A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sas Ede 1869-1928. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sas Ede 1869-1928. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. szept. 24.

Sas Ede: Az éjszakába




Hova rohansz velünk, villámvonat?
A nap letünt, vak éj borult a tájra,
Csattogva, mennydörögve zúgsz belé
Az éjszakába…

Már nem nevet rám a kék tengerár,
Rózsás partok, aranyerdők bűbája…
Messze mögöttem ugy maradtak el,
Mint szivem ifjusága…

Hova is futunk unos-untalan?
Hogy nincs sehol, sehol se maradásunk?
Hogy űz a vér, hogy csal messze a cél,
Sohsem pihen a vágyunk!...

De vérünk láza, vágyunk lobogása
És minden hajsza, - mindhiába!
Sötéten kattogja a zord kerék:
Megyünk az éjszakába…

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 20. sz. 1912. máj. 11.)

2017. okt. 6.

Sas Ede (1869-1928): Könnyek



Hullanak köröttünk, egyre hullanak,
Eltűnik egy-egy ismert, hű alak.
Siratjuk őket sokat, keveset,
Azután lassan begyógyul a seb.

Szívek önzésén hosszan eltűnődöm;
Igazi bánat nincs is tán a földön?
Akkor őszinte csak a könny patakja,
Mikor az ember – önmagát siratja.


2015. szept. 16.

Sas Ede: Az elvált asszony légyottja







I.
A kicsi, fenyvesek közé bújt nyaralóhelyen fényes jótékony ünnepre készültek. A napokban ugyanis a késő éjszakát riasztó tűzilárma verte föl; a park sötét fái fölött félelmes tűzfelhő piroslott. A veszedelem a közeli faluban ütött ki, ahol a lángok hamarosan végeztek nehány parasztházikóval. A fürdővendégek másnap kíváncsian siettek a pusztulás színhelyére s az asszonyok nagy részvéttel nézték a kormos gerendákon üldögélő, beomlott falakra bámuló népet, ami udvarlóikat arra indította, hogy nemes versenyre keljenek: ki ád többet a kárvallottak fölsegítésére? ennek a nemes versengésnek aztán az lőn a következése, hogy a faluban csakhamar azok változtak kárvallottakká, akiknek házait az irigy tűzvész megkímélte s ezek most sóhajtozva néztek az égre: hogy nem tudta az Isten őket is meglátogatni?

Az asszonyoknak azonban ez nem volt elég; ők azt akarták, hogy a kis erdei falucska szebb legyen,m int volt: márványpaloták és sugárutak hirdessék az ő Pazar jótékonyságukat. A bazárral, tombolával, hangversennyel, élőképekkel és táncvigalommal egybekötött nagyszabású ünnep terve a bájos fejecskékben azonnal megszületett s a kivitelben is pompásan sikerült. A bazár portékáit pár perc alatt elkapkodták s a pajkosabb öreg urak már azt indítványozták, hogy a csecsebecsékből és virágokból kifogyott hölgyek a szent cél érdekében egy kis parázs csókvásárt rendezzenek. A hangverseny is fölötte élvezetes volt s azon a fürdőorvos műkedvelő feleségét talán még viharosabban tapsolták, mint a bécsi színháznak véletlenül ott nyaraló híres primadonnáját. De leglázasabb érdeklődés az élőképekre várakozott; kivált a legutolsóra, amely egy gyönyörű magyar népmesének, az Árgyrus királyfinak és Tündér Ilonának bűbájos jelenetét ábrázolta…

Majoros Ernőnek, aki egy borsos áron megváltott karosszékben ült, az egész hangverseny alatt az járt az eszében: milyen szerencsések azok a szerencsétlenek, nem kell a tiszteletükre rendezett hangversenyt végighallgatniok… De azért végigülte az egészet és udvariasan megtapsolta az élőképek alakjait; a klasszikus istennőket és a tarka rokokó figurákat. Ő is a piece de resis-tance-ra várt és hangosan földobogott a szíve, mikor most a kárpitot fölhúzták. A színtársulat díszleteiből takaros tündérkeretet csináltak; középen, terebélyes fa alatt, a Hangli egy ismert gavallérja szunnyadozott. A villanyos körték, melyek a bűvös fa aranyalmáit helyettesítették, kigyulladtak; a színre halványzöld világosság hullott; halk, álomszerű zene mellett jelent meg a fürdő legszebb asszonya. Pici selyemcipőcskéi alig érték a színpad deszkáit; nyúlánk, finom idomaihoz a tündérországi divat könnyű, hófehér leple simult; szőke haja kibontva omlott vállaira; homlokán pedig villamos csillag ragyogott. A közönség kitörő tapssal jutalmazta a gyönyörű alak megjelenését, a tapsra Árgyrus királyfi is fölriadt, s kitárt karokkal rohant a bájos tünemény felé. Ám akkor a tündér, a meséhez híven, eltűnt, a kert elsötétedett, a kárpit lehullott. De a publikum ebbe nem nyugodott bele, orkánszerűen követelte az élőkép megismétlését és Tündér Ilonának háromszor-négyszer kellett még a színre lebegnie…

Az egész mámoros közönség közt Majoros Ernő volt az egyetlen, aki nem tombolt és nem éljenzett. De az élőkép hősnője azért tudta, hogy ez a merően rábámuló alak van legjobban elragadtatva s őrá mosolygott leghálásabban és legkacérabbul… S mikor már az egész előadásnak vége volt s a közönség kitakarodott: Majoros még mindig a nézőtéren állott s szemét a függönyre szegezve leste, hogy a tündér ismét megjelenjék, el lévén határozva, hogy akkor a színpadra ugrik, karjaiba zárja s el sem ereszti többé…

A termet seperni kezdették. Egy szolga megszólította a sóbálvánnyá változott hangversenylátogatót:

- Nagyságos úr, söprünk…

Majoros dühösen tekintett a buzgó cselédre s a porfelhőben prüszkölve hagyta el a termet. Az járt az eszében, hogy a színpadon az ő tragédiáját játszották el; neki is megjelent egyszer Tündér Ilona, de aztán elvesztette, s bár most sóvárogva futhat utána. Ámde, ellentétben a mesével, ő talán nem fogja az isteni alakit szívére ölelhetni többé soha…

Mivelhogy Majoros Ernőnek valamikor a felesége volt a fürdő legszebb asszonya, aki most, mint Tündér Ilona szórta a színpadról csábos mosolyait a jótékonyság érdekében…