Estefelé, midőn az óriás
akácok, mint a cédrusok
terjengenek az ég felé s kitárt
keblükben olvadékony szél susog
Kilejt a házból angyali-ledér
ruhában a könnyű táncra kel
a kisleány: fohászkodó fehér
karokkal, miket ég felé emel.
Dala, mint vékony csermely, tündököl,
fürdik benn minden mozdulat -
és mintha karjaira szedne föl
egy láthatatlan fonalat
Mit égi kéz ereszt s ő elfogad
hajlongó röpke térdeken -
két szelídfényű térd, mint habra hab
tűnik a csörgedező éneken...
S míg lengve táncol, röpködő haján
egy aláereszkedő isteni
tenyér simogatása - vagy talán
Bacchus elbájolt szőllőfürtjei? -
Nyíljatok nagyra, ámuló szemek,
igyátok áldomástokat,
tanuljatok, mint részeg istenek,
hörpölni látomásokat.
Nehéz szelek hajló virágait,
kik táncra váltják a tusát -
tanuljátok csodálni táncaik
s dallamaik rejtelmes ritmusát
Miképpen önfeledve tündököl
e lányra minden pillanat
s az éj, mint egy sötétlő kedves öl
nyílik a holddal léptei alatt
S a csillagok az egek karzatán
egymás után sietnek látni őt -
kinéz az istállóház ablakán
egy vén tehén és meghatódva bőg.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar írók 144-145. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése