Esik eső, úgy kopácsol
a tetőkön, mint az ácsok,
mintha kalapács a szegre:
úgy hallatszik minden cseppje.
Szél ha zúgatja a fákat,
úgy lihegnek fönn az ágak,
tikkadt termében a nyárnak,
mint a gépek, úgy zihálnak.
A madarak úgy repülnek,
szalmát, pelyhet, sarat gyűjtnek:
mintha már az öröklétnek
építnének örök fészket.
Látod-e, mi épül itten?
Látod-e, hogy munkál minden?
Látod-e, hogy milyen boldog
versenyt kezdtek minden dolgok?
Minden fűszál, minden ágak,
minden felhők, minden szárnyak,
még az árnyékok se restek:
szövik már a sűrű estet.
Esteledik. Halkul, lankad
már a tájék. Lassan baktat,
szél s az eső. Mintha gyárból,
mintha paraszt a határból.
És a költő mozdulatlan
áll, csak áll dús ámulatban:
mint a teremtés tanúja,
ki e tájat most tanulja...
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 128-129. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése