Gyulai Pál (1826-1909): Viszontlátás (1852)

 

Ne csalj, ne csalj meg engemet,
Mosolygó ég, meleg sugár!
Ne csalj meg zöld lomb és virág,
S te elmaradt dalos madár!
Nem vagy tavasz, nem vagy remény,
Csak festék rajtad az életszin;
Ősz vagy te, az emlékezet,
Mely élni vágysz a sírok szélin.

Ne csald meg, szívem, magadat,
Ne higy szavamnak kedvesem!
A régi dal viszhangjai
Rezdülnek meg csak lelkemen;
Csak a mult hervadt mezején
Szakítgatok egy két virágot,
S megolvadt dér, nem  harmat az,
Mi kelyheikben fölcsillámlott.

Ha tudnálak szeretné még,
Mint hajdan, - bár mély volt a seb -
Lehetne sorsom nyomorúbb
És szíved sokkal bűnösebb!
Megáldanám a kínokat,
Gyönyörrel nézném büszkeséged,
S im porba tiprott homlokod
Úgy megaláz, hogy szánlak téged.

Nem vádollak, hogy megcsalál,
Csak nem szerettél soha sem!
De téged megcsalt, kit szeretsz,
S érzed, mi az a szerelem:
Midőn a kit gyülölni kell,
Szeretjük hőbben és hivebben,
És míg feledni nem tudunk,
Remélnünk többé lehetetlen.

Éreztem én is egykor ezt,
Most már csöndes, nyugodt vagyok;
Az éjben ott, alább, alább,
Csak méla pásztortűz lobog.
Mégis, hogy ujra láttalak,
Mégis, hogy oly boldogtalan lől,
Mi hamvadoz, megéled, ég,
S pokollá gyúl gyötrelmeidtől.

Oh jer pihenj meg keblemen!
Ott jól pihentél egykoron;
Ha nincs szivemben szerelem,
Maradt még annyi fájdalom:
Hogy értsen, érezzen veled;
S megenyhítsen egy pillanatra…
Nincs égnek földnek balzsama,
Mely bennünket meggyógyíthatna!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.