Vidékről érkeztem előző este.
Reggel, mint testre a szokott ruhát
tekintetem körém még úgy kereste,
öltötte vón föl a kopott határt,
amelyben újra négy hétig forogtam,
az ismerős, a tág, lebegő tájat,
hol honn vagyok, hol a rongyröptű porban
tikkadtan nyalja szájszélét az állat
s az ember; de hisz már annyiszor szóltam róla -
mit emlegessem egyre a hazámat.
Egyszóval egy nap óta
voltam itt fenn s még most is egy kicsit
oly érzelemmel, mint ki elfogódva
először érkezik -
Nem szokta még meg a szorongó lélek
a látható, aránylagos jólétet.
Feszengve hordtam, mint kemény, új inget -
Midőn látogatóba
fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy)
a Rácdombra.
Fülemben és szememben
úgy sürgött-forgott a sok honi emlék,
hogy úgy éreztem, mintha föl a hegyre
egyenest a pusztáról mennék
az esti földekről, hol sok esetben
a napszámos-listát én készítettem.
Ezért ötlött eszembe nyilván
nézdelve a jegyet kezemben
már bent a hegyvasúti padkán:
ha egy parasztfiúnak is tán
kedve támadna e kis utazásra,
csak a jegyért egy álló napig ásna.
Mert nálunk hetven fillér most a napszám.
Lehettünk százan vagy százötvenen,
akik egy-egy vincellér napja árán
keresztbe tett lábbal, kényelmesen
hát fölsiklottunk a hegy hátán.
Villák, virágos kertek
mellett suhantunk; egy lapos tető
homokján ifjú nők hevertek;
arrébb egy árnyékos dió
alatt zöld asztalon kártyát kevertek;
dúdolt a rádió.
Ahogy emelkedtünk, a levegő
mind hűvösebb lett s mind ritkább a por
és egyre barnábbak az orcák.
Mintha a lenti sík poklaiból
modern török mennyország
körein szálltunk volna egyre feljebb.
Vagy - szétnézve a kilátónál -
olyan volt ez, mint a varázslak,
mit csak a magyar s a vogul népmese ismer
tán még egy ázsiai isten
iszonyú vagy boldog lakának:
a kacsalábon forgó vár.
A bokrok fölé teniszlabdák szálltak
és mintegy versenyezve vélük,
mint láthatatlan víg madárhad,
gömbjei leánykacagásnak.
Az szállt feljebb, a nevetésük.
Nem ünnep, hétköznap volt. Délután,
de félig már az a szép nyári alkony,
midőn a kék ég átdérlik ezüsttel
s a zöld fény heve csak a fák csúcsán
lobog, mint hunyó lámpa, szinte füsttel -
Hétköznap volt, de tele annyi öntött
békével, könnyűséggel szétpatakzón,
amennyit napba egy vallás se töltött.
A megvilágított falombok
között egy kis tisztáson halk zenére
s el-felcsillanva, mint az álom
hajadon-csapat pörgött-forgott,
elérhetetlen lágy jövőt igézve
a hontalanok, férfiak szívébe,
mint Dúl lányai a meóti lápon -
Lámpionok gyúltak ki egy platánon
színre lökve egy pizsamás urat,
ki hátradőlve, szivarral, kövéren
pontosan úgy ült a rőt fényben
házának eresze alatt,
akár egy kommunista gúnyplakáton.
Már fényben égett
az egész hegy
s percenkint feljebb-feljebb szállott
s csak én nem feledhettem a vidéket,
lent, tán a föld alatt a népet,
az országot,
mely anélkül, hogy hallott
volna mást róla, mint meséket:
forgatja, hajtja, vak lovak a malmot,
ezt a kerek gyönyörűséget,
ez élő édent, melynek csúcshegyében
a villanyláng több fényt vet,
mint például egész Tolna-megyében.
Szétnéztem és fölfénylett
a szomszéd hegy és aztán még egy.
Mint rokon-őrtüzek lobogtak.
Százszámra már, mint a lidércek
sikongtak, lengtek és forogtak
posványain a vak nyomornak,
minden táján a világmindenségnek.
Mi szép ez - gondoltam s: - mi fáradt
vagyok én beállni a karba,
amely e csillogó forgásnak
a zenét adja.
A nyári vendéglőben
hetven vagy nyolcvan asztal
csevegve fogyasztja ma azt el
amiért... így tűnődtem átmenőben,
lábbal taposva szinte a konok,
csikorgó anyagot, mert én a versben
mindig az ilyen nyers valót kerestem,
remélve, egyszer mégis felragyog!
Egy heti napszám egy vacsora itt,
gondoltam szakszerűen hát s már-már lelkesülve
képzeltem el a sok finom csöveknek
szivattyúit és hajszálereit,
amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg,
felhozzák - sokszor
áttörve, gyúrva, fölfőzve-lehűtve -
azoktól
kik nálunk most a nyálukat nyelik.
A kert előtt, ahol hát eszerint
naponta egy hidat, kórházat
ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had
és harmincezer halvaszületett
kisded jövőjét,
állt már a korzó; tapsolt, nevetett
a fesztelen menő-jövő kép.
Holdfény-árnyékán a bokroknak
s a padokon halk párok andalogtak,
hogy így mondjuk,
mások a cukrászdákban társalogtak
s ha volt is gondjuk;
finom, leszűrt, akár az angyaloknak.
Óh, költő, keresd a csodát!
A rendkívülit, a szokatlant,
mely szemnek,szívnek élvet ád,
csak azért, mert rá most mutatnak;
e boldog nép között például egy kanászt,
vagy egy juhászt, vagy aratót, aki
egykedvűn nyelve a hűs ananászt,
karszékben, otthonosan, most kaparja ki
lábujjából a porrátört kalászt -
egy új színt, arcot az egyhangúságban,
mely tart és untat ezredéve már!
egy gölöncsért, egy bányászt, péklegényt,
kik úgy elnéznék, tudom, mit csinál
teremtményük ottkünn a nagyvilágban,
mint anya messzekerült gyermekét -
Kerestem, ám egyet se láttam.
ült, járt, forgott az egyszínű tömeg,
s benne, mint ménesben a holdasok,
itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek
ismerni illett, mint minálunk
a bírót, grófot és papot.
Így - meg-megfordulva utánuk -
a fennkölt arcú álhírlapírókat,
a finnyás kezű újságfejedelmet,
körében munkás és igaz híveknek,
kik helyette zsarolnak.
Egy asztalnál két hölgy között kevélyen
a nagy állásközvetítő ült,
hiteles okmánnyal zsebében
arról, hogy őrült.
Amott - mintha belőle akart volna
kortyintani - oly bús, merengő
arccal nézett a holdra
a szétmetélt kappan felett
az ünnepelt színpadi szerző,
hogy már-már attól lehetett
tartani, támad saját mondandója.
Sátor - mint egy piaci kofasátor -
alatt az erről híres "dzsentri"
nejét árulta itt is, - enyhe fátyol
fedé a hölgyet, - mint gyümölcskosárból
csippentgettünk lágy kajszi mosolyából.
Ám komoly kötést nem eszközölt senki.
Amott, - de mit folytassam? - Oly egyformák
voltak valahogy e sokféle orcák,
hogy, mondom, a művészet rajongóját,
zavarta szinte már a hasonlóság.
Beszéd közt, eladó szüzek
lengették lebke kezüket,
a vörös körmökkel jelezve,
ők sose nyúlnak mosogatóvízbe.
Hát néztem itten
e tündér népet, isten
kiválasztottjait selyem gatyában-ingben,
mely látni engedi a mell s kar szőrzetét
s szelíden
mert indulat már rég nincsen e szívben,
csupán alázat s szolga-bölcsesség -
mert e kebelhez
nem férhet izgató, irigy szó,
ismernek, békés vagyok, engedelmes
s oly türelmes, hogy az már arcpirító -
nem ítélem, csak nézem a világot -
magam is gazdag
vagyok, vagy tarthatnak annak:
naponta eszem s ágyban hálok -
Hát - mint földnéző küldetésben
az ősposványból fölmerülten
abban a tündöklő estében
csöndesen én csak arra
gondoltam, széttekintve ott körültem:
ha egyszer a mocsár feltámad
vagy feltámadna
lerontani e ragyogó csodának
nagy tengelyét, ezernyi tornyát
s úgy, mint a mesék azt is előírják,
hogy "fű nemnő": s "kő kövön nem marad" -
én akkor is majd hallgatag
csak félreállok,
hogy midőn már minden letűnt
sorban,
még higgadtabban, tárgyilagosabban
tanúságot
tegyek, mint folyt az életünk
e történet-előtti korban.
Forrás: A magyar irodalom gyöngyszemei - Ma magyar költők 95- . old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése