Ha sebesített buta ostor
És rám ütött az életkorbács
Nem néztem hátra, tovább léptem,
Csak a szívemről hullt a forgács,
Én sohsem haragudtam.
Ha megcsaltak, nem hullt a könnyem,
Szántam a léha boldogot
És bocsánattal jutalmaztam
Ki álom közben meglopott.
S mikor lelkem tükrébe piszkolt
Szűkagyú törpék tábora,
Letörültem e elmentem messze
Hová nem szállt piszkok pora.
Én sohsem haragudtam.
Ha megmérgezték sebeim
Nagyképű ifjak és vének
Vigasz tavában megfürödtem
S ajkamon zengett az ének.
Ha hiú lányok, asszonyok
Nevették ferde arcom
Fojtogatott a fájdalom
A csóktalan kudarcon,
De sohsem haragudtam.
Üthettek merészek, gyávák,
Urak és proletárok,
Most már szegetten, bénán
Új szebb erőkre várok.
Én sohsem haragudtam,
De haragtalan szívem fájt
Egy titkos seb sajgott, tüzelt –
A vérző életem fájt.
Forrás: Botond -
Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 3-4. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése