Tegnapelőtt
éjjel valami gyanús alak járkált a kertünkben. Megpróbálta a kilincseket, az
ablakok körül mászkált, s amikor felriadtunk, még hallottuk óvatos lépéseit a
kavicson. Mindnyájan férfiak összegyülekeztünk, s vasbottal, revolverrel vártuk
vissza az idegent. Kinéztünk a csillagos, nyári éjszakába, és mikor a kertész
bevégezte egy tavalyi nagy betörés elbeszélését, megszólalt József úr, aki
nálunk aludt, mert lekésett az utolsó vonatról, s elmondta az ő tolvajának
történetét:
-
Énnekem is volt dolgom egyszer egy tolvajjal – kezdte -, aki némi joggal
nevezhetné magát a világ legszerencsésebb tolvajának, ha ugyan tudná, hogy
valamikor az volt. A Svábhegy mögött van a villám, ott történt. Nagyon meleg
volt a nyár, s én már egy hónapja nem voltam benn Pesten. Halálra untam
magamat, pedig kellemesebb, hűvösebb nyaralót sose kívánhattok, mint amilyen az
én kis villám. Egyszer aztán, amikor különös súllyal nehezedett rám az
agglegényi egyedüllét, írtam az öcsémnek, hogy pakolja össze a feleségét meg a
kisfiát, és jöjjenek ki lakni egy hétre. Az öcsém elfogadta az ajánlatot, s egy
szép napon ki is jött a fiatalasszonnyal és a kétéves kis Jánossal. Nagy volt
az öröm, berendezkedtek a villa emeleti szobáiban, s pompásan érezték magukat.
Esténként kijött az öcsém a hivatalából, a verandán vacsoráztunk, és én tele
voltam boldogsággal.
Kihozták
magukkal a kisfiuk francia nevelőnőjét is. Ez nagyon szép teremtés volt, mint a
kis János, és akinek a kis János úgy parancsolt, mintha ő volna magyar nevelő a
francia kisasszony mellett, nem pedig megfordítva.
Ebéd
után mindig lefeküdt egy kicsit aludni a sógorném, a kis Jánost is elnyomta az
álom a kanapén, csak ketten maradtunk ébren: én meg a kisasszony. Az első napon
lenn találtam a kertben, amint német regényt olvasott. Ezt már így szokták a
francia nevelőnők. Beszédbe ereszkedtem vele, s nagyon megbarátkoztunk. Ettől
fogva aztán minden ebéd után kellemes félórákat töltöttünk a szaletliban, ahol
én, minden francia nyelvtudományomat összeszedve, hol nyíló virágnak, hol pedig
az égbolt legragyogóbb csillagának neveztem a kisasszonyt. Láttam, hogy tetszik
neki a dolog, amennyiben erősen kacérkodott velem. Éreztem, hogy az unalmas
nyár kellő közepén egy érdekes és izgató kalandra nyílik alkalom, s szinte
örültem, hogy van valami, ami foglalkoztat. Közben pedig barátságunk egyre
bizalmasabb természetű lett. A negyedik, ötödik napon már szerelmes dalokat
fordítottam neki franciára, s teljességgel félre nem érthető célzásokat tettem.
Ő elpirult, de akceptálta a bókokat, és nem utasította vissza a célzásokat sem.
A hatodik napon megcsókoltam. Sírva fakadt, de a vállamon hagyta a fejét, s én
megvigasztaltam, ahogy tőlem tellett. Arról beszéltünk, hogy holnap már
visszamennek Pestre. Látható örömet okoztam neki azzal a kijelentéssel, hogy
még néhány napra itt fogom az egész kis családot. Oly boldog voltam, mint
valami húszéves kamasz, s ragyogó arccal súgtam meg neki este, hogy még három
napra sikerült itt tartanom őket.
Éjjel
aztán sokáig nem tudtam elaludni. Ha jól sejtem, a rossz és a jó szellem viaskodott
bennem, s míg egyrészről a megejtett leány tragikuma sötétlett felém,
másrészről az ő édes, kék szemének mosolygását láttam. Elaludtam, amiből
viszont arra következtetek, hogy a rossz szellem győzelmet aratott lelkemben. A
jó szellem ugyanis sietve visszavonult, amikor megtudta, hogy a kisasszony
életében már előfordult egyszer egy gyógyszerész, s én tudom, hogy az ilyen
gyógyszerész már nagyon régen volt, talán nem is igaz. Sóhajtva gondoltam arra,
hogy egy gyógyszerész nem lehet oly régen, hogy ne volna igaz, és most már
végleg, erősen elhatároztam magamat.
Mondtam,
hogy az emeleten laktak. A lépcsőtől számított első szobában aludt a
kisasszony, az ez után következőben a fiatal házaspár a kis Jánossal. Az üveges
veranda pedig, ahol vacsorázni szoktunk, mint valami fecskefészek, kívülről
volt a kisasszony szobájához tapasztva úgy, hogy a szoba ablaka a verandára
nyílt. Ez volt a terep, elég szomorú.
Ez
alatt a néhány nap alatt legalábbis húsz évet fiatalodtam vissza, úgyhogy még
ez a kellemetlen berendezkedés se riasztott el. A földszinten aludtam, ott volt
a szobám. S aznap este teljesen megérett bennem az elhatározás. Tíz óra körül
aludni tértünk, s én különös nyomatékkal szorítottam meg a kisasszony kezét.
Aztán lementem a földszintre, s amúgy ruhástul az ágyra heveredtem. Éjfélig
olvastam, fel-alá jártam, s türelmetlenül nézegettem az órát. Éjfél után aztán
dobogni kezdett a szívem, levetettem a cipőmet, s a lehető legnagyobb
óvatossággal, gyertya nélkül, felmentem az emeletre. Reszketve álltam meg a
kisasszony ajtaja előtt, s kopogni kezdtem, nagyon halkan. Aztán lélegzetemet
is visszafojtva hallgatóztam, hogy fölébredt-e? Mélységes csönd volt
körülöttem, s tisztán hallottam a kertben a cirpelő tücsköket.
Ebbe
a nagy csöndbe azonban egyszerre furcsa hang vegyült. Ijedten nyújtottam ki
nyakamat, figyeltem. Semmi kétség, valaki motoszkált lenn a földszinten. A
házmester nem lehetett, mert az a ház túlsó végében lakott. Más pedig nem volt
a házban. A szívem hangosan dobogott, és tisztán hallottam, hogy valaki nagyon
nagy óvatossággal jön fel a lépcsőn. Láttam, hogy gyertya is van nála. A
világosság libegve vetődött a falépcsőre, s most már biztos tudatában voltam
annak, hogy valaki bemászott a kert felől, az ajtó feletti ablakocskán, amelyet
a meleg miatt nyitva hagytam éjszakára. Gyors elhatározással halkan kinyitottam
a kisasszony ajtaját, és besurrantam a szobába. Az ajtót aztán behajtottam, s a
nyíláson át lenéztem a lépcsőre.
Egy
cingár, ijedt arcú emberke jött felfelé, harisnyában, jobbra-balra fülelve,
meg-megállva. Szánalmas alak volt, és roppantul félhetett. A jobb tenyerét a
gyertya mögé tartotta úgy, hogy csak maga előtt világított egy darabon. Úgy
rémlett előttem, hogy a kéményseprő egyik segédje volt, aki ismerte a járást a
házban. Amikor fölért, megállt az ajtó előtt, s befülelt a szobába. Azt hiszem,
megütötte volna a guta szegényt, ha sejtette volna, hogy az ajtó belső felére
én tapasztom a fülemet, s hallgatok, hogy valamiképp el ne áruljam magamat.
Aztán
kiment a verandára. Számítani kezdtem. Ha én most csak egyet is mozdulok, a
tolvaj megriad, futni kezd, az egész ház fölébred, s engem itt találnak a
kisasszony szobájában. Végigfutott a hátamon
a hideg arra a gondolatra, hogy az öcsém meg a sógorném itt talál… De
ugyanez történik, ha a tolvaj árulja el magát. Éppen az ezüst evőeszközt szedte
össze, s ha például csak egy kanalat is leejt, fölébrednek, és végem van. Az
ablakon át néztem, hogy mit csinál. A verejték folyt a homlokomról, de még csak
le se mertem törülni. Minden gondolatom a tolvajnál járt, az ő kezét néztem, s
a lelkem legmélyéből kívántam, hogy sikerüljön a művelete.
Előbb
kihúzta a fiókot, s egyenként kiszedte belőle az ezüstöt. Sorba rakta zsebébe
finom kanalaimat, a kedves villákat és a csinos formájú késeket. Egy kicsit
fájt ez a látvány, de amikor bevégezte, örültem, hogy zaj nélkül esett meg.
Amikor pedig a fiókot visszatolás előtt beszappanozta, hogy zajtalanul
csússzék, félreismerhetetlen hálaérzés szállt meg. A kredenc felső részére tért
át ezután, s bosszantott azzal, hogy nem a futószőnyegen állt, hanem mellette,
a padlón, amelyről tudtam, hogy recseg. Reccsent is eget, s ez a hang úgy
zengett tovább az agyamban, mint az Alpesek közt a mennydörgés. De nem hallotta
más, csak én. A tolvaj egyet húzott a konyakomból, és tokostul zsebre vágta a
nagy és díszes halszeletelő bárdot és a széles, lapos villát. Most már
szerettem volna, hogy rendben, csöndben távozzék. Már alig álltam a lábamon az
izgatottságtól és a félelemtől. A halántékomon lüktetett az ér, s minden percben
attól féltem, hogy megpattan. A szemtelen még körülnézett a verandán, s a hóna
alá vette az öcsém esernyőjét. Aztán – bizonyára nagyon meg volt elégedve
magával – valami lopási düh vett erőt rajta, mert belemelegedett a dologba,
hirtelen teletömte magát mindennel, ami csak elérhető volt, s most már nem is
figyelt jobbra-balra.
-
Csöndesebben, óvatosabban! – szerettem volna odasúgni neki, amikor láttam, hogy
nagyon szemtelen kezd lenni. Már majdnem hülyévé váltam, például gondolatban
egyre ezt ismételtem:
-
Vigyél el, fiam, mindent, amit látsz, csak vigyázz… csak csöndesen..
S
ahogy feneketlen zsebeit teásfindzsákkal, pezsgőspoharakkal, szalvétákkal
tömte, gépiesen mondtam magamban:
-
Azt is… ezt is… meg ezt is…
Végre
megelégelte a dolgot, és lefelé indult. Jól megrakodva kétszer oly kövérnek látszott,
mint annak előtte. Az az impresszióm volt, hogy olyan, mint egy szúnyog,
amelyet hagytam, hogy teleszívja magát rajtam, s megduzzadva tovaröppenjen.
Hogy
elhaladt az ajtónyílás mellett, láttam, hogy egészen kivörösödött, és teli
verejtékkel az arca.
-
Szegény barátom – gondoltam -, te nem is sejted, hogy van itt valaki, aki
jobban a szívén hordozta ügyedet, mint te magad…
Leosont,
s hallottam még, amint kimászott lenn az alsó ajtó fölött Egy pillantást
vetettem az édesen alvó kisasszony arcára, s aztán én is kisurrantam a
szobából, s figyeltem, hallom-e lépteit a kertben. Szegény lenn szaladt, s
aztán ez a nesz is elhalt. Megint mélységes csönd lett az éjszakában, és a
tücskök meg-megújuló crescendóval cirpeltek.
-
Hála istennek, megmenekült – sóhajtottam, s lefelé mentem a lépcsőn, éppoly
óvatosan, mint az imént a tolvaj. És eközben visszaöregedtem megint azt a húsz
évet, amivel fiatalabbnak éreztem magamat még egy félóra előtt. Mint kamaszkoromra
gondoltam vissza az egész kalandra, szégyenkezve éreztem, hogy halálra
izgatottan, kifosztva, megrabolva, csúfosan kullogok az ágyam felé. S nagyon
föl lehetett korbácsolva az idegzetem, mert én, aki nem szoktam furcsa és
távoli vonatkozásokra gondolni, e pillanatban arra gondoltam, hogy valahol
valami ágyban most nyugodtan, kényelmesen alszik egy gyógyszerész…
Ezt
mesélte el József úr, s mi mosolyogva néztünk ki tovább a csodás, nyári
derengésbe. A gyanús alak nem jött vissza, mintha sejtette volna, hogy van itt
valaki aki rajta szeretné megbosszulni mindazt, amit valaha a tolvajok vétettek
ellene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése