Tegnap, hetven éves korában, jó apám
átsiklott, alva, az utolsó zökkenőn:
oly könnyen, hogy belé mosolyult - s most halott...
Olyan világos ez, hogy meg sem érthetem.
Volt - nincs apám... Ó, jaj! csordulj csak, fájdalom...
Volt - van! - Csak verd, dobogd szív, őrült szeretet!...
Csakhogy dolgozott - és most már nem vonsz igát.
Csakhogy hallgatott - s most még annyit sem beszél.
Nem hallom intve biztató, komor szavát.
Nem nézem - fájva - kőtörő nagy ökleit,
fején a sipkát, - nyűtt, mészfoltos rendjelét.
Meghalt! Búcsúzva őt már nem ölelhetem.
Kezem kezében - fészkén madár - nem vesz el,
mint annyiszor, - hiszen hitvány gyerekkorom
óta szünetlen volt a fájó búcsúzás...
Mindig búcsúztam s mentem én, kitört fiú...
De ő maradt! Maradt a rendben, meszesen,
kakasszókor ment a munkára, malteros,
nagy keze járt - és kitenne hat piramist
a kő, mit ő falakba, házakba rakott.
Mészcsepp-gyöngyösen látom ott, a magason,
világ fölött, dicső kezében a kalapács,
és az egeket is lebontva szól: "Fiam!..."
S mindazt, mi benne forr e szóban, érzem én. - -
Ő azt vallotta, elvben, ama régit:
biztos csak az, mit ő maga fölépít.
"Mehetsz, ha másra, a jövőre vársz!
Gondolhatsz nagyot, merészet, vagy szépet:
a mindennapi gond őrli a népet -
magad maradsz, ha verset furulyálsz."
Talán a kő, a mész, a malter tette -
a verset ő csak hümmögve értette. - -
Többet szorította a kalapácsot,
mint az én kezemet;
a mérő-ónt, a lécet, a lapátot,
mint az én kezemet;
a kanalat, kést, a hideg téglákat,
mint az én kezemet -
a föltámadó pusztát, a világot,
mint az én kezemet!...
Értelek, néma beszélő,
nagy kékség honában élő;
lehunyt szemű igazlátó,
elfordultál a világtól.
Bölcsőd az örök kékesség,
dajkád mosolyos békesség,
lépted pora már csillagfény,
atyámnak úgy is vallak én.
Gondolatomban bizton szállsz,
soraim közt is te járkálsz...
Hol vagy hát?... Hogy értsem én ezt?...
Nincs kakas-szó, mely fölébreszt!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 146-148. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése