Az élő, égő ég alatt,
hol élnek mindenek,
folyó sikong, erdő zihál,
lobognak tengerek,
hol kutak alján béka ül,
s a réten nyúl fut át,
hol nappalt szül az éjszaka,
s a nappal éjszakát,
hol évszakoknak lábnyomát
fű őrzi, s tócsa, s jég,
hol felhőt, madarat virít,
bár lombja sincs, a lég:
itt élek égő ég alatt,
merengek s dolgozom,
aszállyal, jéggel vívok és
széllel vitatkozom,
itt élek negyven éve már,
negyven és százezer,
kamrámat tűzvész, kertemet
a kráter falta fel
s futottam ezer lábamon
s hogy mentsen az ima:
korommal írtam sorsomat
az ég tábláira -
s ha hulltam is, ha haltam is,
kijátszva a halál,
fiam-lányomban életem
új rejteket talált,
mert nemzettem és szültem én
és lettem milliárd,
ki házat, gépet, képeket
és verseket kiált,
ezért, ha csontig rágott is,
de mint a nyomorú
féreg, úgy hullt le rólam a
betegség, háború,
esztendőm, mondom, százezer,
és hegyek kínjaim,
ideje hát szétnéznem is
e kínok csúcsain,
hogy tenyeremből ami nőtt
és húsomból zabált,
körém intsem már falvaim
s a városok hadát,
hogy végre érettem legyen,
mi eddig általam,
amit Hazának gyúrt, emelt
izmom, eszem, szavam
s ha ellenem tán most leseng,
most kél új Lucifer:
ami pestis volt s kolera,
ha most ébreszti fel
a pokol-ebje-tudomány? -
nem retteglek, atom!
hű, erős váram ellened
évezres bánatom,
mert szívem lágy, de cserzett is,
sok búval égetett,
boldogtalan azért valék,
hogy boldog is legyek -
hát az leszek! s ha kétely ül
a szívre? s mar a láz?
s a szerelem? csak fáj e kín,
csak fáj, de nem aláz
s nem rontja rommá városom,
nem gyújtja föl egem,
nem pusztul füstté asszonyom,
korommá gyermekem,
de új szerszámon új csodát
tanulnak ujjaim
s a régi dalból új fakad
víg lantok húrjain:
új szerszámot, új hegedűt
s egy új, egy tiszta szót,
hogy mondhassam már a mesét,
a szépet, biztatót!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 130-133. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése