Rónai Mihály András (1913-1992): Az utolsó magyar

 

A Dunaparton, egy napos teraszon
egy pohár víz, egy illat ibolya,
lágyan gügyög a Nap szép mosolya
túlnan Budáról, míg el nem-nyeli
a Vártetőn a fénylő korona.

Derűs magányban, mindig útrakészen,
várom az első nyilat, mely felém
röppen az égből és dalolva mélyen
 a halált hozza friss acélhegyén:

alélva érzem, amint ereimből
lágyan kicsordul négy ezüst folyam,
zöld hármas halmon temetkezni hív
s a három szép szín szemfedőt ígér -

békés arcom a fénylő Budapest,
két szép szemem a béna Balaton,
nagy homlokom az őrült Retyezát,
süket szívem a riadó Tihany.

(1939. április)

Forrás: Új idők 52. évf. 3. sz. 1946. jan. 19.