Éjszaka van, de itt még dolgoznak.
Kapu ormán ég egy tüzes csillag.
Morajlik a keverőgép hangja,
csusszan a lapát is a sóderba.
Mint cimbalmon járó kalapácsok,
kalapálnak a betonkovácsok
a huzalok ércvázán: s belőle
száll a munka zsivaja, felhője.
Vállal hajol a lomha felnőnek
öreg munkás, alakja meggörbed;
végig járja a meredek párkányt,
talicskát tol - kísérteti látvány.
Falak közül, fennen magasodva,
egy kőmíves, - mintha apám volna!
Fehér ember, óriási marka
ide-oda jár, a falat rakja.
Nől a fal és visszhangzik a tájék -
Mintha egy nagy nyitott hangszert látnék:
téglák során nagy keze úgy járkál,
mint művészé a zongora-skálán...
S vele együtt mozdulnak százezrek,
mindenfelé, gyors szerszámok zengnek:
a szülő tett diszharmóniája
így sikolt rá az alvó világra.
Hogy ki jobbra méltó: hát dalolva
serkenjen, míg tettre hívja dolga!
Rajta legyen szívvel, kézzel, ésszel:
hogy ez a ház ne maradjon félben.
Hogy ki gyáva, lusta, rosszra bátor:
vetemüljön távol e világtól!
Cifra népség, poshatag élv roncsa,
itt körül a levegőt ne rontsa.
Költő, ki itt boldogul tűnődöl,
tüzet ébressz, szívedből, velődből!
Segíteni akarod a népet?
Verd a lantot, tedd kötelességed!
Te is, aki mást unszolnál jóra:
váltsd csak a jót magadban valóra!
Vagy tettekben légy előttünk példa,
vagy házunkban, egy kapocsként, tégla! -
Hallod-e a nagy dalt, amit ő ver
a téglákon, óriás kezével?
Fölemeli a nagy kalapácsot -
átforgatja az egész világot.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 148-150. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése