aromás levegőtől. Az orgona kinyílt szirmocskái mint paradicsomi kéjeső hullt a fejemre. A zsenge zöld levélkék kacérkodva pacskolták közéjük dugott fülemet – lent pedig az aranyos „kismama” -, kiért most kész voltam leszakítani a világ összes fehér és lila orgonáját -, tapsolt örömében.

- Elég már!... elég!...

Mint egy hős ugrottam le a falról. A siker örömétől csillogó pápaszemmel, orgonával telt kézzel álltam kis csábítóm előtt.

- Ez mind a magáé – szóltam lihegve. – Fogadja emlékül tőlem. Emlékül a régi… izé, hogy mondjam, az első… na tudja már, mikor az orgonák közt a pavilonban először megcsókoltam.

Kipirult arccal megelégedetten vette át tőlem a csomó orgonát. Kacér, borzas fejét a még harmatos orgonák közé dugva – sokatmondóan kérdezte:

- Emlékül?... mire is fel?...

- Hát igen!... Emlékül az első csókért… emlékül erről a csodás reggelről… erről az orgonaillatos kísértésről… - és meg akartam a kis huncutot csókolni. Ő sem ellenkezett… volna, ha észre nem veszi kezemen a sebet.

- Jaj Istenem! Mi van a kezével? Vér!?

Csak most vettem észre, hogy a kezem véresre van karcolva.

- Fáj?

- Nem! Egy kis karcolás az egész. Gyerekség! Nem tesz semmit, legalább ez is emlék marad.

A drága teremtés erre egy is selyem zsebkendőt vett elő s bekötötte vele a sebemet. Büszkén, mint egy istennőért megsebesült, de veretlen vezér lépkedtem oldalán.

Mikor a liget elé értünk, megálltunk s búcsúzni kezdtünk. A reális gondolkozású istennőm visszavette tőlem a zsebkendőjét.

- Ajándékozza nekem! – kértem mézeskalács érdességgel.

- Nem! Nem tehetem. Elteszem emlékbe, hiszen a maga drága vére van rajta… Elteszem emlékbe, hiszen a maga drága vére van rajta… ellenben azt megígérhetem, hogy sohase mosom ki.

A szimpátiának ily közvetlen megnyilvánulása teljesen megfőzött. Felelet helyett megfogtam a leányka hófehér kis kezét. Az a közismert villamosszerű áram bizsergett bennem, amit a fizikából tanultunk, hogy ha a két különnemű áram érinti egymást.

Nem tudom, hogy ez a fizikai törvény, a temérdek orgona bódító illata, vagy a szép  leány még szebb keblének ideges rezgése vette el az eszem. Magam sem tudom, hogy történt, csakhogy a leánykát ott az utca közepén, a liget előtt megcsókoltam.

Boldogságomban forogni kezdett velem az újra festett rózsaszín világ. A liget kopott, elhagyatott bejárata, mint a menny rózsákkal díszített édenkertje hívóan mosolygott rám, a tisztes kanonok sor egyenletes oszlopsorával, mint egy éber cherberus vicsorgatta rám fehérre meszelt, oszlopfogsorát, a gyermekmenhely magas kupolája ironikusan mosolygott felém. Egy pillanat alatt elém varázsolódott a régi kis pavilon… az orgonabokor… a csend… a csók… az ölelés… minden… minden… csak a döglött macska hiányzott.

És talán még ma is karjaimban tartom a boldogságtól pihenő édes terhet s a szerelem gyönyörű szárnyain repültünk volna tovább, ha az élet nyomorult prózája utunkba nem áll s kérlelhetetlen ollójával le nem vágja féktelen szerelmünk akadályt nem ismerő szárnyait.

Még visszacsókoltam a csókot, még öleltem az ölelését, a szíve még szerelmi indulót dobolt kikeményített ingelőmön, amikor a szemináriumkapujából egy álmos torzonborz pupák fej rivall rám.

- Hogy a jóságos Atyaúristen haragja nem szakad az úrra! Hát van az úrnak szíve annyi gyönyörű orgonát leszakítani?

Valamit vissza akartam gorombáskodni a ragyás képű csősznek… hogy éppen azért szakítottam le az orgonát, mert szívem van és fennkölt lelkű barátnőm kérésének teljesítése nekem fontosabb, mint magának az egész szeminárium, s ha nem tetszik, pukkadjon meg… és még magam sem tudom, hogy mit, ha a rücskös pofájának kaján röhögése belém nem fojtja a szót.

- Hahaha… a teremburáját, lám, az isten nem ver bottal… hehehe… na az úr is jól kinéz.

- Mi?... hogy?... Na nézze meg az ember… mit röhög maga rajtam, maga vén idióta?

- Hehehe… hát… hehehe… hát a nadrágja az úrnak elszakadt… ott ni…

Önkéntelenül kiengedtem karjaimból a drága terhet és hátrahajoltam… A szerelmes leány tiszta csengésű fiatal pajkos kacagással kikapta kezét kezemből és elszaladt.

- Elszakaaadt?... elszakaaadt?... hogy… hogy?... miért?... Maga meg mit ízléstelenkedik itt… ki kérdezte magát, vén álomszuszék. De hogy is mer ily bizalmas lenni hozzám?...ezt kikérem egyszer és mindenkorra… maga vén izé!...

- De uram! a nadrágja el van szakadva, biztosan a kerítésünkbe akadt be, amikor az orgonát tépte… különben is köszönje meg az úr, hogy szóltam. A nadrágomat megnéztem és tényleg… méghozzá a legkritikusabb helyen.

Megalázva, megszégyenítve, dühömben lehetetlenül álltam a kispapok háza előtt, mint egy megvert hadvezér. Előttem a porban meghalt orgonáim feküdtek.

Lassan, tönkretéve megindultam hazafelé. A székesegyházban reggeli misére harangoztak. Itt-ott nyitották már a kapukat… egy-egy kőműves ment el mellettem… rozoga fiáker bandukolt az állomás felé… lassan megindult az élet.

Még ma is emlékszem a hűvös tavaszi reggelre, a magas kerítésre, a bódító orgo9nákra, a boldogságtól sugárzó leányarcra, amint a leszakított orgonacsokorból rám tekint.

És még ma is hallom a goromba ragyásképű csősz hangját, látom a kiábrándult leánykát, érzem az aromás tavaszi reggelt.

-        -        -        -        -        -

Mily csodásan is illatos az orgona kora tavaszi reggelen, mikor a napsugár még nem itta fel a hajnal harmatját a virágszirmokról, mikor 27éves vagy s melletted egy bájos szép leányka lépked.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 1-2. sz.