- Apám 84. születésnapján -
Az öreg kovács ül egy kőlapon,
hunyorogva ül az őszi napon;
barna keze int száraz ág pihen,
légy mászik ujján s nem hessenti el.
Mögötte szunnyad a kormos műhely:
mint kihalt vulkán dermedten fülel.
Vasrudak csüngnek mint jégcsapok,
zuzos szemmel néznek az ablakok.
A munkapadon pókháló feszül,
a nagykalapács féloldalra dűl,
a saru szája eltátva maradt,
az üllő eltűnődik hallgatag.
Pedig mi volt itt félszázadon át!
A szikrazápor sisteregve szállt.
Izzott a kohó, nagy láng lobogott,
kisinas rángatta a fújtatót.
Milyen tánc volt itt, mily vad vigalom!
Két pöröly táncolt, s a fény a falon.
Üllő bongott, kalapács zuhogott,
belerengtek falak és ablakok.
Kifolyt a füst a műhely ablakán,
szaporázta a ritmust az apám.
Az udvaron szilaj ló dobogott,
szél vitte az égett pata-szagot.
Hány ekevasat edzett, élezett?
Hány lovat patkolt - ki mondhatja meg?
Akinek megvasalta szekerét,
az unokája se nyúzhatta szét.
Most csak ül, elcsigázva, roskatag.
Izmaiból az erő kiszakadt.
Egykedvűen bámulja az eget,
egyszerre látja: vendég közeleg.
Ősz férfi baktat az udvaron át,
kantárszáron vezeti pejlovát -
Eltörli bajszát az öreg kovács,
lassan feláll, fogadja a komát.
"Bevasalnád ezt a lovat, Gyulám?"
- Be én! - feleli s felnevet apám.
"Rúg mint az ördög, - nem vállalja más."
- Tudom - válaszol az öreg kovács.
Megáll keményen, fénylik a szeme -
szenet keresgél, indul befele.
Pár pillanat, máris tüzet rakott,
dudorászva húzza a fújtatót.
Termete megnőtt, arca kisimult,
lehullt róla az ólomsúly,a múlt.
Patkót kalapál, még tán szaporábban,
mint valamikor húszéves korában.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 162-164. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése