Hajnalodik, őrzik a tájat
nehézveretű illatok,
fogócskát játszó zümmögések
hancúroznak a harmaton.
Virradatkor, tetőn a gólya
sűrű árnyakon kelepel -
nyújtózkodik, mint álmos ember
a szénaboglya teteje.
A távol, mintha bölcsőn hálna,
ringatja halkan önmagát -
s legyezgeti, ha kedve tartja
a zsúpfedelű kalyibát.
Szemlélgeti a napkorongot,
mint érett lány a szép legényt -
kíváncsi domb s a karcsú ágon
hintázó kerge seregély.
Boldog világ ez, friss gyümölcstől,
búzától, rozstól áldatott -
dédelgeti a fent kaszákat
s a sorakozó asztagot.
Kakas hangjára gyúló gyertyák
fényével kutya felesel
s úgy motoszkál szél ajtón,
miként a félszeg idegen.
Békés világ ez, ízes csendjén
ébred az izmos pirkadás -
ritmusra lép a csorda mellett
a fütyörésző vén kanász;
mélázva lengő szeges botja
a pajkos sárba ver lyukat -
köréje, mintha száz kéz szórna
dézsából, szálló aranyat.
Nem a kasznár szavára hajlong
az úsztatónál már a nád -
simogatja a gyermekember
a kócos réti pocsolyát.
Hallgatagon, sietve lépked
a könnyen mozgó volt cseléd -
kaszáját vállán úgy forgatja,
mint asszonynép az ékszerét.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - A mai magyar költők 166-167. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése