Jobb Ádám: Kóborlás az életben

Tíz órát csöngettek, - a diáksereg, mint rajzáskor a méhek, hangos morajlással tódult a portásfülkéhez, a mai postáért. Egyik hangosan olvassa a cédulára írt neveket. Mindenki türelmetlen, hiszen tegnap óta sok levél jöhetett!

Balog Pista idegesen hallgatja a népolvasást, neki már csak kellemetlen híreket hoz a posta.

Egyszerre,  mikor nevét kiáltják, elsápad, nem siet be a levélért, a szemével szinte könyörög mellette álló barátjának, hozza ki legalább addig is ráér összeszedni magát.

Tudta, honnan jő, kitől van a levél. Szomorú-sápadtan, majdnem tehetetlenül nézett a semmibe, mikor még egyszer odaszól valaki: - Pista, leveled van, legalább félkilós.

Végül is rászánta magát s kihozta, de nem bontotta fel, inkább távol tartotta magától, mintha félt volna, hogy ismét hatással lehet rá, vagy esetleg bepiszkítja vele a ruháját.

Hát nem hagy békén, nem tudok karmai közül szabadulni! Mit csináljak, adjatok tanácsot! Hát hurcolni fogom ezt, mint az átkot, életem végéig!

Akik tudták, miről van szó, biztatták: írja meg, hogy semmi köze hozzá, ne üldözze.

- Írd meg, hogy tanulnod kell, közeledik az utolsó vizsgád, vagy azt, hogy haza utazol megszállt területre és belátható időn belül nem jössz vissza – mondták mások.

A tízperc végét jelző csengetés szakította meg a jótanácsok áradatát. Balog Pista is bement történelem órára, azonban keveset hallott a mai előadásból; a levelet maga elé tette a padra és meredt szemekkel nézte a borítékot. Azon gondolkozott, hogyan tudna a polipkarokból szabadulni, két könnyelmű év szennyétől megtisztulni. Be sokért nem adta volna, ha a két utolsó évet életéből kitörölhette volna!

- Balogh Pista egy kis Maros-parti faluból menekült Pestre öt évvel ezelőtt. Magával hozta a bánáti róna tiszta idealizmusát. Szíve egy fehér leányszoba kicsi tulajdonosánál maradt s ő fölhozta vasakaratát, szorgalmát, gyönyörű szép tervekkel, álmokkal.

Itt Pesten aztán tülekedett és szívósan küzdött az élettel a jövőért. Közben sűrű levélírással könnyített nehéz, nyomorúságos helyzetén.

Két év telt el így. Egyszerre elmaradt a válasz leveleire. Hiába próbálta magyarázni: az olához elkobozták a postát, vagy ő talán nincs otthon, elutazott, talán beteg – hiába várt, levél nem jött.

Az eddig szívós és jókedvű fiú napról-napra hallgatagabb lett, eddigi társaságát kezdte elhanyagolni s mind többször látták kocsmákban inni.

Mindenki látta, hogy ezzel a fiúval valami történt, ismerősei egymástól kérdezték: mi bántja ezt a fiút? –mi baja van?

Balog Pista pedig egyre sápadtabb lett, szemei beestek a sok tivornyázástól.

Barátai már tudták, mi okozta ennek a fiúnak az életében ezt a nagy változást. Féltették, nem merték megmondani, amit legújabban megtudtak. Titkolták előtte annak a leánynak az eljegyzését azzal a fiúval, akivel már gyerekkorában mindig hadilábon állt Pista.

Egy nap aztán váratlanul betoppant közéjük Pista s mosolygó arccal, majdnem jókedvűen újságolta s már tudott hírt: Annus menyasszony!

Nem akartak hinni a szemüknek, mikor közéjük ülve, derült ábrázattal, szinte boldogan sóhajtotta: Végre!

Rettenetes volt! Érezni, tudni az, hogy valaminek vége, valaminek, amit egész életünk céljául tettünk meg!

Végre! – kiáltott keserű kacagással -, elmúlt ez a rettenetes bizonytalanság; szabad vagyok! – igyunk erre ma este!

És folyt a bor, alig győzte hordani a pincér. Hiába! Balog Pista nem tudta megvenni a jókedvet. Csak ült, fejét tenyerébe hajtotta s összetörten, némán szomorkodott.

Próbálták vigasztalni: Soh’se búsulj öregem, közönséges eset ez, mindenkivel megtörténik egyszer, legfeljebb egyik előbb, a másik később siratja ezeket az álmokat. Meglátod, néhány nap múlva kineveted saját magadat. Ha mindenkinek, akivel ilyesmi történik, a homlokát megjelölnék, akkor nem volna jeltelen férfi a földön. Hát azt hiszed, érdemes egy nőért egyetlen keserű percet szerezned magadnak.

- Nem tudom, mi fáj, de valami nagyon mélyen… tompán… nagyon, nagyon fáj. Mintha elvesztettem volna egy drága emléket, mintha nem tudom, az édesanyám képét tépték volna ki a lelkemből.

- Fáj, hogy gyermek voltam, hogy tizenhat, húsz éves voltam.

- Fáj a Maros-parti homok, a nyáresti falusi harangszó. De rég volt! És most miért cseng ez oly búsan legényéletembe? Hallom ismét a Bobi kutya ugatását.

Az a lány úgy él bennem csak, mint elsős elemista koromból az ábécé, tizenkét éves koromból a hátitáska, tizenhat éves koromból a dugva elszívott cigaretta füstje.

- Nem! Gyűlölöm! Széttépte és összetaposta ifjúságom, gyerekkorom ereklyéit.

Reggel felé járt már az idő, Pistából folyt a keserűség áradata, senki nem mert hazamenni, féltették ezt a megtört fiút!

Pedig az ő lelkében ezalatt egészen más gondolatok forrtak.

Másképp fogok élni; szállni virágról-virágra. Nektárt szomjazom, élni akarok, élni úgy, ahogy ez az élet kívánja.

Ma éjjel megtanultam életleckémet, azt hiszem, többször nem fogok szekundát kapni belőle. Meglátjátok, kitüntetéssel végzem el a további életvizsgákat!

Tényleg, Balog Pistára nem lehetett ezután ráismerni. A tanulmányaival nem törődött, előadásokra nem járt, csak éppen, hogy beiratkozott. Ennyi maradt meg benne az eddig lelkiismeretes, szorgalmas diákból.

Hiába keresték a lakásán, ritkán csípték otthon.

Ha kérdezték hol s merre jár, állandóan nevetve vágta oda: - Mi közötök hozzá, tudjátok is ti, mi az igazi élet! Nem cserélnék senkivel a világon. Hej, nincs nagyobb boldogság, mint egy szép, könnyelmű nő ölelő karjai közt lenni.

- Azon csodálkozom, hogy erre már előbb nem jöttem rá és miért vesződtem haszontalan légvárakkal.

- Ezek, tudjátok,nem olyan szobavirágok, hogy Kurz Mahler regények mellett elábrándoznának reggeltől estig, ezek élnek és élvezik a való életet úgy, ahogy van.

- Érzés, szerelem! – balgaságok!

- Azóta vagyok igazán boldog, mióta nem érzek és nem érzelgek. Nem ismerek se múltat, se jövőt, de van ma!

- És mikor akarsz tanulni?

- Majd ha ráérek; ha tanulnék, azt a jövőért tenném, de mondom, engem nem érdekel az.

- Már megyek is, szervusztok! – ezzel elrohant. Hogy kivel, hol és merre jár, egyikük sem tudta.

Egyszer egy tavaszi nap valaki látta karonfogva sétálni a Farkasréten. Első dolga az volt, hogy a fiúknak elújságolja.

Mikor néhány nap múlva közéjük tévedt, nem győzték kérdezni:

- Kivel sétálsz te mostanában a Farkasréten?

- Honnan, mióta ismered?

- Ezzel bujkálsz azóta?

- Csudát! Talán nyolcadik, vagy mit tudom én hány volt azóta?

- Ezt féléve ismerem. Még az ősszel egy nagy társasággal borozni mentünk egy budafoki pincébe s a férfiak természetesen elhozták női hozzátartozóikat is. Ez akkor Pesten volt vendégségben és így került oda. Különben prágai német nő. No és bor mellett az ember hamar összemelegszik, éjjel hazakísértem őket, másnap pedig már találkoztunk. És azután délutánonkint kiruccantunk kettesben a hegyekbe, amíg el nem utazott. Azóta most már másodszor volt itt, egyszer meg én utaztam Pozsonyig és ott töltöttünk együtt egy hetet.

- És boldog vagy most, jó ez az élet? – kérdezték.

Pista nem felelt mindjárt, előbb gondolkozott egy kissé: - Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. – felelt aztán, de látszott, hogy tusakodik önmagával.

- Mindenesetre élek, vagyok, ha cél nélkül is.

Úgy sem volt, így sem ér semmit!

Sehogy sem tudta eltakarni azt, hogy nem lelkének megfelelő életet él. Ez mind csak máz volt, erőszak saját tiszta szíve ellen. De nem volt lelkiereje most még bevallani ezt.

Ismerőseit azonban már nem kerülte annyira, ha valamelyik barátjával találkozott, csak úgy sugárzott az arca. Kereste önmagát, a múltat, melytől letépte magát és kereste a nyáresti harangszó emlékének visszhangját.

Később, májusban egy alkalommal megismerkedett egyik barátja révén egy családdal. Jól érezte magát, a régi kedves jó fiú volt. A jég olvadt, szemébe visszatért az ifjúi meleg fény.

Szívesen elbeszélgetett a fiúkkal, de prágai barátnőjét nem emlegette már, budai kalandjaival nem dicsekedett többé. Ha véletlenül ilyen téma vetődött fel, sietve idegesen az újság után nyúlt, vagy a pincértől kért valamit.

Beszélt gyermekkoráról, diákcsínyjeiről, érdeklődött ismerősei után.

Nagy változás mehetett végbe lelkében! Egyszer könnyes szemekkel, régi fényképekkel maga előtt, találták szobájában: - Fiúk! arról ne beszéljünk többé! – Most látom, milyen rettenetes volt. Kínoz a lelkiismeretem, éget a szégyen, szeretném megtalálni azt, amit eldobtam magamtól. – Megtörten, zokogva mondta az utolsó szavakat:

- Új életet kezdek! Tiszta, jólelkű emberekkel akarok együtt lenni, feledni ezt a cudar időt! Becsületes,rendes életet fogok élni. Meleg, puha otthonra vágyom, boldog szeretnék lenni!

**

Balog Pista megtért. Az előadásokat megint rendesen látogatta, tanult, dolgozott. Talált valakit, akiben életcélt látott. Szíve megtelt azzal a tiszta, nemes érzelemmel, melytől a lélek megtisztul, az élet öröme megkétszereződik. Visszakapta önérzetét, biztos föllépését, ami a becsületes emberek legjellemzőbb tulajdonsága.

Csak a levélhordótól félt. Ha meglátta, ideges lett. Onnan Prágából nem akarták engedni, hogy új életet kezdjen. Először kérő, majd fenyegető levelek jöttek. Kezdetben még elolvasta, később fölbontatlanul dobta a tűzbe.

Egy nap azonban betoppant hozzá a levelek küldője. Eljött, hogy még egyszer magával rántsa Pistát oda, ahonnan utolsó erőfeszítéssel, oly drága árat visszahagyva, kiszabadította magát.

És nem tudott ellenállni: a Sirén győzött Odysseus felett.

Harmadnap azonban győzött Pistában az a másik szerelem, rettenetes undort érzett maga iránt és lelki kínjaitól marcangolva, magafeledten nekiesett az „idegen” nőnek és kidobta.

Fájdalmában valósággal őrjöngve kiáltotta: - Mi lesz velem, hogy fogok én kezet ővele!

Hetekig nem mert elmenni oda, ahova összes gondolatai szálltak. Érezte, hogy előbb teljesen meg kell tisztulnia, másképp nem tudna a szemébe nézni, megszentségtelenítené azt a küszöböt.

Mikor aztán elég lelkierőt érzett magában, elhatározta, hogy elmegy hozzájuk. Nem fogadták. Kerülő úton tudatták vele, ne szerencséltesse őket többé. Megtudták „előéletét”!

Aznap este ismét hangos volt az a kis kocsma, ahol most már régen nem látták Pistát. Szólt a cigány hegedűje, szakadt a húr.

Messze, az utcára hallatszott Balog Pista hangja. Duhaj, vad nótát énekelt. Ez vezette nyomra őt kereső barátait is, kik mit sem tudva a történtekről, nem akartak hinni fülüknek.

Leültek melléje, várták, hogy elhallgasson. - Pista! Mi van veled! Gondolj az édesanyádra. Nem bánt a lelkiismereted?! Hát így tartod meg fogadalmadat?!

- Hagyjatok! ÉN megpróbáltam folytatni ott, ahol elhagytam akkor. De kísért ez a két év. Odaállt közém és a régi álmok közé. Pedig akartam, keserű elszántsággal akartam a régi álmokat tovább szőni, visszaélni a gyermekkori nyáresti harangszó tiszta csengésű hangját.

Nekem már nem szabad álmodni. Fölébresztenek. Az élet, az Én életem megölte azokat.

- Pedig őszinte, tiszta szívvel akartam szeretni. Boldog akartam lenni.

- Nem kellett ott, ahol tudnak még álmodni. A fehér falak tükörként verik vissza „múltamat”. És úgy látszik, nincs megbocsátás.

Most megpróbálok magamnak, egyedül élni. Tanulni fogok. Dolgozni akarok sokat. Elfelejteni mindent.

És ha ebbe is belefáradok… keresek… és kóborlok tovább.

-        -        -        -        -        -

Balogh Pista rendesen jár előadásokra, szorgalmasan tanul. Nem törődik semmivel, ami nem tartozik ide. Csak a posta kiosztásakor sápadt az arca. Ilyenkor idegesen jár föl és alá. Fél attól, hogy visszahívják a levelek oda, ahonnan oly keserű árat fizetve, eltépte magát.

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 1-2. sz.