Keszthelyi Zoltán: Halljátok?

Hallottátok-e, mennyit szenvedek,

Hogy múzsáimnak eleget tegyek?

Egyik azt mondja: "Ne légy bánatos",

A másik: "Kedved legyen százszoros".

A harmadik nem kérdez, nem felel,

Csak bólogat és rideg, közönyös,

El nem marasztal és nem ösztönöz,

Csak áll szobámban, vállán nagy teher,

Ahol az élet s halál szellemének

Alakjai pörölnek: mi is légyen,

Ha nyelvemig a hangok már nem érnek

E szenvedélytől szenvedő időben?

Tudom, nem ád dús képet bánatomról

Amit elmondok, de megrajzolom,

Nem akarnám, hogy jelen és utókor

fügét mutasson majd sírhalmomon,

Nem akarnám, hogy nevetgéljenek

Bölcs felnőttek s még bölcsebb gyermekek,

Szólván: "Ki látott ilyen furcsa sorsot?...

Ha megütötték, miért is mosolygott?"

Látjátok-é, lelkemig reszketek,

Ha megtorpan teremtő életem?

Halljáték-é, nem közömbös nekem:

Hangszeremet mely múzsa lelte meg;

Mely múzsa biztat, hogy megénekeljem

Jövő mezsgyére szálló életemben

A jókedvet, az elmék lángolását,

A világdúló szélvészek futását;

Nem mindegy nékem, milyen az a bánat,

Amely hevemre, terveimre támad;

Nem mindegy nékem: mikor és hol nyelvel

A szülőföldet ócsárló gazember,

És nem mindegy az örökkön dicsérő,

Földtől az égig egy-ugrásnyi dal,

Elhitetve, nincs ember, aki csal

S a fejbólintó álnok kincset érő...

Meghalljátok-e,mennyit szenvedek,

Míg múzsáimat nézem, hallgatom?

Viaskodom, hogy eleget tegyek

Mindháromnak, csak legyen alkalom.

Tudom: e képlet régen korszerűtlen,

A képlet, amely múzsákat idéz.

De ifjúkorban érettük hevültem,

Pannón halmok között élő vitéz...

És akkor is ellátogattak hozzám,

Midőn egy falat kenyér volt a gond,

S nem mosolyogtam, elpirult az orcám,

Ha megláttam egy szőke hajadont,

Ha megláttam, hogy módos úrfiaknak

Teszi a szépet s nékik udvarol...

Nyomorban élni az úrfiak hagytak,

Mellém szegődött múzsa és nyomor...

Tudjátok-e, hogy mennyit szenvedek:

Vemhes a kor, vajúdik s várva várja,

Szülessen meg költők és népek álma,

Az álom, melyet úgy dédelgetek:

Legyen oly szép, oly mosolygó és kedves,

Mint a legelső, tavasz-küldte rügy,

Zöld nevetéssel hajoljon szívemhez,

Érezzem, az öröm szívembe nyit,

Mondván: "Jóreggelt, nem hiába éltél!"

Így viaskodva, csüggök arcodon,

Ó, fájdalomból születő remény, cél,

Amíg a föld zúgását hallgatom!

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 169-171. old., Ifjúsági Könyvkiadó