Jankovich Ferenc: Egy cselédház udvarán

Estefelé, midőn az óriás

akácok, mint a cédrusok

terjengenek az ég felé s kitárt

keblükben olvadékony szél susog

Kilejt a házból angyali-ledér

ruhában a könnyű táncra kel

a kisleány: fohászkodó fehér

karokkal, miket ég felé emel.

Dala, mint vékony csermely, tündököl,

fürdik benn minden mozdulat -

és mintha karjaira szedne föl

egy láthatatlan fonalat

Mit égi kéz ereszt s ő elfogad

hajlongó röpke térdeken -

két szelídfényű térd, mint habra hab

tűnik a csörgedező éneken...

S míg lengve táncol, röpködő haján

egy aláereszkedő isteni

tenyér simogatása - vagy talán 

Bacchus elbájolt szőllőfürtjei? -

Nyíljatok nagyra, ámuló szemek,

igyátok áldomástokat,

tanuljatok, mint részeg istenek,

hörpölni látomásokat.

Nehéz szelek hajló virágait,

kik táncra váltják a tusát -

tanuljátok csodálni táncaik

s dallamaik rejtelmes ritmusát

Miképpen önfeledve tündököl

e lányra minden pillanat

s az éj, mint egy sötétlő kedves öl

nyílik a holddal léptei alatt

S a csillagok az egek karzatán

egymás után sietnek látni őt -

kinéz az istállóház ablakán

egy vén tehén és meghatódva bőg.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar írók 144-145. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Jankovich Ferenc: A viharhoz

Robbanni áhitoz az ég,

a föld, mint roppant máglya ég -

Ó, reggel rekkenő ködök,

gyújtózsinórként füstölög

a vers agyamban s fülleteg

pislognak bennem a rímek -

nem tudok szebbet mondani:

világot kell ma gyújtani!

- Ó, néma fojtás, barna láz,

amelyből zengő robbanás

lesz délutánra, rőt vihar,

kiáltó férfikari dal:

Te segíts engem gyúlani,

versem világgá gyújtani -

viharrá kelnem, óh, segíts,

mert itt a lángnak szárnya nincs.

Itt már az Isten sem segít.

A puskapor kialszik itt.

Elzápul minden robbanás

és csütörtököt mond a láz...

Zsinórom végén ül a rém,

dermedt közönnyel int felém -

az örök tél bálványa int,

megfagynak rajta lángjaim.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 143-144. old., Ifjúsági Könyvkiadás

Jankovich Ferenc: Szántód partjainál

1.

Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan

ifjúságomnak harminc aranyát -

megállok most és vallatom magam:

láttam Párizst - nem láttam Baranyát;

láttam Monte Carlot és Avignont -

s mint a játékos, kinek pénze fogy,

riadva kérdem: mit nyertél, bolond?

elmúlt Avignon - itt maradt Somogy.

Midőn Csokonai Vitéz Mihály

megírta itt dorgáló énekét;

midőn lent ült Szántód partjainál,

Tihany felé elmerengetve két

mandulaszemét, már többet nem tudott -

nem látta Watteau-t,nem látta Boucher-t,

de éppoly szépet, szebbet álmodott -

s lába előtt bölcsőben sírt a Lét...

Lábam előtt a bölcső most üres.

De ébredsz már, s tán megvajúdsz, Világ...

Visszajöttem, szép Újszülött, heves

könnyek között lelkem takarni rád:

ki már közelgesz csúf anyajelek

között, téged hív s téged fél bután

a kín - s a dölyf; a dac s a rémület -

Holnapra talán megszületsz, Hazám!

2.

Ölelj magadhoz százmellű anya,

dombos vidék, ki búsan szenderegsz.

Tán rólam álmodsz lázvert éjszaka,

utánam nyúlsz karoddal s megremegsz;

és holdtakarta álmod éjfelén

rólam beszél a rezzentajkú lomb,

barangoló fiadról - óh, felém,

felém sóhajtasz én Dunántúlom.

Szeress! szeretlek! és hallgass reám:

jönnek a napnyugati vándorok.

Földed, füved, vized a lakomán

megfogyott már, de jut még egy marok

nekünk is, kik veretni fegyverünk

messzire voltunk - adsz-e foglalót?

Elhagytunk egykor, hogy majdan legyünk

honunkba megtérők, - honfoglalók!

Én is, ki künn tanultam küzdeni

nagy mesterek fogását bámuló

apród-soron, - most fogom kezdeni:

ifjú elmével tollam forgató;

tollam kivonva fényesröptű kard -

bár ajkamon nem harsan induló:

mégis e jelben fogok győzni majd -

repíts Pegázus, bontott szárnyú ló...

3.

Gyöngypergéseddel ne ragyogj reám

Párizs fölgyújtott ege már te sem!

isten hozzád párizsi Notre-Dame,

ki bámultad karomban kedvesem,

s ti eldobált, ti karcsú látcsövek,

akikkel kémleltem az Életet -

bújócskás szemű csillagok, tüzek,

régenvolt tüzek, isten véletek!

Víg életem elillant hölgyei:

isten hozzád Croisset, Lisieux...

Engemet már a Bakony völgye hí

és számadásra serkent az idő -

melynek aranyszemű hálója már

körülfogott, s úgy őrzi majdani

dicső orcám, - sem élet, sem halál

nem fogja róla leszakítani.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 140-142. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Zelk Zoltán: Karok erdejében

Talpig gúzsba kötve szeretettel,

soha el nem oldott kötelekkel.

Ki oldaná? Csak én oldhatnám el.

S ha eloldnám, szívem oltanám el.

Mit rég tudok, megtanulom végre. -

Hogy futottam, vágytam e vidékre4

Hegyek közé, madárlátta tájra,

ne kötözzön csak a csend indája.

Csak a magány, csak a csend indája. -

S átölel az erdő ezer ága,

átalfognak a fák ezer gallyal:

ők ölelnek, akik otthon, karral.

Az az asszony, ki huszonkét éve...

Oh, ha tudtuk volna milyen mélybe,

milyen kínok-ásta mély verembe

hull alá majd, aki életembe.

Ő emelt föl, ő tanított engem

szállni, mégis, örökzöld egekben -

most éveink dombján, fáradt szárnnyal,

beérnénk egy marék földi tájjal.

Öreg szavak, nem fog rajtuk rozsda,

aki vénül nem pirul, ha mondja,

kimondhatom, hiszen sors, nem érdem:

ásó-kapa... sírig kéz a kézben.

S az a másik, ki mindig dalolva

ment munkába - gyárba, tejesboltba

s úgy szállt a kis bérrel, szombat este,

mintha madár fiókát etetne.

Mindig dalolt! Most a nyelve béna.

Esztendeje kórok martaléka.

Óh, hogy szólna! megremeg a szája!

Milyen titkot bízna a fiára?

Talán tudja, talán mondaná most,

mit lát, aki közel a halálhoz...

de csak kézzel, szemmel rebben jajja. -

Néma anya, néma költő anyja.

És öcsém is. S vele a két gyermek.

Ágak fognak - tudom, ők ölelnek.

Az a gyermek apám arcát hordja -

mintha ő is, ő is átkarolna.

Mert nem csak az élők, de a holtak,

szét ne hulljon lelkünk - átkarolnak.

Átkarolnak itt és majd túlnan:

aki voltunk, soha el ne múljon.

Forró a csönd. Felhő ül az égen.

Vihar borzong a fák gyökerében.

Ághegyüktül gyökerükig átfut -

mint az ember gerincén, ha láz fut.

Semmi szél még, de már mégis szárnyat

kap a levél. Hátha majd szél támad!

Kavarognak erdőről erdőre -

százfelé él, ami földhöz kötve.

Mint én, kötve, gúzsba szeretettel,

csontig fájó, boldog kötelekkel...

Eloldhatnám! Miért oldanám el?

Szívem lángját miért oltanám el?

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 137-139. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Zelk Zoltán: Találkozás

Kinek szívén, esztendein

már annyi halál átosont,

hogy tudnám számon tartani? -

s most látom első gyilkosom:

ül az eszpresszó teraszán,

ül, mint a vén emlékezet,

hogy ne feledjem sohase

azt a rám zuhanó kezet!

Harminc és néhány éve már...

s megint ég az a pillanat,

mely megtanított: engemet

eztán már ütni is szabad.

Mi volt bűnöm? a kocsirúd

gyerekkezemből kiesett:

suhogva szálltak szerteszét

a vég vásznak, a szövetek...

Az a perc, ott a Keleti

előtt! föld omlott, ég szakadt!

A rémület forró szele

utcákat, várost fölkavart!

Kocsis szidta az istenem,

fékezett autó, villamos:

csikorgott körül a világ,

mint óriási állkapocs!

Hogy támadtam föl, nem tudom.

Mint aki sziklákat, hegyet

emel, úgy raktam vissza én

a lehullt vásznat, szövetet:

Így épült újra a világ,

ég lett az ég, föld lett a föld -

hömpölygött a Rákóczi-út

a házak partjai között.

S én toltam a kocsit tovább.

Sírtak a rozzant kerekek.

Oly öreg voltam, amilyen

csak egy inasgyerek lehet.

Úgy kívántam apám szavát,

mint ázott kertek a napot,

de már nem élt, de nem vigasz:

az első verés fogadott.

S az ember, aki megütött,

itt ül, látom őt napra-nap,

issza az édes őszi fényt

csukott szemekkel, mint a vak.

Mert úgy igaz, mindenkihez

kegyes a Nap, egykén ragyog

rátok, ártatlan madarak,

őzek, gyerekek, gyilkosok.

Ha néha felrezzen s felém

meredve, a szemembe néz:

rémlik neki egy gyermekarc?

a mondhatatlan rettegés?

Vagy él, csak él emléktelen

s üres szívének annyi fáj:

kamaszodik, nő a világ -

s ő ne üthet senkit se már.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 135-137. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Zelk Zoltán: Szárnyak

 Emlékszem rá, gyermekkoromban

én olyan álomszuszék voltam,

alkonyattal már bóbiskoltam,

asztalra dőlve elaludtam.

fölébredtem apám szavára -

láttam, nagy sárga hold a lámpa,

éreztem, anyám karja-szárnya

repül velem a messzi ágyba.

Mert szálltunk olyan messzeséget,

asztal s ágy közt a mindenséget!

s apám hangja is, az a legszebb,

- bársony madár! - utánunk zengett.

Inaskoromban, jaj, akkor már

nem bóbiskoltam asztalunknál.

Apám nem élt. És anyám szárnya

erőtlen már, hogy vélem szállna.

Mily borzas esték! Ingoványban

mentem haza, ha hóban, sárban.

S hiába tudtam, vetett ágy vár,

ha gyermekszárnyam elveszett már.

De jött egy nap s én újra szálltam,

mikor már közétek találtam

ifjúmunkások, drága társak,

ti adtatok nékem új szárnyat!

Ti adtatok oly szárnyat nékem,

csattogjon napsütötte légben,

nem a lámpa holdját keringve,

ne vakon szálljak, mint a pille.

Ti adtatok nékem oly szárnyat,

minden vad éveken átszálljak,

háború, nyomor és betegség

csontját ne törjék, le ne nyessék!

Ha kétségbe, ha csalódásba,

úgy szálljak, soha zuhanásba,

soha hűtlenség mocsarába,

se halálnál mélyebb halálba!

 

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 133-134. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Zelk Zoltán: Negyven és százezer

Az élő, égő ég alatt,

hol élnek mindenek,

folyó sikong, erdő zihál,

lobognak tengerek,

hol kutak alján béka ül,

s a réten nyúl fut át,

hol nappalt szül az éjszaka,

s a nappal éjszakát,

hol évszakoknak lábnyomát

fű őrzi, s tócsa, s jég,

hol felhőt, madarat virít,

bár lombja sincs, a lég:

itt élek égő ég alatt,

merengek s dolgozom,

aszállyal, jéggel vívok és

széllel vitatkozom,

itt élek negyven éve már,

negyven és százezer,

kamrámat tűzvész, kertemet

a kráter falta fel

s futottam ezer lábamon

s hogy mentsen az ima:

korommal írtam sorsomat

az ég tábláira -

s ha hulltam is, ha haltam is,

kijátszva a halál,

fiam-lányomban életem

új rejteket talált,

mert nemzettem és szültem én

és lettem milliárd,

ki házat, gépet, képeket

és verseket kiált,

ezért, ha csontig rágott is,

de mint a nyomorú

féreg, úgy hullt le rólam a

betegség, háború,

esztendőm, mondom, százezer,

és hegyek kínjaim,

ideje hát szétnéznem is

e kínok csúcsain,

hogy tenyeremből ami nőtt

és húsomból zabált,

körém intsem már falvaim

s a városok hadát,

hogy végre érettem legyen,

mi eddig általam,

amit Hazának gyúrt, emelt

izmom, eszem, szavam

s ha ellenem tán most leseng,

most kél új Lucifer:

ami pestis volt s kolera,

ha most ébreszti fel

a pokol-ebje-tudomány? -

nem retteglek, atom!

hű, erős váram ellened

évezres bánatom,

mert szívem lágy, de cserzett is,

sok búval égetett,

boldogtalan azért valék,

hogy boldog is legyek -

hát az leszek! s ha kétely ül

a szívre? s mar a láz?

s a szerelem? csak fáj e kín,

csak fáj, de nem aláz

s nem rontja rommá városom,

nem gyújtja föl egem,

nem pusztul füstté asszonyom,

korommá gyermekem,

de új szerszámon új csodát

tanulnak ujjaim

s a régi dalból új fakad

víg lantok húrjain:

új szerszámot, új hegedűt

s egy új, egy tiszta szót,

hogy mondhassam már a mesét,

a szépet, biztatót!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 130-133. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Zelk Zoltán: Teremtés

Esik eső, úgy kopácsol

a tetőkön, mint az ácsok,

mintha kalapács a szegre:

úgy hallatszik minden cseppje.

Szél ha zúgatja a fákat,

úgy lihegnek fönn az ágak,

tikkadt termében a nyárnak,

mint a gépek, úgy zihálnak.

A madarak úgy repülnek,

szalmát, pelyhet, sarat gyűjtnek:

mintha már az öröklétnek

építnének örök fészket.

Látod-e, mi épül itten?

Látod-e, hogy munkál minden?

Látod-e, hogy milyen boldog

versenyt kezdtek minden dolgok?

Minden fűszál, minden ágak,

minden felhők, minden szárnyak,

még az árnyékok se restek:

szövik már a sűrű estet.

Esteledik. Halkul, lankad

már a tájék. Lassan baktat,

szél s az eső. Mintha gyárból,

mintha paraszt a határból.

És a költő mozdulatlan

áll, csak áll dús ámulatban:

mint a teremtés tanúja,

ki e tájat most tanulja...

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 128-129. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Zelk Zoltán: Ha látnál mostan

Ha látnál mostan verset írni engem

ez őszi estén, hónapos szobánkban,

paprika, kenyér s könyv az asztalon

és kilenc paradicsomos üveg.

Ily kedves környezetben írom versem

egy csorba csészén pislogó gyertyánál,

nehogy anyámat felköltse a villany.

Mert alszik ő és alszik már öcsém is

és horkolásuk kedves ritmusára

múlik az est s billen át éjszakába.

Ha látnál most így, tudom elsápadnál!

Vastag dühödben s irigy fehér ajkkal

motyognád: "Ó milyen könnyű neked!

Ez idillikus, egyszerű miljőben,

a szegénység dicsfényével övezve,

átadhatod a költészetnek lelked..."

"Boldog halandó!" - sziszegnéd fehéren -

"kit éhség ihlet és pappá avat

e szép szegénység, mily könnyű neked

bús dallamokra ajzani föl lantod."

Értem keserved! S szánlak boldogtalan,

kit gazdagsággal vertek az égiek

s ha netán fájdalomról, szenvedésről

akarsz dalolni - hát hazudnod kell...

Lázadj fel hát! Ne tűrd tovább e sorsot:

élj majd ezentúl hagymán és kenyéren

s ha ihlet kell, tartsál böjtnapokat!

Tépd meg ruhád és kócosan, szakállal

bolyongj éjenként, minta hontalan -

légy forradalmár, elszánt lázadó!

És így kitörve ötszobás lakásod

csilláros börtönéből - vess meg engem,

ki paradicsomos üvegek között

kábán merengek rímen, ritmuson

és vágyódom dús vacsorák után.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 127-128. old., Ifjúsági Könyvkiadó

Hollós Korvin Lajos: Csonka vers

Kezdtem ezt a verset én

tavaly május elsején

s idén lett csak készen,

idén sem egészen.

Címe az volt: "Életem"

s kihúztam, mert félszegen

sántikált a címe

s minden lába, ríme.

Újra kezdtem s ezalatt

félesztendő leszaladt,

de az égre nézve

alig vettem észre.

Az égen egy felhő szállt

s az a felhő nem is szállt,

lebegett, vagy állt tán,

mint egy őr a vártán.

Azt a felhőt néztem én,

míg e forgó év felén

csak lehullott onnan,

mint katona: holtan.

Ismét kezdtem: "Háború"

lett a címe, száz sorú

volt az első versszak

s jajgatott, mint vert had.

Jaj mit is kerestem itt,

katonák holttesteit?

Bűverő terelte

lépteimet erre?

Kutattam a tárva tárt

messzehajló láthatárt,

föllelem, reméltem,

nyitját, minek éltem.

"Életem"-mel kezdtem el

s "Háború"-ban vesztem el,

én másról akartam

szólani e dalban.

másról én, de nem lehet,

valaki nem engedett,

tán ama lepergő,

oszló testű felhő.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 125-126. old., Ifjúsági Könyvkiadó