Ömlik a víz, a gőzölg esővíz,
keservesen és múlhatatlanul -
a házőrző eb nézi, mintha ő is
pusztítaná az otthont, amit őriz
s a vackot, ahol dühödten lapul!
Dühödten, árván, tehetetlen nézek
ablakon át a lucskos őszbe ki -
a félhomályban úgy szorong a lélek
rémülten, mintha benne születnének
a közelgő tél farkaskölykei!
Rendületlenül pislog nehány sárga
gázláng az őszi rothadás felett -
az Ország hull itt, részegül a sárba,
magányos fények, hű lángok hiába
vívódnak, mint a lelkiismeret!
Hát meg kell halni mégis? tegnap Szárszón
József Attilát nyelte el a sír -
gyászszalag lett, ki csillag volt a Zászlón,
a Mocsár felett, büszkén is meg fájón,
örök vigasz volt, nyíló Gólyahír!
Ömlik a víz, az ablaknál esetlen
didergek, mint a kocsonyás falak -
zokognék, ó, de sírni sincs már kedvem,
a házőrző eb vinnyog s tehetetlen
dühében önnönmagába harap!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 157-158. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése