2014. szept. 27.

Molnár Ferenc: József úr tolvaja





Tegnapelőtt éjjel valami gyanús alak járkált a kertünkben. Megpróbálta a kilincseket, az ablakok körül mászkált, s amikor felriadtunk, még hallottuk óvatos lépéseit a kavicson. Mindnyájan férfiak összegyülekeztünk, s vasbottal, revolverrel vártuk vissza az idegent. Kinéztünk a csillagos, nyári éjszakába, és mikor a kertész bevégezte egy tavalyi nagy betörés elbeszélését, megszólalt József úr, aki nálunk aludt, mert lekésett az utolsó vonatról, s elmondta az ő tolvajának történetét:

- Énnekem is volt dolgom egyszer egy tolvajjal – kezdte -, aki némi joggal nevezhetné magát a világ legszerencsésebb tolvajának, ha ugyan tudná, hogy valamikor az volt. A Svábhegy mögött van a villám, ott történt. Nagyon meleg volt a nyár, s én már egy hónapja nem voltam benn Pesten. Halálra untam magamat, pedig kellemesebb, hűvösebb nyaralót sose kívánhattok, mint amilyen az én kis villám. Egyszer aztán, amikor különös súllyal nehezedett rám az agglegényi egyedüllét, írtam az öcsémnek, hogy pakolja össze a feleségét meg a kisfiát, és jöjjenek ki lakni egy hétre. Az öcsém elfogadta az ajánlatot, s egy szép napon ki is jött a fiatalasszonnyal és a kétéves kis Jánossal. Nagy volt az öröm, berendezkedtek a villa emeleti szobáiban, s pompásan érezték magukat. Esténként kijött az öcsém a hivatalából, a verandán vacsoráztunk, és én tele voltam boldogsággal.

Kihozták magukkal a kisfiuk francia nevelőnőjét is. Ez nagyon szép teremtés volt, mint a kis János, és akinek a kis János úgy parancsolt, mintha ő volna magyar nevelő a francia kisasszony mellett, nem pedig megfordítva.


Ebéd után mindig lefeküdt egy kicsit aludni a sógorném, a kis Jánost is elnyomta az álom a kanapén, csak ketten maradtunk ébren: én meg a kisasszony. Az első napon lenn találtam a kertben, amint német regényt olvasott. Ezt már így szokták a francia nevelőnők. Beszédbe ereszkedtem vele, s nagyon megbarátkoztunk. Ettől fogva aztán minden ebéd után kellemes félórákat töltöttünk a szaletliban, ahol én, minden francia nyelvtudományomat összeszedve, hol nyíló virágnak, hol pedig az égbolt legragyogóbb csillagának neveztem a kisasszonyt. Láttam, hogy tetszik neki a dolog, amennyiben erősen kacérkodott velem. Éreztem, hogy az unalmas nyár kellő közepén egy érdekes és izgató kalandra nyílik alkalom, s szinte örültem, hogy van valami, ami foglalkoztat. Közben pedig barátságunk egyre bizalmasabb természetű lett. A negyedik, ötödik napon már szerelmes dalokat fordítottam neki franciára, s teljességgel félre nem érthető célzásokat tettem. Ő elpirult, de akceptálta a bókokat, és nem utasította vissza a célzásokat sem. A hatodik napon megcsókoltam. Sírva fakadt, de a vállamon hagyta a fejét, s én megvigasztaltam, ahogy tőlem tellett. Arról beszéltünk, hogy holnap már visszamennek Pestre. Látható örömet okoztam neki azzal a kijelentéssel, hogy még néhány napra itt fogom az egész kis családot. Oly boldog voltam, mint valami húszéves kamasz, s ragyogó arccal súgtam meg neki este, hogy még három napra sikerült itt tartanom őket.

Éjjel aztán sokáig nem tudtam elaludni. Ha jól sejtem, a rossz és a jó szellem viaskodott bennem, s míg egyrészről a megejtett leány tragikuma sötétlett felém, másrészről az ő édes, kék szemének mosolygását láttam. Elaludtam, amiből viszont arra következtetek, hogy a rossz szellem győzelmet aratott lelkemben. A jó szellem ugyanis sietve visszavonult, amikor megtudta, hogy a kisasszony életében már előfordult egyszer egy gyógyszerész, s én tudom, hogy az ilyen gyógyszerész már nagyon régen volt, talán nem is igaz. Sóhajtva gondoltam arra, hogy egy gyógyszerész nem lehet oly régen, hogy ne volna igaz, és most már végleg, erősen elhatároztam magamat.

Mondtam, hogy az emeleten laktak. A lépcsőtől számított első szobában aludt a kisasszony, az ez után következőben a fiatal házaspár a kis Jánossal. Az üveges veranda pedig, ahol vacsorázni szoktunk, mint valami fecskefészek, kívülről volt a kisasszony szobájához tapasztva úgy, hogy a szoba ablaka a verandára nyílt. Ez volt a terep, elég szomorú.

Ez alatt a néhány nap alatt legalábbis húsz évet fiatalodtam vissza, úgyhogy még ez a kellemetlen berendezkedés se riasztott el. A földszinten aludtam, ott volt a szobám. S aznap este teljesen megérett bennem az elhatározás. Tíz óra körül aludni tértünk, s én különös nyomatékkal szorítottam meg a kisasszony kezét. Aztán lementem a földszintre, s amúgy ruhástul az ágyra heveredtem. Éjfélig olvastam, fel-alá jártam, s türelmetlenül nézegettem az órát. Éjfél után aztán dobogni kezdett a szívem, levetettem a cipőmet, s a lehető legnagyobb óvatossággal, gyertya nélkül, felmentem az emeletre. Reszketve álltam meg a kisasszony ajtaja előtt, s kopogni kezdtem, nagyon halkan. Aztán lélegzetemet is visszafojtva hallgatóztam, hogy fölébredt-e? Mélységes csönd volt körülöttem, s tisztán hallottam a kertben a cirpelő tücsköket.

Ebbe a nagy csöndbe azonban egyszerre furcsa hang vegyült. Ijedten nyújtottam ki nyakamat, figyeltem. Semmi kétség, valaki motoszkált lenn a földszinten. A házmester nem lehetett, mert az a ház túlsó végében lakott. Más pedig nem volt a házban. A szívem hangosan dobogott, és tisztán hallottam, hogy valaki nagyon nagy óvatossággal jön fel a lépcsőn. Láttam, hogy gyertya is van nála. A világosság libegve vetődött a falépcsőre, s most már biztos tudatában voltam annak, hogy valaki bemászott a kert felől, az ajtó feletti ablakocskán, amelyet a meleg miatt nyitva hagytam éjszakára. Gyors elhatározással halkan kinyitottam a kisasszony ajtaját, és besurrantam a szobába. Az ajtót aztán behajtottam, s a nyíláson át lenéztem a lépcsőre.

Egy cingár, ijedt arcú emberke jött felfelé, harisnyában, jobbra-balra fülelve, meg-megállva. Szánalmas alak volt, és roppantul félhetett. A jobb tenyerét a gyertya mögé tartotta úgy, hogy csak maga előtt világított egy darabon. Úgy rémlett előttem, hogy a kéményseprő egyik segédje volt, aki ismerte a járást a házban. Amikor fölért, megállt az ajtó előtt, s befülelt a szobába. Azt hiszem, megütötte volna a guta szegényt, ha sejtette volna, hogy az ajtó belső felére én tapasztom a fülemet, s hallgatok, hogy valamiképp el ne áruljam magamat.

Aztán kiment a verandára. Számítani kezdtem. Ha én most csak egyet is mozdulok, a tolvaj megriad, futni kezd, az egész ház fölébred, s engem itt találnak a kisasszony szobájában. Végigfutott a hátamon  a hideg arra a gondolatra, hogy az öcsém meg a sógorném itt talál… De ugyanez történik, ha a tolvaj árulja el magát. Éppen az ezüst evőeszközt szedte össze, s ha például csak egy kanalat is leejt, fölébrednek, és végem van. Az ablakon át néztem, hogy mit csinál. A verejték folyt a homlokomról, de még csak le se mertem törülni. Minden gondolatom a tolvajnál járt, az ő kezét néztem, s a lelkem legmélyéből kívántam, hogy sikerüljön a művelete.

Előbb kihúzta a fiókot, s egyenként kiszedte belőle az ezüstöt. Sorba rakta zsebébe finom kanalaimat, a kedves villákat és a csinos formájú késeket. Egy kicsit fájt ez a látvány, de amikor bevégezte, örültem, hogy zaj nélkül esett meg. Amikor pedig a fiókot visszatolás előtt beszappanozta, hogy zajtalanul csússzék, félreismerhetetlen hálaérzés szállt meg. A kredenc felső részére tért át ezután, s bosszantott azzal, hogy nem a futószőnyegen állt, hanem mellette, a padlón, amelyről tudtam, hogy recseg. Reccsent is eget, s ez a hang úgy zengett tovább az agyamban, mint az Alpesek közt a mennydörgés. De nem hallotta más, csak én. A tolvaj egyet húzott a konyakomból, és tokostul zsebre vágta a nagy és díszes halszeletelő bárdot és a széles, lapos villát. Most már szerettem volna, hogy rendben, csöndben távozzék. Már alig álltam a lábamon az izgatottságtól és a félelemtől. A halántékomon lüktetett az ér, s minden percben attól féltem, hogy megpattan. A szemtelen még körülnézett a verandán, s a hóna alá vette az öcsém esernyőjét. Aztán – bizonyára nagyon meg volt elégedve magával – valami lopási düh vett erőt rajta, mert belemelegedett a dologba, hirtelen teletömte magát mindennel, ami csak elérhető volt, s most már nem is figyelt jobbra-balra.

- Csöndesebben, óvatosabban! – szerettem volna odasúgni neki, amikor láttam, hogy nagyon szemtelen kezd lenni. Már majdnem hülyévé váltam, például gondolatban egyre ezt ismételtem:

- Vigyél el, fiam, mindent, amit látsz, csak vigyázz… csak csöndesen..

S ahogy feneketlen zsebeit teásfindzsákkal, pezsgőspoharakkal, szalvétákkal tömte, gépiesen mondtam magamban:

- Azt is… ezt is… meg ezt is…

Végre megelégelte a dolgot, és lefelé indult. Jól megrakodva kétszer oly kövérnek látszott, mint annak előtte. Az az impresszióm volt, hogy olyan, mint egy szúnyog, amelyet hagytam, hogy teleszívja magát rajtam, s megduzzadva tovaröppenjen.

Hogy elhaladt az ajtónyílás mellett, láttam, hogy egészen kivörösödött, és teli verejtékkel az arca.

- Szegény barátom – gondoltam -, te nem is sejted, hogy van itt valaki, aki jobban a szívén hordozta ügyedet, mint te magad…

Leosont, s hallottam még, amint kimászott lenn az alsó ajtó fölött Egy pillantást vetettem az édesen alvó kisasszony arcára, s aztán én is kisurrantam a szobából, s figyeltem, hallom-e lépteit a kertben. Szegény lenn szaladt, s aztán ez a nesz is elhalt. Megint mélységes csönd lett az éjszakában, és a tücskök meg-megújuló crescendóval cirpeltek.

- Hála istennek, megmenekült – sóhajtottam, s lefelé mentem a lépcsőn, éppoly óvatosan, mint az imént a tolvaj. És eközben visszaöregedtem megint azt a húsz évet, amivel fiatalabbnak éreztem magamat még egy félóra előtt. Mint kamaszkoromra gondoltam vissza az egész kalandra, szégyenkezve éreztem, hogy halálra izgatottan, kifosztva, megrabolva, csúfosan kullogok az ágyam felé. S nagyon föl lehetett korbácsolva az idegzetem, mert én, aki nem szoktam furcsa és távoli vonatkozásokra gondolni, e pillanatban arra gondoltam, hogy valahol valami ágyban most nyugodtan, kényelmesen alszik egy gyógyszerész…

Ezt mesélte el József úr, s mi mosolyogva néztünk ki tovább a csodás, nyári derengésbe. A gyanús alak nem jött vissza, mintha sejtette volna, hogy van itt valaki aki rajta szeretné megbosszulni mindazt, amit valaha a tolvajok vétettek ellene.

Forrás: A Hét XI. évfolyam, 1900.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése