Kirakom a kést, az órát, a vén
naptárt, a sok súlyt, papirost;
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se most,
hogy nem az enyém, -
hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.
Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
nézem a hessenthetetlen éjt,
amely beszív majd és feloldja majd
a szenvedést és szenvedélyt,
lágy mosolyodat,
mely napjaimat
nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.
Sötét világ. A sírhoz szoktatom
- elszoktatva tőled - magam?
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
hangosan száll, oly magasan
járok kapkodón,
zihálva nagyon,
mint vénen majd a rideg kaptatón.
A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
Hogy elmaradtál, lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér,
átfog, visszahúz, elbocsát,
lassan, mint ki fél,
nézek hátra mély
meredélyedbe, gyönyörű veszély.
Az óra, hol mint alvó csíz piheg,
hol mint... gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered,
lefoly egy vad hegy oldalán -
Hullok, fölkelek,
némán így megyek
mind messzebb, meleg,
édes valóság, szép honod felett.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 106-107. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése