Az árokparton tökmagot fogyaszt
egy sor magyar: hát itt az ősz megint.
Fölöttük kóbor szél böngész, kopaszt
egy kis szederfát, arcába legyint.
Megtántorul a fácska, reszkető
karjaiból gyöngy-olvasó pereg.
Pár csöndes áldást morg a mennyre föl:
de másképp jámbor lent a kis sereg.
Nyirkot súrol a pantallón a kéz
s bújna, ha volna meleg otthona.
Hozza az ispán már a fizetést.
Mért üvölt most is? Füstöt vet szava.
Betelt az év; most ülték meg a torát.
Törlik szájukat illedelmesen.
Még egy ütés, egy végső. Nincs tovább.
Már foszlanak is szét a réteken.
Fénylik a fonnyadt fű. Az ól, a csűr
ragyogva izzad és csöpög. Amott
egy számítógép a gőzlő domb mögül
a ködön át az égre vánszorog.
Ez a hazám. Megnézem újra. Ez.
Kicsit kopott, ám mégis az enyém.
A mezsgye ismer, mint vakot vezet,
kitérve minden bucka s rög helyén.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 92-93. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése