Dörre Jenő: Fehér papíron…

Fehér papíron fekete betűk!

Nem is oly régen, - hogy hittem bennük!

Szunnyadó lelkemnek szárnyakat adtak,

Végtelen útját az élő gondolatnak!

Hoztátok a mesék tündérvilágát,

Egyetlen tavaszom tarka virágát.

Rózsaszín álmok arany ködét…

Szent, örök eszmék egész özönét!

Szabad bejárást a titkok kapuján

És – mindent visszavettek azután,

A fehér papíron fekete betűk!

Fehér papíron fekete betűk!

Őszülő fejjel – nem hiszek bennük!

Amit ti adtatok – csak kockatorony,

Egymásra fölrakott imbolygó soron…

Megbúvó gyilkos eszméknek, hitnek,

Amiket kacagva keresztre feszítnek!

A pöttöm kis betűk fekete lánca

Naponta változó Igazság tánca,

Amint a mélyben – vagy magasban járnak…

Gyűlöllek!... De hogyha nem jöttök, - várlak!

Fehér papíron – fekete betűk!

Forrás: A Természet 21. évf. 17-18. sz. 1925. szept. 15.

Szabó István: Öregség

Milyen lesz vajjon a mi öregségünk,

Kik csak csalódtunk az ifjukoron át?

Töviskoszoruzta barna fejünkre

Tesz-é majd az élet ezüst koronát?

Deres szívünket melengeti-é majd

Az emlékezés, ifjukori bánat?

Huszéves álmok hazajáró lelke

Könnybe borítja-e ősz szempillánkat?

Tudunk-é akkor csak emlékezni úgy,

Ahogy most húszéves szívvel szeretünk?

Fogjuk-é vajjon akkor is siratni,

Akit most zokogva, búsan temetünk…

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. X. évf. 1910.

Miklós Vitéz: A Szép

Az élet célja: keresni a Szépet

S a Széppel derüsebbé tenni;

Lehet az élet csillogó, de mégis

Csinált virág és sivár Semmi.

Az élet célja: keresni a Szépet

És akkor nem lesz komor, szürke;

A könny sokszor virágfakasztó harmat

S a világ csal lelkünk tükre.

Az élet célja: keresni a Szépet,

Mert ki a Szépet már föllelte

S lelkébe zárta: kisugárzik onnan

És szépet lát, - mert szép a lelke!

Hogy mi a Szép? Szép, amit annak nézünk,

Ha a jó emberek szemével látunk;

szép, ha magunknak semmit el nem nézünk

S másoknak mindent megbocsátunk!

Forrás: Zalai Közlöny 66. évf. 12. sz. Nagykanizsa, 1926. január 16. szombat

Víz Zoltán: Tünődés

Bolyongásokban telt a pályám,

Kemény próbákon estem át,

De elfogadtam béketűrőn

Istentől a nehéz pohárt.

Igaz, hogy gyermek-álmaimban

Máskép képzeltem sorsomat,

De ah! látom fösvény az élet,

A jóból szűken osztogat.

Megnyugovám a végezetben,

Amit még kérek, oly kevés:

Egy Istenét imádó nyájat

S egy békés, csendes födelet.

Igy szükül össze im a látkör,

Amint előre visz az út,

Míg sziv és ész ezernyi szála

Egy kis gödörbe összefut…

A szebb jövő remény sugárát

A jelen árny teremti meg.

Viszonylag szép csak, mit elnyertünk,

sokszor magában kevesebb.

Minden fény mellett ott az árnyék,

Az új előnynél új teher,

Az értelem hiába látja,

a sziv csak él reményivel.

Vajh, vágyunknak van-e határa,

Hol megpihen a gondolat?

Megszünik-e a nyugtalanság,

Vagy majd csak ott a föld alatt?!

Forrás: Váczi Közlöny XVII. évf. 4. sz. Vácz, 1895. január 27.