Előszó
Ferenczy
Teréz minden versei? Micsoda cím ez ehhez a vékonyka kötethez? Harmincegynéhány
vers mindössze s talán a végtelenség szorgos filológiai kutatás nem tudja
majdan félszázig növelni a költőnő verseinek számát.
Pedig
ennyi a termés. S ha rácsodálkozhatunk a cím s a tartalom oly kiáltó
ellentétére, joggal kérdezhetjük: ki ő? Ki ez a Ferenczy Teréz, akinek nevét ma
alig néhány irodalom-búvár, megszállott nógrádi lokálpatrióta és néhány
szécsényi lakos őrzi? Verseit még ennél is kevesebben ismerik, elvétve
fordulnak elő ma ezek, jobbára csak az unikumokat kereső irodalomtörténeti
antológiákban, monográfiákban.
Majthényi
Flóra alig három évtizeddel a költőnő halála után, 1880-ban már így sóhajtott
fel: 2Szegény Terézt alig emlegeti már valaki.” Újabb száz esztendő múltán már
senki sem sóhajt fel…
De
vajon miért csodálkozott Majthényi Flóra? Hiszen Ferenczy Terézt már életében
sem emlegették. Igazi hírnevét – magyar költősors – csak a tragikus vég okozta
döbbenet alapozta meg, rövid időre. De hát ki is figyelt volna fel erre a halk
hangocskára? A reformküzdelmek heves hírlapi összecsapásai, majd az ezeket
felváltó fegyverzörej s végül a mindent elborító kényszerített csend
mellékszereplővé tették a költőnőt. Igazából csak halála évében, 1853-tól
kezdett megjelenni a lapokban s valódi szenzációt – de azt is milyen rövidet –
csak fájdalmas halálhíre okozott.
Utóélete
néhány közhelytől volt hangos: merész képzelet, tengermély érzés, édesen fájó
hangulat, mi sokat mondó nyelv, folytonos komorság, folytonos lélekvergődés,
élt, szenvedett, szeretett, csalódott, meghalt – s vég nélkül sorolták a kor
divatos jelzőit, amelyek alkalmazhatók bárhol, bármikor, bárkire.
Vajda
János 1857-ben – nem menten némi romantikus felhangoktól – megpróbálja Ferenczy
Terézt a valódi helyzetében bemutatni: „… elméje az emberiség, a társadalom,
sőt a világ rendjérőli elmélkedés atlási terhével is foglalkozott”, majd a
férfi költőkkel helyezi őt egy sorba.
Lehet
ma mosolyogni ezen a férfi-nő minősítésen, de végül is a XIX. század ötvenes
éveiig a magyar lírában nemigen tündököltek a költőnők. A klasszikus nevek
ismertek ugyan: Petróczy Kata Szidónia, Ujfalvy Krisztina, Dukai Takács Judit,
Iduna Szász Károlyné s mellettük Ferenczy Teréz. Hogy miért e párhuzamba
állítás a minőség fokmérője? Erre az irodalomtörténet megadta már a választ, de
végső soron olyan olvasói közfelfogás volt, amely alól senki nem vonhatta ki
magát.
Pedig
Ferenczy Teréz versei nemcsak azzal vonzották magukra a figyelmet, hogy költőnő
írta azokat. Élete kész rejtély. Születési dátumát és helyét mindmáig nem
tudtuk hitelesen igazolni; fiatalkori családi tragédiái árnyként vetődtek
életére; tragikus szerelmeiről legendák keletkeztek; szobrász unokabátyját
Ferenczy Istvánt isteníti, pedig valójában soha nem is találkoztak; apja sorsa
mostohán alakult, s mindenek felett ott a vég, a rettenetes pisztolylövés 1853.
május 22-én.
Irodalomtörténet-írásunk
– elsősorban a szűkebb pátriáé, Nógrádé – máig adós Ferenczy Teréz életének
hiteles feldolgozásával. A századelő bizonytalan következtetéseit, Halmi
Piroska és dr. Ágner Lajos tétova adatait nem is cáfolta, nem is bizonyította a
kutatás. Pedig hát ezek az irodalmi aprószentek, ahogy a helyi kutató írta
többek között róla is, éppúgy a magyar irodalomtörténet egészébe tartoznak,
mint a nagy, örökké élő messiások.
S
noha a mi ismereteink sem teljesek, mindenképpen kell szólni még ha röviden i,
dátumokról, eseményekről, hogy az olvasó még értőben, elmélyültebben
hatolhasson be egy tragikus lélek rejtelmes megnyilatkozásaiba.
Születési
dátumát senki sem tudta pontosan. Itt, most először tudjuk leírni hitelese,
hogy 1823. december 27-én született Rimaszombaton. Mizsák Endre Szécsényből
elszármazott kutató jött rá, hol kell keresni ezeket az adatokat. Meg is
találta a rimaszombati katolikus plébánia 1771-1850 közötti éveket összefogó
anyakönyvében a 259. oldalon, az 1823-as év 63. sorszámánál. Apja Ferenczy
Sámuel, anyja Ballay Teréz, a keresztszülők Lenner Ferdinánd és Gergei Terézia.
Ferenczy
Sámuel nemes és nevezetes család sarja. Első unokatestvére Ferenczy Istvánnak,
a híres magyar szobrászművésznek. Teréz születése után nem sokkal Szécsénybe
költöztek s ettől kezdte Ferenczy Teréz soha nem hagyta el a kis mezővárost.
Szécsény
járási központ, jelentős kereskedelmi kisugárzású, fontos utak
kereszteződésében fekvő település. A Forgách grófok szép barokk palotája
kimagaslik a jobbágyházak, a céhmesterek, kereskedők házai közül. Az uradalom
alkalmazottaihoz tartott Ferenczy Sámuel is. Előbb könyvkötő volt, majd a
Forgách grófok alkalmazták; a szeszfőzde vezetőjeként szolgálta évtizedekig a
kastély urait. Az eladósodott Forgáchoktól Pulszky Ferenc vette meg a birtokot
és a kastélyt is 1846-ban.
Teréz
ekkor már felnőtt leány. A feljegyzések szerint mindig is érzelmes, túlfűtött
lelkivilágú alkat volt. Nem a túlzásba vitt vallási miszticizmus ez, hanem
olyan érzelmi telítődés, ami a kor életérzésének, a romantikának s az ennek
eszközrendszerével alkotó irodalomnak köszönhető. Állítólag az édesanyja volt
az, aki olvasmányai kiválasztásával erősítette lánya ilyen jellegű hajlamát.
Anyja korai halála után egyedül maradván lelkében e gondolatok tovább
kavarogtak, örvénylettek s egyúttal segítették is költői érlelődését.
S
ebből az érzésvilágból nem hiányzott a plátói, viszonzatlan és beteljesületlen
szerelem érzete sem. Nincsenek írásos bizonyítékaink, de verseinek finom
utalásai igazolják ezek megtörténtét: így szerepel egy bizonyos Kovács Bazil
szerzetes a szécsényi kolostorból, de ugyanígy említhető Csere János, aki
Pulszky titkára volt és sokáig hitegette a lányt. Szenvedéseit csak fokozta,
hogy rajongásig szeretett papnövendék bátyja 1849-ben elesett a magyar
szabadságért küzdvén.
Túl
sok volt ez számára. Alapvetően melankolikus, bánatra hajló lelkét e csapások –
amelyekhez kétségtelenül a nemzet bukása is hozzájárult – végképp összetörték.
Mindig is érezte, hívta a véget. Egyetlen megjelent prózai írása az 1844-ben a
Pesti Divatlapban kiadott „Esküszegő” váteszi módon látja meg saját szerelmi
tragédiáját. Az sem véletlen, hogy a végzetes pisztolylövésre berohanó
családtagok íróasztalán Czakó Zsigmond arcképét találják. Azét a Czakóét, aki a
40-es években vadromantikus drámákkal tört be a magyar színpadokra s ugyanilyen
volt az élete is, 1847-ben pisztolylövéssel végzett magával. E kapcsolat jelen
van s mutatja a közvetlen hatást. E kapcsolat jelen van s mutatja a közvetlen
hatást „Néhány sor kórágyon írt naplómból 1853. május 1-én” című írásában.
(Május 13-án jelent meg a Divatcsarnokban.) A kis elmélkedés elé egy Czakó
idézetet választott. Ugyanakkor ő maga is egyértelműen utal közeli halálára: „…
várom én is minden percben a halál angyalát, amely átvezet azon a hídon, mely a
szegény halandót Istennel összeköti.”
Persze
elég, ha verseit végigolvassuk. Egyéni tragédia, a nemzet kétségbeejtő
pusztulása, mostani tragikus helyzete, a reménytelenség érzete – nálánál
nagyobb emléket is homályba borítottak, nálánál erősebb kezek is fegyvert
fordítottak önnön szívük ellen.
Versei
zömmel datálatlanok. Időrendjük talán vitatható ebben a kötetben, de logikusan
mutatják azt az érzelmi vergődést, amin Ferenczy Teréz keresztül ment. Alig van
a versek között nyugodt, tiszta, kiegyensúlyozott hangú alkotás. Dráma minden
sorban, a halál minden versben. Legyen az epigrammaszerű rövid emlékezés, vagy
balladai igényű történeti tárgyú vers.
Talán
tudta, de biztosan érezte, hogy tehetsége révén nem minden napos szerep jutna
neki a magyar valóságban. S fojtogatta az a szorító érzés, hogy nem tudja megmutatni;
nő-mivoltja nem akadálya annak, hogy a férfiakkal rokon szintű költői
teljesítményt nyújtson. (Hol vannak még a magyar szüfrazsettek?) Érezte és
látta, milyen költői sors, szerep jutott neki osztályrészül s ezt nem tudván
(mert nem lehetett) teljesíteni, zárta le rövid életét.
S
hogy milyen a poézise? Ez a kis kötet a megítéltetés tárgya. Kétségtelen, hogy
egyenetlen a teljesítménye, mert tehetség és lehetőség döccenősen szabatott
meg. Akkor tud a legszabadabban szárnyalni, amikor önmagát adja, amikor az
egyszerűség, a tisztán formált költői nyelv a sajátjaként szólal meg. Verseinek
többsége messze a korátlag fölé emeli őt. Eltörpül mellette első támogatója, a
palóc műdalokkal virtuskodó Lisznyai és megannyi epigon társa. E kötetnyi verse
száz év óta az első teljességre törekvő bemutatása költészetének. Most kell a
verseknek ítéletet kérni; mi az, ami közülük ott kell, hogy legyen a magyar
irodalom örök kincsesházában.
Ferenczy
Teréz 160 éve született és 130 éve, 1853. május 22-én lőtte szíven magát.
Lovrich István szécsényi körorvos tárgyszerűen rögzítette a tényeket:
„Megtekintvén a test kül színét, az sápadt, inkább sovány test alkatású, mint
egy 22 éves vala – a bal 7-ik és 8-ik oldal bordák közt mint egy ezüst huszas
nagyságú, kerekded fekete, perkelt szélű, szaggatott, lövés által okozott seb
látszott mely a mely üregeibe mélyen hatolt… A szívburok, úgy maga a szív is
sértetlen maradt.”
Praznovszky
Mihály
VEZÉRHANG
Ha elvennétek fájdalmaimat,
Az életre több semmi sem marad
Ami költői, ami szép lehetne
Mint csillagnak a sötét éjszaka,
Oly szükséges keblemnek bánata
Melyben ragyog életem költészete.
LISZNYAY KÁLMÁN
EMLÉKKÖNYVÉBE
Boldog az, ki hő keblednek
Napsugarát élvezi
Mert a világ nagy tengerét
Örömek közt – evezi.
Ifjú lélek – és költészet
Mennyi kincs ez, mennyi kéj!
Egy hang tőled: - és a jégszív
Túlvilági lángra kél.
Kezed nyújtád… és barátul
Elfogadtál engemet
Lelked egyetlen sugára
Lángra gyujtá lelkemet.
Hidd el édes költőm! ámbár
Csak barát vagy én vélem,
Lelkesítőbb az nekem, mint
Másoknak a szerelem.
TAVASZI DALOK
I.
Piros rózsabimbó
Mért mosolygsz felém?
Mi csillog kelyhednek
ifjú levelén? –
Nem, - mit örömében
Elsírt a tavasz, -
Nem az ég harmatja; -
Az én könnyem az!
Piros rózsabimbó
Mért mosolyogsz felém?
II.
Játszi pilleszárnyon
Szállj el képzelet
A virágillattól
Részeg föld felett.
Szedd fel a tavasznak
Minden kellemét
S ékesítsd fel véle,
Rózsám szép szemét.
Játszi pilleszárnyon
Szállj el képzelet!
III.
Gyöngyvirágot szedni
Nosza jöjjetek
Futkosni szerető
Fürge gyermekek!
A bánat letépett,
És mély sírba vág: -
Hűvös síri hanton
Terem gyöngyvirág.
Gyöngyvirágot szedni
Nosza jöjjetek!
IV.
Holdsugár és szellő
Földre jöttenek
Hogy a májushónak
Rózsát szüljenek.
Szép szerelmesem, jöjj,
Ölelj engemet –
Csókod forró lángján
Öld meg lelkemet.
Holdsugár és szellő
Földre jöttenek.
V.
Ha egy vőlegénynek
Szíve tiszta lesz.
Rózsát rozmaringot
Hű keblére tesz; -
Az én örömem a
Rózsa illatában
Az én bánatom a
Rozmaring szálában,
Ha egy vőlegénynek
Szíve tiszta lesz.
VI.
Megraboltál engem
Ifjú szép tavasz;
Sugárodat kérem,
Az én kincsem az.
Fürtöm árvalányhaj
Arcom rózsa volt,
S ajkamról a lombok
Fülmiléje szólt.
Megraboltál engem
Ifjú szép tavasz!
VII.
A virágok – lányok
Kitesznek mirajtunk:
Mi ha szépek – mellé –
Már tetszelgők vagyunk.
A gyöngyvirág élet –
Mentő gyógyszert adhat, -
A kis ibolyában
Hol fér annyi illat?...
A virágok – lányok
Kitesznek mirajtunk!
VIII.
Mennyi kín lehet a
Pacsirta szívében?
Jajgató dallama
Elvegyül a légben.
És tavaszi eső
Leszen belőle fent,
Mely a völgybe hullván
Rózsabimbót teremt.
Mennyi kín lehet a
Pacsirta szívében?
IX.
Ha én meghalnék is –
Megél költészetem;
Mert a virágokat
Ápolom, szeretem.
Azoknak lelkével
Majd összevegyülök
S az ártatlan lánykák
Szemébe röpülök.
Ha én meghalnék is
Megél költészetem!
BOLDOG PERC
Én még tudok beszélni
Hisz ifjú vagyok én,
Szeretem a világot
Amely mosolyg felém.
Vágyakozom – leülvén
A virágos gyepen –
Sóhajtni és suttogni
Szép ifjam, kebleden.
Olyan meleg a lélek!
É úgy ragyog szemed
Miként az ábrándos nap
A láthatár felett!
Óh – ha megcsókolnának
Szívem szakadna szét, -
S elpattanna tán a nap
Mint tüzes buborék!
Mily hosszas e tekintet
Ne nézz így… meghalok
A tengert zaklatád fel
Mely szívemen buzog
Amelynek hullámain
Hintáznak angyalok
Rózsa füzért kötözve…
Ne nézz így… meghalok!!
MESSZE VAGY…
Messze vagy szép ifjam
Messze vagy éntőlem;
Tévedt hírt sem vehetsz
Soha énfelőlem.
Mondom a szellőnek:
Vigye sóhajtásom,
Mondom a pataknak:
Vigye könnyhullásom.
De ők itt maradnak
Széttépni lelkemet; -
Így az én szép ifjam
Bizonnyal elfeled.
JUTOK-E ESZEDBE?...
Jutok-e eszedbe
Hűtlen boldogságom?
Nekem most is te vagy
Tündér szép világom.
Most is elmerengek
Sápadt arcod haván,
S csüggök – madár gyanánt –
Ajkad bűvös szaván.
Látlak a tengeren
Felém búcsút intve,
Honom felé fehér
Kendődet legyintve.
Négyszer nyílt a tavasz
De örök volt telem
Oh mit szenved a szív
Hit és reménytelen!
Ha te elfeledtél
Sőt tán örvendesz is,
Kísérje léptedet
Árnyam s a nemezis!
De nem, nem! légy boldog
Kiért én meghalok, -
Kísérjük léptedet
Én, - és több angyalok!
DALOLJ KIS MADÁRKA
Dalolj kis madárka,
Oh dalolj nekem!
Ott a felhők alatt
A magasba fenn.
És ha zengeményed
Nyílt keblet talál,
Itt van e dúlt kebel
Jer, ölembe szállj.
Oh! te mily boldog vagy
Párod, kedvesed,
Egy vidékről másra
Mindég száll veled.
De én!... kit a vaksors
Üldöz szüntlen,
S a szerelem átka
Játszik énvelem.
Dalolj kis madárka
Majd sírom felett,
Hol e szétzúzott szív
Talál enyhelet.
A MEGÖLT KÍGYÓ
Elment a lányka zöld erdőbe,
Hol az ég a kék tóba néz,
S repkényes szirtek ősz fejébe
Törik meg a zord éji vész.
Hol az ibolya elvirítván
A gyöngyvirág nyomába kél
S a hársok tányér levélkéit
Pofozgatja a játszi szél.
„Nem kérdem én tőled kakuk madár!”
Mosolygó ajkán dal fakad
S dalára száz kakukmadár:
Kakuk – kakuk – visszhangot ad.
Midőn a boldog elmerengés
Keblén elszunnyadt a leány,
Piros ajkának bimbajához
Simult a bársony lágy virány.
S hol vert dobogva szivecskéje,
Egy beteg méh, mely elalélt,
A szűz kebelnek szűz hevétől –
Felmelegülten újra élt.
Ott alszik ő mosolyogva tán egy
Szebb képlet ringató karán,
Midőn kígyó csúsz a bokorból –
S felé – felé tart a kaján.
De villan egy vadásznak csője
És a hideg kígyó nem él
És a vadász meleg keblén a
Leányka sápad – mint a tél.
A lányka sápad, sápad, sápad,
Év múlik el – s mindég beteg –
Nem a kígyó – nem a kígyó, de
Szíve szerelme ölte meg!
A VISEGRÁDI HÖLGY
Háborog a Duna,
Mintha beteg volna
S láz tépné habjait,
Gyűlnek a fellegek.
A dühös fergeteg
Halotti dalt vonít.
Egy gyönge hajadon
A bősz hullámokon
Lebegve siklik át,
Dús fürtje tépve van,
Dúlt keble hangosan
Zokogja bánatát.
Mint rózsa hirtelen,
A tiszta szerelem
Orvul kitépve van
S fehér hattyú helyett
Krokodil vőn helyet
A szív hullámiban.
A lélek oly beteg!
Ott is a fergeteg
Viharzik féktelen.
A szűz őrangyala
A szörnyű éjjelen.
Add vissza, Istenem,
Elrabolt életem,
Ártatlanságomat! –
S ha nincs módodban, óh
Süllyedjen e hajó
Az undok test alatt!
Multamhoz nincsen út!
A szűzi koszorút
Bűnös kéz tépte le;
S ha egyszer ez lehull
Többé ki nem virul, -
Hervad a szív vele!
Egy perc… s gyalázva van
A sírban jó anyám,
Ki engem fölnevelt.
Az ősi nagy család –
Mi nékem nevet ád –
Többé nem szennytelen!
Hol, óh hol van remény:
A kedves férj ölén
Mosolyogni boldogan? –
Te hullám, fergeteg,
Temess el engemet,
Ha minden veszve van!
A gyors ladik halad, -
Budán – a vár alatt
Csöndes öbölbe száll…
Várod-e hős atya,
hogy szíved magzata –
Egy eleven halál?!
Mint sötét szirt alatt
A fehér zuhatag –
Épp oly roncsolt a lány.
Apja előtt lehull,
Vas térdihez szorul, -
S zokog – de szótalan!
A szemérem miatt
Nem talál szavakat;
De érti az apa.
Oroszlánként riad…
Éles kardot ragad…
S űzi indulata.
Bosszúja rövid volt, -
Néhány vércsepp omolt
Visegrád asztalán…
S maga az ősz apa
Összekoncoltatva
Veszett el hasztalan!...
A várból szilaj mén
Sebes vágtatva mén…
A nép közt út nyila…
Mi utána port ver –
Hölgyünk a rémteher…
Van-e istennyila?!
EMLÉKKÖNYVBE
Elfelejteni – elfelejteni –
Oh be könnyű!
De sokszor visszaemlékezni –
Oh be szörnyű!
Korán felejt a törpe lélek,
A műveletlen, a hiú, és
A kevélyek,
De akin e vád foltokat nem ejt,
Az a rideg sírig el nem felejt.
NEM VAGYOK ÉN NAP…
Nem vagyok én nap, se hold,
Vagyok egy kis csillag,
Mely a sok millió közt
Szemérmesen ballag.
Egy szörnyű éjszakának,
S az elborult pusztának
- Már a milyen, olyan, -
Mégis fénye vagyok.
TÉL KEZDETÉN
Süvölt a szél a puszta fák felett
Hol van virágod nyájas kikelet?
Hol van a rét melly harmat gyöngytől fénylett
A színvegyület, illat és az élet? –
Minden semmivé lett!
Lelkemben is ily nagy a hervadás, -
Tavaszom után nem lőn aratás
Virágaimhoz sugárt nem kapok,
Lassan gyilkolva ölnek a napok, -
De meg nem halhatok.
Ó NE KÉRDJÉTEK…
Ó ne kérdjétek részvétlen emberek,
Hogy én miért és ki után kesergek?!
Ó ne kérdjétek, hogy miért föd sötét gyász;
És hajlékomba öröm miért nem tanyáz?!...
Kérdéstek úgy bánt!... ’s rá még nem feleltem;
Csak mindég búsan keserűn nevettem:
De tudjátok hát meg keservem okát,
Kitárom lángoló bús lelkem lapját;
A hol vérrel van írva minden betű!
Tartalma rövid, igaz és egyszerű:
Gúnyolni valót kisem találhat ott,
Ím előtökbe tárom a szent lapot. –
Ott hol az önkény sírja emelkedik;
és a föld honfi vérrel keveredik,
E’ nagy sírba nyugszik az én halottam,
Akit egész mostanáig gyászoltam. –
Gyászoltam, és gyászolni is fogom őt,
Még az Isten nem hoz ránk jobb jövendőt:
De úgy, - hiszen nem is mondtam, hogy ki ő?...
Kit elrabolt tőlem a zord temető:
Őt vesztettem el a kedves jó testvért,
Ki elvérzett hazánk szabadságáért;
És tán nincs még fejfája sem szegénynek:
De nem csoda, ki tenne egy honvédnek?!
Aki tenne, sírhalmától messze van;
És nincs aki megmutatná, hogy hol van?!
Távol éli bús napjait könnyek közt,
S milliomszor megátkozza Csaló-közt.
Ó de nem! nem átkozom azon helyet,
Mely már ifjú tetemének nyújt enyhet;
Szálljon inkább ezer áldás a tájra,
Hol ő küzdött, ’s izzadt véres csatákba!...
Ne kérdjétek hát miért vagyok szomorú,
S miért ül halvány bús arcomon gyászború,
Meghalt anyám is!... a kedves jó Anya:
Mert e honnak eltűnt bájló csillaga!...
Oct 9ik. 850
KASSANDRA
Ne kérdjétek részvétlen emberek!
Titkos bánatom gyilkoló okát
Mulatni azon – hogy én szenvedek, -
Mi jogotok van: én nem látom át.
Kérdéstek úgy bánt! rá még nem feleltem
Minek? hisz azt ti meg nem értitek
Amidőn búsan keserűn nevettem
Láttátok-e: hogy szívem mily beteg?
Minden betűjét szenvedéseimnek
Őrült lázban, vérrel kén festeni:
Még se látnátok kínját e kebelnek,
Még se tudnátok szavam érteni.
Testvérem sírján nincsen egy betű
Elbeszéljem-e hogyan vérze el?
Lenne bár dalom Klió-zengzetű,
Megszakadna tán rajta egy kebel?
Hisz mindnyájunknak tépett fürteinkkel
Jajgatva kén porba fetrengeni!
De vigadjatok! – van itt egy kebel
Amely kíván és el tud vérzeni.
Kín itt a léget szívni, - s a tavasznak
Piros rózsáin vérszag terjedez,
Az erény sírján fúriák virasztnak
S minden szent hitet koporsó fedez.
Én most nem élek. – Meghaltam egy hírre
Értitek-e keblemnek bánatát?
Ne bántsatok, - nem mentek semmire…
Meghalni némán hagyjatok tehát!
TESTVÉRI EMLÉK
„Óh miért szülte
anyja
Mért a mostohát
Aki feltalálta
A fegyvert s csatát”
Bajza
Még gyermekfővel lányka arccal
Tiszta keblében semmi harccal
Szeretve Istent és világot
Szegény fiú oltárhoz hágott.
A fehér ing úgy illett rája
Mint galambra hószín ruhája.
Kezéhez még nem érkeze
Leánynak forró kis keze;
De illett az buzgó imához
Hogy ha tette piros ajkához. –
Szelíd szeméből – fényreszketve
Ha könny hullott – hullt a keresztre
Hozzá semmi bűn nem hatott,
Nem ismert kéjt, nem bánatot. –
Ajka szebb világról beszélt
Kitárván dús költészetét.
S angyal szárnya úgy csattogott
Ha engemet tanítgatott!...
Oh hittem-e, hogy ezt megérjem
Ártatlan, lelkes, szép testvérem
Üvölt a harc veszett zaja, -
S kinyílt az ő zárda ajtaja
Irtózatos a harci tér!
Festi a füvet drága vér. –
Kigyúlt a tűz az arcokon…
Rohansz – rohansz kis bajnokom!...
Egy eget rázó roppanás..
Ki esett el? ki volna más, -
Ki volna más a csatatéren?! –
Ártatlan lelkes, szép testvérem! -
APÁM…
Apám mindég korhol:
Miért zsugorgatok?
De a víg öregre
Biz én nem hallgatok.
Fillérem rongyait
A bénáknak adom,
Kik egy pint bor mellett
Dőzsölnek gazdagon.
Így fogy az apró pénz
A nagyjából pedig
Fivérem sírjára
Márvány emelkedik.
ALKONYATKOR
Az alkonyat sugárinak
Tündér-lényes tábora
Leszáll a tó hullámain
S a kettős égnek csókjain
Szerte ömlik bíbora.
S ott a tónak sima tükrén
Fehér hattyú úszdogál
Feltekint az alkonyuló
Égre, - és búsan konyuló
Nyaka hullámokba száll.
s vízi hangon, túlvilági
Szívrepesztő dalt zokog,
Szava eláll a fülmilének,
Hallgat, honnan kél ez ének
S szerény szíve háborog.
Távol földi szenvedélytől
Lelkem hattyúként lebeg, -
Ég alatta, - ég felettem, -
Mindent amit átszenvedtem
Egy sóhajtás mondja meg,
Melytől a szív megreped.
FÁJDALMAK TENGERÉN
Fájdalmak tengerén
Lebeg a kis sajka
Csak az emlékezet
Bús angyala rajta.
Mosolyogva hozzám ér
Megihlet engemet
Szellemkarjaival
Átfogja keblemet.
Tündérregéket súg
A múltból énnekem
Elzengi gyermeteg
Ártatlan énekem.
Elzengi azon kínt
Melyből átkom beszél
Melyben a vértanú
Egész fájdalma él.
Hogy próbára tegye
Megtörött hitemet
Látom öt sebével
Vérző testvéremet.
Helyezz föl sajkádra
S vígy át a tengeren,
Hol a vértanúknak,
Üdvkoszorú terem.
JEPHTA ÁLDOZATA
Győztünk, leányom! néked halni kell,
Az Isten nagy, csekély az áldozat,
A szövetség ládája mentve van;
Ne reszkess hát, remegni kárhozat!
A győző sereget
Nézd, büszkén lépeget,
S ha kiömlik vérednek bíbora,
Lecsillapul a vak hit mámora!
„Engedd dobogni atyám keblemet
A győzedelmen és szabad hazán!...
Mért nem siet ölelni jegyesem?
Egy csók! s halni kész vagyok igazán!”
e várd őt gyermekem!
A harc után – pihen,
„Óh döfd atyám, jó mélyre kardodat, -
Lásd örömmel meghalni lányodat!”
SZENT-KÚTNÁL 1851
Éppen most kél a nap
Ködben úszik a táj,
Csillognak a hegyek,
A szent kúthoz megyek –
Mert beteg szívem fáj!
Istenbe vigadni
Mennek a szegények, -
Leng a szent lobog
S közösen zokog
Hangon kél az ének.
Bő aratás szüret,
Amit ők kívánnak,
S mit kérnek meghitten
Megadja az Isten
A szent karavánnak.
Én magam közöttök
Hit- és reménytelen; -
A szent forrás habja
Képem visszaadja –
S az olyan élettelen!
A közelgő halál
Arcomon írva van, -
Te hozzád Istenem!
Nincs miért esdenem…
Minden haszontalan!
BOLYGÓ TÜZEK
I.
Éjfélt susog a néma éjszaka
halotti nyelve… ím leszáll a hold…
Pihen a bagoly és a fülmile,
A vétek és a szerelem kiholt.
De nem alhatnak az én kínjaim,
Sőt elűzik szememről álmomat…
Óh bár midőn felébred a világ,
Meghozná a hajnal halálomat!
II.
„Nyugodjanak békén porai!!”
Ez csillog a sírkereszteken
Pedig kérdem: van-e valami
Göröngy mi ne emberpor legyen?
A viharral felkeveredik
Örvény hordja tenger medreig,
És az ember hizelg magának:
Hogy porai békén alszanak!
III.
Álmomban elolvadt a nap
S izzó csöppjei haltanak
szívemre mint égő olaj –
Felrettentem nagy hirtelen,
De nem múlt el a gyötrelem…
Óh fáj az én szívem, fáj, fáj!!
IV.
Ha minden szent elvek győznének
Mi vágya lenne még a
Vágyak emberének? –
És vágy nélkül kedve
Kinek lenne élni? –
Éljen hát – ki küzdelem közt,
Tűrve tud remélni!!
V.
Itt hagynám én örömmel
A földnek mindenét
Csak nem a költészetet,
S a bús magyar zenét.
A költészet az égben
levegő ég lenne:
Forrás – folyam – zuhatag
A bús magyar zene.
VI.
Mi ez a föld?... úgy tartom semmi más,
Mint egy roppant nagy rothadás. –
Egy holt test, amit elvetett
Az ég, mivel idétlen született. –
S mi a növényzet ami rajt tenyész?...
Semmi egyéb, mint iszonyú penész.
S mik az állatok, kérdem: kik vagyunk mi?
E nagy holt testnek hízó férgei!
VII.
Óh ha ember lenne az utolsó féreg!...
Megölné a méreg
Ha látná a tökélynek fiait
Akik akkor emberek lennének. –
Jól van tehát
Jól van tehát
Hogy az ember abba
A más világba nem lát!
VIII.
Ha felkelnének mind azon nagyok
Akiktől a történettan ragyog!...
Úgy-e jó emberek
Rájuk rohannátok
Gyilkotokkal készen
S vér folyván a kézen
Ezt kiabálnátok
Nincs szükség reátok?!
IX.
Ha kiveszne minden vétek
Az emberek között;
S mit az ég öntözött
Dudva s gyom nem teremnének.
Mi kelete lenne
Az únott virágnak
Mi kelete lenne
Erény- s boldogságnak? –
E földön hát ezt hirdessétek:
Éljen a dudva meg a vétek!
X.
Menyi itt a bűn, - és
Mennyi a szenvedés!
Én mégsem sírhatok. –
Hol fivérem meghalt
Könnyem mind elfogyott
S többé nem hullatok.
Örömkönny pediglen
Sok van a szívemben
Még egy híja sincsen.
S hogy el ne vesszenek
A sír férgeinek
Táplálékul viszem!
XI.
Oh ha eszembe jut –
Emberektől utált sírom! –
Utolsó könnyemet
A balítéletre sírom.
Igen, igen úgy lesz:
Követ dobnak rája,
Vad-bodza, gaz, csalán
Koldusok kapcája
Hever azon gúny gyanánt
nem pedig lágy síri hant,
Nem lebben ki róla
Az ég pacsirtája,
De megvetve mondja
Az elmenő szája:
„Itt nyugszik a pokol eljegyzett arája!”
XII.
Óh szerelem édes szép gyilkosom
Add méregkelyhed, add – megcsókolom!
XIII.
Úgy kértem az imádott életet:
Ha vágyaimnak nem tesz eleget,
Ne alkudjék, mondjon le rólam!
De az élet – e vén kereskedő, -
Csalt, bolondított – így múlt az idő…
Most szívem, lelkem kipusztítva van!
Felszólítám a rettegett halált
Ki itt e földön oly rossz hírben állt
Fogadja el végső reményemet!
S ím, jön szelíden mint a jó atya
Keblére hullok síró magzata; -
És keblén feltalálom mennyemet!
ÉLETÚNT
Miért nem adott Isten énnekem szárnyakat
S mint rózsa fellegé, olly szellemalkatot,
Buzgó kebelt – melyből pacsirtadal fakad,
S örök vidám lelket – ah miért nem adott?!...
Vagyok földhözragadt teremtmény; múlt s jelen
Szűk korlátai közt – mint börtönben – élek;
Ajkamon néha egy gyönge dal megjelen –
Tört visszhangja beteg szívem érzetének.
Miért nem látok én itt fényes dicsőséget
Feláldozást – ami jutalmazva volna, -
Szerelmet, örömöt mely nem érne véget
S erényt mi a vétek előtt nem hajolna?...
Látok: hiú dölyföt egy pár pityke gombon.
Látok irigységet két babér levélért; -
Szenvedélylázt egy-egy dühöngő bolondon
S erényt mely a bűnök bordélyházába tért.
Rózsatermő földet az öröm könnyétől,
Hol az ártatlan is boldog tudna lenni
Hol a fa teremne Isten jó kedvéből
S örök virányain lehetne pihenni!...
Igen! a mi földünk – látom – sarat terem
Sajtolt könnyeiből az ártatlanságnak
- - - - - -
- - - - - -
Az érdemre ugyan jutalom hogyan vár?
Mikor becsülik meg a szűz szerénységet?!
Ajtómhoz ténfergett a koldus Belizár,
És láttam Sokratest hogy itta a mérget! –
Maradj itt szép világ! – ím beteg testemet
Mint tépett rongyot a földnek visszadobom…
Vágyaim sasszárnya emelj fel engemet…
És e földről… el… el… messze vágyakodom.
AZ ALVÓ KRISZTUS
A mester útra kelt,
Nincs éjje nappala
Útjára fényt lövelt
Az üdvnek hajnala.
Lába ellankadoz
A puszták fövenyén
És vágya túlterül
A tenger tükörén.
A forgó szél kereng
A fellegek között
S dörgése visszazeng
Ahol megütközött,
Fölháborog az ég,
A szirtek inganak
S a tenger habjai
Félnek, - iramlanak.
A tenger habjain
A bősz halál lakik
Midőn hullámain
Töredékeny ladik –
Felhők villámihoz
Föl a magasba száll,
S tajtékos öbliben
Kinyílt poklot talál.
„Segítség! – kegyelem
A népség porba hull,
Reszket a vízelem
Az ég villámitúl.
Hol itten a segély?
nincsenek emberek –
Az isten egyedül
Úr a tenger felett!
Ki az… ki alszik ott
A hajó mélyiben?
Sok fáradság után
A bágyadt test pihen;
De éber lélek ül
Az arc vonásaira, -„
Az alvó Krisztus Ő
Istennek szent fia.
A kétségbeesés
Mindent – mi emberi –
A küzdők belsején, -
Viharként felveri
A tiszta öntudat
Magasztos égi hit,
Megőrzi a fáradt
Krisztusnak álmait.
Majd eszmél csendesen
- Nyugodt tekintetén
- A csüggetők előtt
- Felkél a szent remény.
A kis hitűk fölött
Szelíd mosolygva néz…
S az ég fénytől ragyog –
Megsemmisült a vész.
PÉLDAKÉP
Vala egy dús gazdag, ki öltözik vala,
Bíborba, bársonyba, mint az ég hajnala,
Zengő cimbalomtól csarnokinak fala
Megrendül az éjben.
Vala pedig Lázár, ki kunyhója előtt
Fekélyes testével nyöszörögve feküdött
S nem evett már régen.
Az éhség barátja, reá száll az álom,
Mit ismét elriaszt a sajgó fájdalom
És mik el nem férnek a gazdag asztalon
Morzsalékért eped;
De őt a tivornyák ember nem látja.
Mert az éhezőnek nincs Pazar barátja,
De jön az ebcsoport és megnyalogatja
A vérző sebeket.
Így hal el a koldus testi kínok között
S ím az angyalsereg hozzá leérkezett
Kiknek szellemkarján az égbe költözött
Ábrahám keblére.
A gazdag főúr is eközben meghala
Mert a tobzódáshoz a sírnak ajtaja
Közel van. S aki lett rút pornak általa
Ismét porba tére.
S a poklok közepén felemeli szemét
s látja Ábrahámnak hatalmas szellemét
S ott Lázárt akinek nyugágya volt szemét
Itt alant a földön.
És kiáltván mondá: Oh atyám Ábrahám!
Örök édenedből kérlek tekints reám
Lázárt e pokolba elküldhetnéd talán
Hogy énhozzám jöjjön. –
S mártaná be ujját az ég forrásába
S egy cseppet ejtene tüstént hamarjába
Nyelvemre mit emészt a pokolnak lángja
Mitől gyötörtetem.
Ábrahám pediglen ily szavakat szóla
„Fiam te már éltél, emlékezzél róla
S nincs út az egekből le a mély pokolra
Tenném, - nem tehetem!”
Mondá pedig amaz. „kérlek azért téged,
Hogy szelem szárnyain bocsátnád le őtet,
És látogatná meg újonta a földet
S én atyámnak házát.
Van még nekem otthon öt élő testvérem,
Azok előtt rólam bizonyságot tégyen
hogy egy is, miként én éltem, úgy ne éljen
E kérést tedd meg hát!”
„Mind hasztalan! – szóla az egek ősapja –
Van ott len Próféta – s ki azt nem hallgatja
Haszontalan annak a sírok halottja
Feltámadás végett! –
Lázár ha lemenne, neki sem hinnének, -
Ah nincsen túlvilág a kéj emberének!
Kilöknék a házból, mint sem megtérnének
S érnének jó véget.”
SZÉCSÉNY, 1852. OKT. 21.
A szécsényi kertbe jertek el óh ifjak!
Jertek el óh lányok!
Lássátok meg: a lomb őszi levelei
Minő haloványok.
Ily halovány az én megtört testem, lelkem,
- Pedig még tavasz van, -
Tavasszal kelt virág, melynek álma ott lenn,
Lenn a sírhalomban.
De azért jertek el, ifjak és leányok!
A szécsényi kertbe,
Itt volt boldogságom, itt van siralmamnak
Fája elültetve.
Itt láttam meg őt… kit? óh kígyó ne marj most, -
Hadd nyugodjam enyhén,
Álommá vált multtal, álmos pilláimmal
Ez ős nyárfa enyhén.
De őrültség is volt szeretni őt, nekem,
Most tudom, most végre,
Midőn vezekléssel, midőn bűnbánattal
Tekintek az égre.
Mily gyönyörű vidék! az isten egy kertnek
Teremte téged!
Pillanatra lelkem, öltsd le, vagy szaggasd le
Gyilkos keservedet!
Hadd szálljon el lelkem múltba a jelenből,
Mint egy galamb-madár,
Mely Szibéria és Hindosztán völgye közt
Levelet hordva jár.
Mert tudjátok meg: hogy sasfészek volt hajdan
Fölöttem itt e vár,
Itt folyt a törökvér, itt hörögte végső
„Allah”-ját a tatár.
Most is az utolsó vérpatakon túlnatt
Egy lángész sugára,
Innet árasztott fényt, árasztott meleget
E szegény hazára.
Amott balra – nyújtja romkarját az égre
Hollókőnek vára,
Mintha várna e vár egy új dicsőségre,
Egy Mátyás királyra.
Arra kissé fölebb a Drégelvári rom,
Hős Szondinak fészke, -
Aki akkor lőn nagy, akkor nyert életet
Amidőn elvérze.
Ott jobbra Gács, Fülek, Somoskő é Salgó
Mély árnyakat vetnek,
Hogy lenne borongó emléke a szívnek,
S kép a képzeletnek.
Óh ennyi sok rom közt csak az Ipoly fénylik
Úgy mint hajdan fénylett; -
Nem veszhet el a szív, ha jövőben bízik,
Szerethet, remélhet.
De a kis madárkák fészkükbe süllyedtek, -
Méla hallgatás van, -
A csecsszopó gyermek betegen, lihegve,
Nyugszik mély álmában.
Óh csak az én kínom éber és öröklő,
Mint fényetek ott fenn,
Vágyaim határa! ti hideg csillagok
Mesés messz6eségben!
A szécsényi kertbe jertek el óh ifjak!
Jertek el óh lányok!
Lássátok a lombot, - és beteg arcomat,
Minő haloványok.
1852. VÉGESTÉJÉN
Titokteljes fátyoloddal
lebegj elő új esztendő
Biztos méregitaloddal
Vár reád egy bús szenvedő.
A boldogságot én
Tetőled nem várom, -
Rég elenyészett az
Mint egy tündér álom!
Ellobog az én életem
Mint temetőn hagyott fáklya
S sírokra ragyog világa. –
Minden év megrabolt,-
Remélni sem tudok,
Sőt a boldogságtól
Őrülten elfutok.
A mások boldogságáért
Emelem én fel szózatom,
Szivemnek elzárt érdekét
E végestén elaltatom.
Ha kebelemben még
Lassan lüktet a vér,
Dobog egyedül a
Világ-boldogságért.
Új esztendő arra kérlek
Te hozd meg az én halálom,
Akkor a mit te megadhatsz –
Üdvöm benned feltalálom.
És midőn haldoklom
Adj egy tekintetet:
Hagyok-e a földön
Reményt és életet?!
ÓH AZ ÉN ÉLETEM!...
Óh az én életem
Őrjöngő vad álom
Legyőzni a halált
Lassacskán próbálom.
Fúj a szél – fúj a szél
Az ősz fagyos szele;
Lelkem röpül, miként
Fa száraz levele.
Miért e viharban
Hogy el nem veszhetek!
Mondd reszkető szívem,
Még meddig élhetek?!
Túl a láthatáson
Még egy csillag ragyog;
Hogyha az ellobban
Én is oda vagyok!
ELBORUL IFJÚ NAPOM
SUGÁRA
Elborul ifjú napom sugára
S életemnek bájló képei;
Elborítnak engem nemsokára
A rideg sír gyász göröngyei,
Árnyaidban sírom cyprusága,
El- s lefonnyad szép korom virága.
Míg felettem kis halom tövében
Némán áll az egyszerű kereszt,
Melyet a szív szánó érzetében
Bánatos könny árja nem fereszt;
Új tavaszban felvirúl az élet,
Ah csak a sír jégölén nem éled.
Majd a holtak nyughelyére jőjj el,
Új hantokkal áll egy sírhalom;
Míg fölötte bánatos nyögéssel
leng feléd az esti fuvalom.
Mintha súgná: aki érted éltem,
Karjaid közt szebb álmot reméltem.
Ejts könyűt! a búemelte hantot
Részvevő könyűd beszenteli;
S mely rátüzve áll, a száraz lombot
Bár többé föl nem élesztheti:
Szánd, s ha jú az új tavasz koránya,
Ejts könyűt az árva sírhantjára!
(Szécsény, 1853. január 3.)
HALÁLVÁGY
A súlytalant teher
Szorítja keblemet, -
Kimondhatatlan bánatom
Nincs egy eszme, amely
Vidítna engemet
Lelkem bármerre jártatom.
Görcsösen szivemhez
Szoritnám a hitet
Krisztus urunk szent zászlaját.
De a sötét földről –
Mit velem elhitet –
A honba alig látok át.
Mind kihaltak kikhez
Reményem kötve volt
Mint a fához a lombozat, -
Én élek egyedül…
Minden, minden kiholt, -
Eszmém s érzelmem – kárhozat
Elmegyek anyámnak
Árva sírdombjához,
Imádkoznám – de nem tudok. –
Tiszta értelem kell
A tiszta imához,
Nem ily őrült gondolatok!
Szólok jó apámhoz
Aki bor mellett ül,
A kancsója soha sincs tele.
Vigasztaló szava fáj véghetlenül
Óh bár inni tudnék vele!
Virágos kertemet
Mind belepte a gyom
Négy év óta nem mívelem. –
Benn jajgató méhek
Dongását hallgatom –
Kik sírnak pusztult kertemen.
Ha holdas éjszakán
Dalol a fülmile
Alvó virágos lombokon,
Könnyem helyett az ég
Harmatját önti le…
Szívemhez csak az ég rokon!
Behúnyom szememet, -
De lelkem ébren van,
S mint hulló csillag elrepül, -
nem áll meg piheni
Nyugodtan, boldogan,
Sem itt alant, sem ott felül.
A nap mosolyogva kél
A távol bérceken,-
És én rá fel sem ébredek
Szívem majd megszakad, -
Az, óh az fáj nekem:
Ismét egy napot élhetek!
HA CSÖNDES
ALKONYON…
Ha csöndes alkonyon a nap leáldozik
S meghült tetememet koporsóban viszik:
Kisérj ki, kedvesem, kisérj ki engemet,
S merengj a hantra, mely örökre eltemet.
Mindig szerettelek, mit éjt a holdsugár,
Hideg síromba is szűm lángszerelme zár…
S áldásomat hagyom neked szent zálogul,
Mely csillagod legyen – ha sorsod elborul!
Ha a pacsirta-dal megzendül síromon,
Kijősz-e majd felém, szerelmes angyalom?...
Kijősz-e mondani. „Oh! édes kedvesem,
Az élet nélküled – nagyon fáj énnekem!”…
S én azt súgom neked lágy szellő képiben:
„Remélj, higy és szeress!... szeress mindig híven”…
S ha látsz virágokat, mit hoz rám a tavasz…
- Téged vigasztaló sírom mosolya az!...
1853. április-május
TÖREDÉK (1853. május 2.)
Meghalok, jön eljegyző halálom
Mely a rideg sírba temet:
De szelíd lesz a közös álom!
Apám tesz le sírba engemet.
SZOBRÁSZ BÁTYÁMHOZ (május 3. 1853.)
Édes István bátyám! feléd száll – feléd száll
Hattyúbús énekem,
Nagy szellemed ölén tán pihenést talál
Dalt teremtő lelkem.
Te, a ki Homérnak lefestett kínjait
Eszményedbe zárod,
Egy új Kasszandrának csarnokod ajtait
Bizonnyal kitárod.
Oh hadd boruljak le azon oltár előtt
Mit te állítottál,
Melyen örök lángot – mit az ég kölcsönzött –
Honomnak szítottál. –
Csarnokodba szálltam. Im köröttem állnak
Fehéren, hidegen,
Elfeledt hősei a régi nagyságnak;
Mind olyan idegen!
Im köröttem állnak megújult alakban
A bűnök szörnyei,
Ma is bizton lehet tá mindenik lakban
Rájok tekinteni!
Nagy a te csarnokod, - gyönge az én lelkem
Hogy azt körülszálljam…
Tested olly törődött… berozsdálva leltem
Vésőd… ez hogyan van? –
A nemzet egyetlen szobrásza ott hever
A kis kunyhó körül,
Hol gyermek-korában kihajtott a szeder
A zöld sövénytőrül.
Ki, mint félig gyermek, romladékin pihent
A régi Rómának,
S ifjú képzetében uj triumphust teremt
Távol bús honának;
Kinek vándorbotja a dús Itália
Babérhajtása volt,
Most mind koldusbotra, népének hű fia,
Görnyedten meghajolt.
Vissza, visszakéri szép ifjúságának
Még szebb ábrándjait,
Sorra átszemléli az olasz égaljnak
Tündéri tájait;
Ahol még a kebel, hitével gazdagon,
Egy nagy jövőnek élt.
S dicsőséges hazát, amely munkát adjon,
Áhitattal remélt…
Eh de mit perlek én! hisz néhány nap mulva
Beszélni nem fogok,
Ha majd az anyaföld koporsómra hullva
Rémletesen kopog;
A néma halálnak láthatatlan ujja
Lefogja nyelvemet - -
S az örök dicsőség túlvilági útja
Röpíti lelkemet. –
De bárminő távol e gyarló világtól
A tökély hazája,
Gyakran visszanézek üdvömnek honából
Jó István bátyámra. –
A te művészeted egy végtelen sugár
E véges föld felett,
Amelyen tehozzád lelkem gyakran lejár,
Mint tiszta képzelet;
Te is sietve jössz… és meggazdagítod
A szépségnek honát,
Életet nyerend ott mindenik sajátod –
Mindenik ideád.
PACSIRTA KIS MADÁR (1853 május 15-21.)
Pacsirta kis madár
Fenn a levegőben,
Köszönti a napot
Éppen fölkelőben.
Zöld vetés közt állok,
S nézem röpködését;
Mélázva hallgatom
Gyönyörű énekét.
Danolj csak kis madár,
Vidítsd föl lelkemet:
Gyötrelmem úgy is már
Nemaddig eltemet.
Csak arra kérlek én,
Természet dalnoka:
Ha föld alatt leszek,
Röpülj a síromra.
Ott zengd el a nagy bút,
Mely engem sírba zárt;
Ott köszöntsd naponkint,
A kelő napsugárt!...
Forrás: Ferenczy Teréz: Minden versei – Nógrádi irodalmi
ritkaságok 1. - Salgótarján, 1983.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése