Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,
fent borzonkodván a Bakony-hegyében:
nagy sóhajtást tesz, mert hó lep ágát,
rázza magáról jeges ispilángját.
Ó, nagy természet, viharaid tépnek...
Én nyögöm búvát a zimankós égnek.
Százszor jobb volna, ha betölne vágyam:
állnom ragyogva, öröm csarnokában!
Mert ha én egyszer választott lennék,
a téli zöldet bennem ünnepelnék,
s ága lehetnék népek ünnepének:
örömmel adnám törzsem a fejszének!
Betelne minden gyermek-nép álma:
minden tű rajtamajándékká válna,
s tél közepében, csillagos éjjel,
ragyogva szórnám köztük szana-széjjel!
Autót és babát, kardot és lovat:
csüngetve drága ajándékokat,
úgy terpeszkedne szét a világra
tömjénes ágam, mint a mosoly ága.
Kis kucsmásoknak: kertet és házat;
vén sipkásoknak: jó napot, százat;
kalaposoknak: nyílt ész-virágot,
és igaz verset a hű poétáknak...
Zsarló uraknak: szomjat, éhséget;
beteg lelkeknek: friss egészséget;
nagy gőgösöknek: szép szerénységet,
kárhozottaknak: egy kis üdvösséget...
Örömgyertyáit szent áldomásnak
úgy lobogtatnám pirosan... S míg másnak
áldozna gyertyám, levelem, ágam:
magam fogyatnám el az éjtszakában. -
Ezer év óta ismerem sorsát,
ez a fenyőfa talán egy ország,
ez a fenyőfa öregnek látszik,
de évről évre zöldell, kivirágzik.
Kizölldelt most is egy jeles napra,
ki, amit óhajt, azt talál rajta:
mert szívevágyát ráakaszthatja
s ő maga lehet fénylő karácsonyfa.
Köszöntő szóval az vagyok én is:
az én örömöm legyen tiéd is,
a te örömöd légyen enyém is -
gyújtottam gyertyát a viharban, ég is...
Gyújtottam gyertyát, ég lángja-nyúlva,
lobogó fényét szél szítja-fújja:
és szerteszórja... Hogy szívegyúlva
hitét az új nép nála megtanulja!
Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,
fent borzonkodván a Bakony-hegyében:
nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
rázza magáról jeges ispilángját.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 150-152. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése