Papp Dániel: A régi városháza

Képek forrása: http://varoskepp.blog.hu/2009/08/11/foteret_akarok

Pál, Péter, Barnabás és még ahányan a régi városházáról néznek alá, kőből faragottan – tizenkét kőapostolok alászállanak a megsemmisülésbe. Jan Sladovnik, a felföldi szláv, a régi városháza  oldalába döfi a csákányt, s míg déli pihenőre az egykori virágpiac gesztenyefái alá hever, siket és érzéketlen füle nem hallja, hogy körülötte a kövek sóhajtoznak. Mert mély fájdalom s a Mohácshoz hasonló alagyahangulat lebeg a főtemplom mögött. Ruskin ide – sóhajtják a kövek – hiába jött volna, minket, Budapest köveit megírni. Budapestnek nincsenek kövei; Budapest a köveit szétvereti a városszabályozókkal s negyvennégyezer napszámos tóttal; s azután hatszázezer emberrel elhiteti, hogy mértani vonalarányokat kell teremteni, mert mértani vonalarány nélkül nincsen szépség. S ámbár a régi városházáért magáért nem kár, mégis a régi városháza lebontása alkalmából kell ezeket elmondani, mert Róma akkor szűnik meg, ha meg talál szűnni a Péter-templom, Bécs akkor nem Bécs többé, ha nem látom benne Jasomirgott Henrik fekete tornyát, a koros „Steffelt”: s a régi Belváros is akkor omlik a jelenből Kuzsinszky Bálint laboratóriumba, midőn a vén városházát dönti le a csákány.

Ez a háromemeletes, sárga épületkocka volt a Belvárosnak az, ami a Gellérthegynek a citadella, az ormótlan, vén hegy lapos házisipkája. S valamint oda jámbor ízléstelenség bármely más épületet is elhelyezni, mert Szent Gellértnek ezáltal komoly méltósága vész el, s a stilizált fejek alatt egy kövér pulcinellóvá változik a tiszteletre méltó, potrohos hegy: akként, ha most ledöntetik a városháza, a XVIII-ik századbeli városrészhez, a Belvároshoz e valóban hozzáillő központ, mindenné lehet a jövendő Belváros, csak a maivá nem lesz többé. A mait megölik, esetleg nevetségesen tarka városharlequinné változtatják át, sőt, nem lehetetlen, hogy gazdagabbá teszik, mint volt régen, de ez nem vigasztal, valamint az sem, hogy itt a régi szimbólummal együtt elvész a régi város is, mintha amott a citadellával együtt ledöntenék a hegyet. Sőt, épp ezért szórok magam köré emlékeztető hamut, mert ez az elmúlás így még jobban fáj. S kérdik önök az én vén fejemtől, hogy micsoda fájdalmas motívum van abban, ha a középítési ügyosztály ily derekasan fungál?!...

Kérdezzék a Nordsee-cyklus költőjétől, hogy neki mely fájdalma lehetett akkor, midőn a hajó korlátján kihajolt, s a vörös tüzű habok alatt tündéri ragyogásban látott egy elsüllyedt várost: gót házfeliratokkal, selymes szüzekkel s a dóm körül hamuszínű sírkövekkel, mik körül tavaszi lágysággal rezeg a fű s az almafavirág…

Ah, a hajó így visz, ragad magával, s önök bizonyár sejtik, hogy a hajó a jelen esetben az élet, s az én víztükröm a múlt, s e hullámzó tükörben mély megindultsággal nézem a ledöntött, régi várost…

A kettős házfödelen nekem is májusi fényben zöldell a moha, s miként e nagyvárosban sok ezer fanyar lateinernek, nekem is ünnepi harangszó csendül a vízből… Ott voltunk, e tiszta, komor utcákban ifjak és boldogok mindannyian, s aki a romok közt most nem keresi valamely barokk foglalatú ablak nyomát, s aki nem keres köztük hervadt virágokat; azt mondom, esedezem, hogy annak talán szíve sincsen.

Azonban okos beszéd, hogy lehetetlen valamely nagy művészi vagy gazdasági alkotást elhalasztani azért, mert némelyeknek ez szomorúságot okoz. Igazuk van, s nem is azzal kívánok argumentálni, ami fáj, hanem azzal, ami bosszant. S e végből elsőbben is tagadom, hogy Magyarország 17 és fél millió lakosa közül ismernék csak egyet, aki szükségesnek és sürgősnek találta volna, hogy lebontsák a legrégibb Budapestet. Amióta fölépült a Vámház téri híd, a két városrész oly nagyszerűen össze van kapcsolva, hogy a következendő hídra elvárhattunk volna még ezer esztendeig. Sajnálom, tudniillik, hogy még mindig külön meg kell magyarázni mindenkinek, aki a sok párisi, berlini meg bécsi híddal argumentál, hogy ezekben a városokban egyrészt nincs ötszáz lépés szélességük a folyóvizeknek, s a Wien-folyóra például úgyszólván csak „hecc” ráépíteni egy új hidat, jobbról-balról nyolc-tíz győzelmes tábornokkal: sajnálom továbbá, hogy azt is külön meg kell magyarázni, hogy más metropolisokat rendesen a közepükön szoktak metszeni a folyók, Budapestnek ellenben a szélén folyik a Duna; Buda ugyanis épp azon a felén, ahol az új hidak épülnek, kevésbé főváros már, mint inkább kirándulóhely. S hasonló célokra mindenkit kielégíthet a már meglevő új híd és negyven csavargőzös. S mivel a Belvárost mégis az ötödik híd feljárójáért rombolták le, ez azt mutatja, hogy az új hidat gazdasági okokkal nem lehet motiválni.

Külön marad a művészi és a históriai szempont. Históriai és művészi szempontból nem elég a tizenkét kőapostolt s a régi polgármesterek arcképét elhelyezni a fővárosi múzeumban. Budapest oly szürke város, hogy a színeit megőrizni fontosabb feladat, mint a históriai városrész helyén új palotákat  építeni, melyekhez hasonlót elegendőt találunk a körutakon s az Andrássy úton. Mert ha az a szempont döntött volna Rómában is, hogy ami architektonice régiség, az okvetlenül szűk és nem célszerű, tehát újjal pótolandó, akkor az Angyalvár helyén ma kioszk állana, s a Colosseumot lebontották volna, s pótolták volna modern lóversenytérrel. Ennélfogva világos, hogy az a Duna utcai ház, amelyben Laczkovics kapitány az Oratio ad proceres-t fogalmazta Martinoviccsal, vagy a Rózsa téri épület, melynek homlokzata és loggiája hozzávaló a városrész történeti jellegéhez, ég a római műemlékeknél is szorgosabban lett volna konzerválandó, mert nálunk tudvalevőleg még annyi régiség sincs, mint Rómában. Továbbá ennélfogva, mivel minderre nem tekintenek, ez a fiatal város csakhamar csúnya és visszataszító látvány lesz, mint Hauser Gáspár, aki húszesztendős korában még egy lelenc benyomását tette, s egy szót sem tudott dadogni arról, hogy ki volt az apja, anyja. Budapestet ugyanebbe a hülyesége taszítja vissza a „restauráció”. Óriási, erős város les belőle, amelynek egy porcikája sem tud majd beszélni a múltról; néma háztenger, a csevegő város-princek között egy szánalmas Hauser Gáspár.

Persze, az „útvonalak”, azok egyenesek lesznek. Teringettét!... A szép formáknak a geometriától való szabadulása már a női stikkelések tulipánjairól is leolvasható, s a világ legszebb városaiban csak mérsékelten állítják be a hosszú, egyenes vonalakat, kivált, ha a harmadik harmadot negyven fok alatt úgyis meg kell törni: de ez már nekünk mindegy. Sem gazdasági, sem művészi vagy históriai okokat nem tudunk kirázni a tarsolyunkból, csak döntögetjük a házakat és utcák sorát. S midőn betetőződik a munka – a mostani esetben a régi városháza lerombolásával -, a szabad polgár megáll, és megszopja a hüvelykujját: „Hó, megálljunk! – suttogja bűnbánóan. – Részben bolondot cselekedtünk, részben fölöslegeset.”

DÁNIEL

(Papp Dániel)

Forrás: A Hét XI. évfolyam, 1900.